Shock!

Faltad valaha is Stephen King regényeit? Az olyanokat, mint az AZ, a Carrie, a Tűzgyújtó, vagy akár a Borzalmak városa? Amikben egy-két-sok tinédzser arra kárhoztatott, hogy rendkívüli pszichés képességekkel bírjon, és ezt valahogy feldolgozza, vagy simán csak egyszerű, hétköznapi gyerekként megküzdjön valami misztikus-emberfeletti lénnyel? Ismered Ray Bradburytől a Gonosz lélek közeleg-et, ami talán az őseredője minden olyan történetnek, ami a felnőtté válás nehézségeinek bemutatását kavarja össze a misztikummal? Vagy akár Dean R. Koontzot is vágod, különös tekintettel A rettegés ajtajára, amiben a kislányt a szenzordeprivációs kamrába zárták? A Stranger Things alkotói mindet ismerik.

Láttad valaha a szintén King-írásból készült Állj mellém!-et? (Ha el akarnád olvasni: a novella magyarul A test címmel jelent meg.) Vagy akár a Spielberg-műhelyből kikerülő Kincsvadászokat? Izgultál valaha, hogy E. T. hazaér-e? Fagyott-e meg ereidben a vér John Carpenter-filmek nézésekor, gondolj leginkább A dologra? Fostál a Poltergeisttól? Hittél a Harmadik típusú találkozásokban? És leginkább is: láttad a Stranger Things előszobájának is tekinthető J. J. Abrams-művet, a Super 8-at? Játszottál valaha szerepjátékkal, és most tök mindegy, hogy az AD&D-ről, a M.A.G.U.S.-ról, vagy épp a Kaland Játék Kockázatról beszélünk? De egyszerűsítsük le a dolgokat: a '80-as években voltál gyerek? Vagy még inkább: voltál valaha is gyerek? És emlékszel még rá? Ha igen, hozzád-neked szólt a Stranger Things.

A Netflix tavalyi újabb nagy dobása, ami kábé elektrosokként rázott fel mindenkit a sorozatfüggők körében (mi tagadás, magam is ezen populáció részét képezem). Az a fránya Netflix. A streaming-szolgáltató, ami nincs húsz éve, hogy elindult, és kezdetben még DVD-lemezeket kölcsönözgetett, sima postázással. Tíz éve indította el szolgáltatását a Államokban, mára pedig a piac egyik vezető szereplője. Köszönhetően az olyan saját gyártású sorozatoknak, mint az Orange Is The New Black, a Narcos, vagy éppen a zászlóshajónak számító (legalábbis a közelmúltig) House Of Cards. Vagy éppen a Stranger Things, ami egyszerre épített arra a két dologra, amivel mostanában nem igazán lehet mellélőni: a retróra és a sci-fire. Hangsúllyal a retrón.

A sorozatból ugyanis csak úgy dőlt kifelé a '80-as évek: a zenékből, amik között ott figyeltek olyan depresszív óriások, mint a Joy Division, vagy a New Order, az elektronikus muzsikák olyan nagyjai, mint a Tangerine Dream, aztán a Toto és a Foreigner a (soft) rock képviseletében, vagy éppen mindent vivően a Clash Should I Stay Or Should I Go-ja. És ehhez nőtt fel a Kyle Dixon és Michael Stein által kreált saját filmzene, ami erősen a Tangerine Dream hatását mutatta, mégis önálló életet kezdett élni. De autentikusak voltak a filmes plakátok a kissrácok falán, a frizurák, a ruhák, a mozireklámok, az iskolai hangulat, amiben még nem a bullying és a mészárlás témaköre a legfontosabb (bár előbbire azért akad példa), hanem a sulis rádióamatőr-szakkör. Valahogy igazán békebeli hangulata volt ennek az egésznek, még ha szépen lassacskán aztán el is szabadult a pokol.

Ráadásul a gyerekszínészek mindegyike telitalálat volt. Pedig ez rohadt nehéz dolog ám, hiszen általában a kiskölyökként filmezők túlnyomó többsége csapnivaló, itt viszont akivel kellett, azzal lehetett azonosulni, a vicces szereplő tényleg vicces volt, az eltűnt kissrácért pedig az elejétől a legvégéig szorítottunk. Millie Bobby Brown pedig Tizenegy, akarom mondani Tizi szerepében kábé tökéletes volt. Aranyos, félteni való, de ha kellett, ijesztő, agresszív és akaratos is. Az pedig, hogy a felnőtt, vagy éppen félig-felnőtt szereplők is mind hozták az elvárhatót, csak hab volt a tortán. Furamód első blikkre nekem éppen a legnagyobb név, az eltűnt Will Byers anyját játszó Winona Ryder tűnt a legkevésbé hitelesnek, de aztán idővel őt is megkedveltem. David Harbour Hopper seriff szerepében meg már amúgy is az első jelenetekkel elnyerte a rokonszenvemet, úgyhogy nem volt itt gond egy szál se.

