Shock!

Januárban hozták nyilvánosságra John Sykes tavaly év végi halálhírét: a Tygers Of Pan Tang, a Thin Lizzy, a Whitesnake és a Blue Murder egykori gitárosa elveszítette több éves küzdelmét a rákkal szemben, miközben betegségéről a világ még csak nem is tudott. Az első sokkból még fel sem ocsúdva már megemlékeztünk munkásságáról egy személyesebb hangvételű összeállításban, most azonban a DiszKgráfia sorozatunkban is kielemezzük életművét. Ebben a szériában mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy zenekar munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, John Sykes karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Tygers Of Pan Tang: Spellbound (1981) // Tygers Of Pan Tang: Crazy Nights (1981) // Thin Lizzy: Thunder And Lightning (1983) // Whitesnake: Slide It In (1984) // Whitesnake: 1987 (1987) // Blue Murder: Blue Murder (1989) // Blue Murder: Nothin′ But Trouble (1993) // Out Of My Tree (1995) // Loveland (1997) // 20th Century (1997) // Nuclear Cowboy (2000)

Draveczki-Ury Ádám

Tygers Of Pan Tang: Spellbound

Még nem annyira Sykes-album, mint egy Tygers Of Pan Tang-album Sykesszal a gitáron, ha érted, mire gondolok, ám ezzel együtt letagadhatatlan: John új dimenzióba emelte rajta a kultikus NWOBHM-bandát. Még csupán alig lépett túl a második ikszen, gitározása ugyanakkor ezzel együtt is teljesen jellegzetes itt, az összekeverhetetlen ritmusjátéktól kezdve a szikrázó szólókig. Persze ezzel együtt is rejlik mai fejjel valami archaikus ennek az érának az anyagaiban, de nekem ezek az albumok mindig frissek maradnak, köztük ez is. Sokkal többen is ismerhetnék az értékei alapján.

Kedvenc dalok: Gangland, Hellbound, Blackjack

Tygers Of Pan Tang: Crazy Nights

A hőskorszak jellegzetességei közé tartoztak az egymást mindössze extrémrövid rátartásokkal követő stúdióalbumok. Nem mondom, hogy a Crazy Nights a tempó áldozatává vált volna, mert ez is kimondottan erős gyűjtemény, ugyanakkor nem kérdés, hogy a kettő közül a Spellboundnak áll a zászló. Nehéz lenne egzakt módon meghatározni ennek okát, én a szokásos magyarázatomnál maradnék: az első közös nekifutáson jobbak a dalok és kevesebb a töltelék. A Crazy Nightsra azért becsúszott néhány az utóbbi kategóriából... De igazából ettől függetlenül sem meglepő, hogy John ezután továbblépett, mivel nyilvánvalóan kinőtte a Tygerst és jóval társai előtt járt fejben-lélekben-mindenhogyan.

Kedvenc dalok: Love Don't Stay, Never Satisfied, Make A Stand

Thin Lizzy: Thunder And Lightning

A fentebb linkelt Klasszikushockban két évvel ezelőtt mindent leírtam erről a lemezről, amit fontosnak tartok, nem ismétlem önmagamat újabb regényekben. A lényeg, hogy mindig is ez volt a kedvenc Thin Lizzy-albumom, még a Lynott & Co. sok ezerpontos klasszikusa közül is kimagaslik sziporkázó kreativitásával, extrán gitárgazdag megközelítésével. Sykes ifjú titánként adott egy utolsó, óriási lökést a megfeneklett csónaknak, de sajnos már ez sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy Phil Lynottnak és Scott Gorhamnek sikerüljön kikormányoznia a partra a léket kapott lélekvesztőt. Még nagyobb kár, hogy hiába próbálkoztak vele pár év múlva, és hiába lett volna benne mindenki, Lynott akkorra már annyira szétzuhant, hogy haláláig soha többé nem sikerült feléleszteni a csapatot. A Thunder And Lightning így minden zsenialitása ellenére is keserű záróakkord egy páratlan karrier végén – ami aztán mégsem a dolog legvége lett, de az már egy másik történet. Tökéletes hard rock album, bármilyen összehasonlításban állja a versenyt. (Igazságtalanság lenne ugyanakkor nem megemlíteni, hogy a számomra legüberebb szólót nem Sykes nyomja rajta, hanem Gorham, méghozzá a The Sun Goes Downban.)