És ami a legszimpatikusabb: a Duffer-testvérek szériája nem akart egy másodpercig sem többnek látszani annál, mint ami. Nem titkolta, hogy lopott innen-onnan, nem játszotta meg, hogy akár csak minimális tudományos mondanivalóval is bír, és a rengeteg kikacsintás meg humoros helyzet miatt még csak túl komolyan sem vette magát – mégis ijesztő, sőt helyenként dermesztő volt. És mindvégig rettentő szórakoztató tudott maradni. A hatás nem is maradt el: a sorozatért kábé mindenki rajongott, bezsebeltek öt Emmyt, a főszereplő srácokat és lányokat egycsapásra ismertté tette, Ms. Rydert pedig visszahelyezte Hollywood térképére (mi tagadás, rá is fért a kleptomán hölgyre). A csapatnyi lúzer így aztán végül hatalmas diadalt ért el. Egy percig sem volt kérdéses, érkezik-e majd a folytatás, és idén ősszel be is köszöntött a ST2. Ádám mindjárt elmeséli nektek, érdemes volt-e neki így tennie, vagy éppen ellenkezőleg, földig rombolta a mítoszt.

(N.A.)

Körülbelül azóta ajánlgatta mindenki a Stranger Thingset, mióta kijött az első évad, mondván, mintha csak célirányosan nekem készült volna. Aztán amikor némi fáziskéséssel nekiültem, és egy nap alatt letoltuk az első évadot, be kellett látnom, hogy valóban ez a helyzet – korábban soha nem csináltam még ilyet, ezt azonban szabályszerűen nem bírtam abbahagyni. Ami az október végén bemutatott második adagnyi részt illeti, ahogy nézem, némiképp talán jobban megoszlanak a vélemények, de ez végső soron természetes, hiszen sokak szemében mindenből, mindig csakis az első lehet autentikus, mivel az az első. Főleg annak fényében, hogy a dolog mára eleve valami egészen súlyos mértékben nőtte ki magát: ugyan a Netflix nem auditáltat, de a legmértékadóbb becslések szerint a mostani széria nézettsége már kábé a Trónok harca meg a The Walking Dead szintjét hozza, vagyis akár Stranger Things-jelenségről sem túlzás beszélni.

A második évad egy évvel Will Byers eltűnése és megkerülése után veszi fel a fonalat, és ahogy azt a nyitószéria utolsó jelenete alapján tudni lehetett, az indianai Hawkinsban legfeljebb egy időre ültek el a városka mellett felhúzott, titokzatos laborban végzett kormányzati kísérletek okozta viharok. Spoilerezés nélkül meglehetősen nehéz lenne ennél bővebbet mondani, így nem is megyek nagyon bele a történetbe, legyen elég annyi: a sztori fókuszában álló öt gyerek plusz három kamasz plusz két felnőtt tandem viszonylag gyorsan szembesül vele, hogy a szomszédban tátogó idegen világ kapuja továbbra is tárva-nyitva áll, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, természetesen át is szökik rajta ez-az. Vagyis a készítők – nem túl meglepő módon – gyakorlatilag lineárisan folytatták az első nyolc rész sztoriját, és lássuk be: ennél okosabbat és logikusabbat nem nagyon tehettek volna. Továbbra sem tudunk meg mindent, továbbra is homályban marad számos részlet, viszont így is bőven akad előrelépés meg kisebb csavar. És persze új figurák is vannak, akikkel kapcsolatban szintén maradnak megválaszolatlan kérdések – ennél többet viszont megint spoiler lenne mondanom.

És akkor mindezzel elérkeztünk a lényeghez: mivel a recepten nem változtattak, és továbbra is rendszerben marad a dolog, a Stranger Things második évada is egészen bűnös módon szórakoztató. Én többekkel ellentétben egyáltalán nem érzek lényeges differenciát a két évfolyam között se pro, se kontra – ez egyszerűen a folytatás, és kész. Vagyis a Duffer-tesók továbbra is valami olyat alkotnak, ami egyszerre emel kalapot King, Barker vagy Koontz klasszikus regényei, illetve Spielberg, Carpenter, Craven, Cameron és a többiek meghatározó filmjei előtt. Aki annak idején hozzám hasonlóan falta a fentiek könyveit/mozijait, annak nem lesznek igazán újak a fordulatok, viszont – és ez itt a lényeg – a Stranger Things olyan érzéssel, annyira értő kézzel nyúl ehhez a világhoz, amihez foghatót nem is igazán tudok említeni, mióta véget értek a boldog '80-as évek. J. J. Abrams Andor által említett Super 8-a már elég jól közelítette ezt a hangulatot, de messze nem volt ennyire dermesztően hatásos.

A dermesztő hatásosság ebben az esetben két rétegben is értendő. Egyrészt a Stranger Things azzal együtt, hogy benne rejlik a megidézett évtized minden naiv bája, és áthatja a főszereplők korosztályát jellemző világra rácsodálkozás, kimondottan hátborzongató, méghozzá a legjobb értelemben véve, amolyan békebeli módon. És természetesen sosem akkor, amikor éppen folyik a vér. Érdekesség, hogy a két legpörgősebb epizódot, az ötödiket és a hatodikat ezúttal egy igazi hollywoodi nagyágyú, Andrew Stanton jegyzi rendezőként – nos, a Pixar egyik főguruja ezekben az epizódokban elég rendesen bizonyítja, hogy nem kizárólag a társaikat kereső tengeri halak és a földön magányosan itthagyott kukásrobotok történeteinek elmeséléséhez ért. Szerintem ezúttal ezek a részek sikerültek a legjobban.