Kedvenc dalok: az összes, de ha választani kell, Thunder And Lightning, The Sun Goes Down, Cold Sweat

Whitesnake: Slide It In

Az amerikanizálódó Whitesnake nem is találhatott volna jobb embert a hagyományos brit bluesos hard rock hátrahagyásához Sykesnál. Sokszor leírtam, de megint leírom, hogy érdemes analitikusan egymás mellé tenni a Slide It In eredeti, európai kiadását az amerikaival, amire ugye John újranyomta a gitárokat a meglévő sávokra. Nem kétséges, hogy ugyanolyan dimenzióugrás történt általa, mint a Lizzynél a Thunder And Lightninggal... Magát a lemezt nem akarom itt túlelemezni, elvégre az alapok Sykes nélkül álltak össze – nyilván hatalmas klasszikus, tele óriási dalokkal.

Kedvenc dalok: Slide It In, Love Ain't No Stranger, Standing In The Shadow

Whitesnake: 1987

Az egyik lemez, ami nélkül a '80-as évek alighanem meg sem történtek volna. A Whitesnake '87-es albumáról sem lehet túl sok értelmeset elmondani ennyi év és ennyi cikk után, amiben érintettük ezt a remekművet. Nyilvánvalóan a hard rock műfaj egyik örök csúcsalkotása, amiről azonban kötelezően és minden egyes alkalommal le kell írni, hogy valójában nem David Coverdale – amúgy tagadhatatlan – zsenialitásától ennyire kiemelkedő pont a diszkográfiában, hanem Sykes játékától és kettejük dalszerzői dinamikájától. Ami persze olyan robbanékonynak bizonyult, hogy nem is sikerült a két dudást sokáig egy csárdában tartani... Mindazonáltal törvényszerű volt, hogy ez a lemez beszakította a plafont, és Coverdale már más zenészekkel ugyan, de a leghatalmasabb arénákat megtöltő szupersztárrá vált a Sykesszal közösen írt nóták révén. Hatalmas hangulatok, elképesztő gitárjáték, és hát persze örök gyerekkori kedvenc, nyilván. Ha nem ismered, semmit sem ismersz. A Still Of The Night, a Bad Boys meg az újrahúzott Crying In The Rain alighanem Sykes első számú, örök ex librisei, bárki arcába odanyomhatók, ha ismeretlenül szemléltetni akarnád neki, mi is az a hard rock gitározás.

Kedvenc dalok: az összes, de ha választani kell, Still Of The Night, Bad Boys, You're Gonna Break My Heart Again

Blue Murder: Blue Murder

Megint ismétlem magamat: habár a Slip Of The Tongue is óriási lemez, nyilvánvalóan nem az volt az 1987-es Whitesnake valódi folytatása, hanem az egyes Blue Murder. Sykes egy klasszikus power-trió élén csúcsra járatta a gépezetet, és teljesen valószínűtlen módon még bombasztikusabb, még epikusabb, még szuperszonikusabb formában vitte tovább, amit Daviddel elkezdett a korábbi években. Noha a maga nemében ez is roppant slágeres album, én azért utólag érteni vélem, miért álltak meg a fogyásai „csak" félmilliónál, ami akkoriban kudarcnak számított a hard rock dömping csúcsán: habár árad belőle a tesztoszteron meg az évtized csilivili pompázatossága, ehhez az anyaghoz bizony akkor is agymunka kell, annyira sűrű, annyira összetett, annyira zenész-zene. Nekem ez az örök kedvencem Sykestól, de úgy összességében is a '80-as évek egyik esszenciális hard rock etalonjának tartom. Nemcsak elképesztően változatos, de hosszú-hosszú évekkel meg is előzte a korát, és amit itt Sykes Tony Franklinnel meg Carmine Appice-szel összezenélt, azt tényleg nehéz lenne agyatlanul lelkendező jelzők nélkül körbeírni.

Kedvenc dalok: az összes, de ha választani kell, Riot, Valley Of The Kings, Ptolemy

Blue Murder: Nothin' But Trouble

Előbb ismertem ezt a lemezt a '89-esnél, és ugyan a debütöt mindig is kompaktabbnak tartottam nála, nem fér hozzá kétség, hogy Sykes itt is méltó módon ment tovább a megkezdett úton. Talán kicsit későn érkezett ez az album, 1993-ban már esélye sem volt egy ilyen típusú anyagnak Japánon kívül arra, hogy feltűnést keltsen, ez azonban szemernyit sem von le a Nothin' But Trouble zenei értékeiből. Szintén nagyon sűrű, szintén ízig-vérig zenész-zene, és bizony akadnak rajta olyan kísérletek, amilyenekbe azelőtt John sem mászott bele. Eszméletlen minőség.

Kedvenc dalok: We All Fall Down, Cry For Love, Runaway

Szólólemezek

Nem bontom szét a szólómunkásságot külön albumokra. A maguk idejében sajátos ütemezésben kerültek piacra ezek a lemezek: Sykes ekkoriban már a japán piacra dolgozott, Európában és Magyarországon körülbelül nagyítóval kellett keresni az albumait a boltokban, és ma sem olcsó mulatság összerakni a komplett kollekciót – de megéri. Jelentőségüket tekinte nyilvánvalóan nem mérhetők ezek a lemezek a Thunder And Lightninghoz vagy a '87-es Whitesnake-hez, zeneileg azonban minden egyesül rajtuk, amiért csak szeretni lehetett a szőke gitáros/énekest. Talán furcsa, talán nem, de nekem egyértelműen és mindig is az akusztikus-visszafogott-lírai Loveland volt a kedvencem ebből az érából: az egyik örök favorit nyugi-lemezem, ami még csendes-ülős megközelítése ellenére sem válik unalmassá egy pillanatra sem, és valami egészen döbbenetes muzikalitás árad belőle. De párhuzamosan megjelent tesója, a riffgazdag 20th Century is óriási cucc, sőt, az utóbbihoz képest egy fokkal kevésbé erős Out Of My Tree is remek. A Nuclear Cowboy pedig kissé bizarr módon, de működőképesen demonstrálta, hogy Sykes igenis képes haladni a korral. Nagy kár, hogy utána húzott egy satuféket és a 21. században már nem sorjáztak tőle a lemezek nemhogy ebben az ütemben, hanem máshogy sem... A Mike Portnoyjal és Billy Sheehannel feldemózott nagylemeznyi anyagról különösen remélem, hogy valamikor piacra kerülhet majd, mert azt rettentően vártam, és vérzett a szívem, hogy végül semmi sem lett a projektből (akármilyen jól is sült el később a belőle kinőtt The Winery Dogs-sztori). És természetesen a hosszú évek óta várt Sy-Ops is kijöhetne már végre...

Kedvenc dalok: a teljes Loveland

Cseke Feri

1. Whitesnake: 1987 (10)
2. Blue Murder: Blue Murder / Nothin' But Trouble (10)
3. Whitesnake: Slide It In (10)
4. Thin Lizzy: Thunder And Lightning (10)
5. Loveland (9)
6. 20th Century (8)
7. Out Of My Tree (8)
8. Nuclear Cowboy (7.5)
9. Tygers Of Pan Tang: Spellbound (8)
10. Tygers Of Pan Tang: Crazy Nights (8)

Thin Lizzy: Thunder And Lightning

Igazi mission impossible helyzet állt elő a Lizzyben, amikor Gary Moore méltó utódját kellett megtalálni a folytatáshoz, akivel korábban a zenekar talán leges-legjobban sikerült lemezét, a Black Rose – The Rock Legendet is sikerült összehozni. Az előző két albumon szereplő Snowy White ugyan jól beilleszkedett, de Gary után nehéz dolga volt, nem volt ő annyira erős láncszem a gépezetben és pláne nem volt képes olyan lényeges változásokat előidézni, mint amilyeneket később az utódja. Sykes ugyan tökéletes választás volt a szerepre, azonban itt még csak egyetlen, Phil Lynottal közösen jegyzett dal kapcsolódik a nevéhez (Cold Sweat), ami végül is a húzónótája lett ennek az anyagnak, s ahhoz sem kellett különösebben szuper hallás, hogy egyértelművé váljon: John a nem kevésbé ízlésesen pengető Scott Gorhamet is gyakorlatilag mindegyik dalban legitározta, persze a szó pozitív értelmében. De ami a lényeg, hogy az egyébként is füstölgő energiákat megmozgató Lizzy szabályosan felrobbant az „új fiú" elsöprő játékától, s még annál is vadabbak lettek, mint amilyenek azelőtt voltak. A vele készült soralbum, illetve az ezután megjelent koncert lemezek, a Life és a már Lynott nélkül készült One Night Only tökéletes bizonyítékok erre. A kérdés pedig a mai napig a levegőben lóg: vajon milyen lett volna a későbbi Thin Lizzy Sykesszal, ha a sztori nem szalad zsákutcába és Lynott életben marad?

Kedvenc dalok: Cold Sweat, Thunder And Lightning, Baby Please Don't Go, The Sun Goes Down, This Is The One