A másik faktor pedig – és ne legyenek illúzióink, ennek hiányában ez a sorozat messze nem nőtte volna ki magát ekkorára – tényleg a '80-as évek valami egészen mágikusan perfekt megidézése. A forma ebben az esetben nemcsak kiegészíti a tartalmat, hanem szervesen összekapcsolódik vele, és legalább ugyanannyira fontos is egyben. Nem is akarom ezt tovább ragozni, ezen a téren tényleg lehetetlen belekötni a Stranger Thingsbe, legyen szó akár a nagy összképről, akár az itt-ott elrejtett apró easter eggekről, kikacsintásokról, nyílt utalásokról. Sejtelmem sincs, mennyire nézi másképp mindezt az, aki még nem élt akkoriban, illetve nem művelte ki magát utólag az évtized popkulturális tartalmaiból, de amennyiben vonzódsz ehhez a korszakhoz, és még nem láttad a sorozatot, szó szerint bűnt követsz el önmagaddal szemben. A készítők nyilván célirányosan lovagolják meg a létező piaci igényeket ezzel a leplezetlen nosztalgiával, de mindezt olyan hitelességgel, ordítóan őszinte rajongással teszik, hogy egyszerűen nem lehet mit mondani rá, azonnal megadod magad. És ehhez nem kell amerikainak lenni, hiszen igaz, hogy pár éves fáziskéséssel, de saját példámmal is igazolhatom: annak idején a magyar általános iskolákban is abszolút létező, késhegyig menő dilemma volt, hogy akkor most Peter Venkman vagy Winston Zeddemore leszel-e a játékban.

És egyébként tényleg, olyannyira stimmel a hangulat, hogy a néző még az egyes figurákról is egyből vágja, ki játszotta volna őket, ha harminc évvel ezelőtt készül mindez. Mike például teljesen egyértelműen és csakis Sean Astin lehetne, aki – szintén hatalmas kikacsintásként – fontos szerepet is kapott ebben az évadban már felnőttként, míg Dustint alighanem Corey Feldman, Willt Barret Oliver, Lucast pedig valószínűleg Ke Huy Quan (hasonlóan ismert fekete gyerekszínész nem ugrik be abból az érából) alakította volna. Elevenbe meg Nancybe sem nehéz beleképzelni Alyssa Milanót, illetve Molly Ringwaldot, Jonathan még fazonra is szerencsétlen River Phoenixre hajaz, az újonnan felbukkanó, kellemetlen Billy pedig kiköpött fiatal Rob Lowe. Ami egyébként a mostani színészeket illeti, a gyerekek mind nagyon jók, de most még az első évadhoz képest is egyértelműbb az Elevent – azaz Tizit – alakító Millie Bobby Brown fölénye. Lehet, hogy nem a filmtörténet legösszetettebb karakterét játssza, de körülbelül ugyanannyira átütő benne, mint mondjuk Haley Joel Osment volt A hatodik érzékben, tényleg tökéletes. Winona Ryder és a Jim Hoppert alakító David Harbour is hozza a jól bevált figurát, és Astin mellett még egy nagy 80s-szökevény bukkan fel Paul „Burke" Reiser személyében.

Mint pedzegettük, a Stranger Things titkát egyáltalán nem nehéz meghatározni: a sorozat egyszerűen tökéletes annak, ami. És ezzel most nem azt mondom, hogy hibátlan, mert – mint minden – természetesen nem az, viszont nemcsak súlyosan addiktív, hanem nagyon-nagyon, már-már gyermeki lelkesedéssel szerethető is. Most már csak egyvalamiért drukkolok: hogy valóban időben befejezzék. A Dufferek állítólag egy komplett sztoriban gondolkodnak, amely nagyjából négy évadot tenne ki, ez pedig többé-kevésbé ideálisnak tűnik – el sem tudnék képzelni annál szomorúbbat, mint ha egy ennyire szépen indított sorozat is ugyanúgy lélektelenségbe és érdektelenségbe fulladna, mint mondjuk tette azt mára a fentebb említett The Walking Dead. Ez azonban még a jövő ködébe vész, addig is tényleg nem tudok jobbat tanácsolni: ha szereted a '80-as éveket, semmiképpen se hagyd ki. Meg amúgy se, mert tényleg az utóbbi évek egyik legjobb sorozatáról beszélünk. Ami nem mellesleg tele van jobbnál jobb korabeli zenékkel is minden műfajból: a Waiting For A Girl Like You, a Runaway vagy a Rock You Like A Hurricane ugyanúgy felcsendül benne, mint mondjuk a Round And Round vagy a The Four Horsemen. A Shout At The Devillel alázengetett eredeti, 1984-es tinédzser-házibuli hangulata pedig tényleg nehezen überelhető.

(D.Á.)