Pontszám: 10

Whitesnake: Slide It In

A Thin Lizzy tetszhalott korszakában David Coverdale felhívta Sykest, aki épp gitárost keresett zenekarába, de emberünket eleinte nem érdekelte a dolog, ő inkább továbbra is Lynott mellett zenélt volna, aztán egy csapásra minden megváltozott. Lynott barátságból, Coverdale pedig óriási összeggel támogatta az együttműködést, a kivételes tehetségű John pedig nem adhatta lejjebb, mindenképpen egy jól bejáratott névnél kellett tovább folytatnia. Végül mégis kikötött a Whitesnake-nél, ahol a Slide It In felvételeit követően szintén gitáros problémák álltak elő, ugyanis az alapító, Micky Moody, valamint Mel Galley egy kézsérülésből kifolyólag épp elhagyta David Coverdale-t és csapatát. Ehhez még hozzáadódott Jon Lord távozása is, aki meg az újjáéledő Deep Purple miatt lépett ki, és ezzel tulajdonképpen meg is szűnt a zenekar egy időre. A Slide volt tehát az első Whitesnake-lemez amelyen hősünk is kapott némi szerepet és egyben az utolsó is, ami még a tradicionális, hammondos felfogásban készült. Nyilván külön Klasszikushock-fejezetet érdemelne e mestermű is, így nincs is sok értelme pár szóban véleményt alkotni róla, Sykes pedig még a dalszerzésbe sem folyt itt bele, „csak" feljátszotta egy harmadik sávra a korábbi hathúrosok gitártémáit, amellyel a lemez hangzását próbálták kissé korszerűbbé varázsolni. (Az amcsi verzión néhány dalban John szólói is hallhatók.) Nekem nagy kedvencem ez is, előkelő helyen szerepel a WS / JS-életműben.

Kedvenc dalok: Love Ain't No Stranger, Guilty Of Love, Give Me More Time, Slow & Easy, Slide It In

Pontszám: 10

Whitesnake: 1987

1987-bők nálam három „Év lemeze" is ül holtversenyben a trónon. Az egyik a Guns N' Roses Appetite For Destructionje, a másik a King Diamond Abigailje, a harmadik pedig a Whitesnake szóban forgó lemeze volt. Ámde amíg a Guns még ekkor is a hagyományos dirty rákenrollban, a King Diamond pedig a jól bejáratott, progos heavy metalban utazott, a Fehér Kígyó totális vérfrissítésen ment keresztül. A Europe-féle zenekarok, szintetizátorokkal felhabosított melodikus rockjának torpedószerű sikereit csak azzal lehetett überelni, ha egy jól bejáratott nevű bandát is az aktuális trendekhez igazítottak. Az addig változatlanul hard rockos muzsikában utazó Whitesnake sem volt kivétel ez alól, akikre egyébként is ráfért már egy kis újragenerálozás. Coverdale Sykes személyében találta meg ehhez a legmegfelelőbb embert, aki szabályosan megreformálta a zenekart, s mindezt úgy, hogy elődei bluesos mentalitását nem megszégyenítve képviselt egy sokkal modernebb hozzáállást, túltolt habosító szintik nélkül (!). Bár ő legnagyobb hatásaiként többek között Jimmy Page-et, Ritchie Blackmore-t, Gary Moore-t és Allan Holdsworthöt jelölte meg, játéka alapján szerintem ugyanígy rokonítható volt az EVH-, Randy Rhoads- és George Lynch-féle virtuóz iskolával is. Ugyanakkor azt a sziporkázóan ötletgazdag, mesteri tompításokkal, megtépkedett üveghangoktól sűrű és wide vibrátókkal/nyújtásokkal szuperérzékennyé varázsolt játékot még az említetteknél sem igen tapasztaltam. A felturbózott Crying In The Rain szólója ugye mindenkinek megvan? A kompozíciós képességeket pedig inkább már nem is említem. Persze hivatalosan Coverdale és Sykes van megjelölve dalszerzőknek, ami érzésem szerint úgy működött, hogy David megírta a nóták nagy részének alapjait, amelyeket átpasszolt Johnnak, aki bevetette minden eszköztárát, hozzárakta a kifacsart riffjeit és egyedi stílusát, hogy megszülethessenek ezek a csodák. Ezt a fajta színvonalat – szigorúan a dallamos hard rock területein belül – később csak a Ralph Santolla és Jorn Lande nevével fémjelzett, 2000-ben kiadott Millenium-lemezen hallottam talán először egy gitárostól. A néhai Santolla tökéletes arányérzékkel mentette át az Hourglassre Sykes ízes, fülberagadó játékát, szólóit és stílusjegyeit, Jorn pedig Covi frazírjait... Elmondhatatlanul nagy kedvencem az 1987, nekem mindig is ez volt és ez is marad a csúcspont Sykestól, vagy inkább úgy mondanám, hogy ez volt rám a legnagyobb hatással.

Kedvenc dalok: Straight For The Heart, Still Of The Night, Bad Boys, You're Gonna Break My Heart Again, Crying In The Rain, Here I Go Again, Is This Love, Give Me All Your Love + az összes többi

Pontszám: 10

Blue Murder: Blue Murder

Nem férhet kétség ahhoz, hogy a Kék Gyilkos volt a gitáros törvényes szerelemgyermeke. Itt aztán minden területen kiélhette hajlamait, miután jól összerúgták a port David Coverdale-el és búcsút kellett vennie a Whitesnake-től. Dalszerzőként, énekesként és gitárosként is végre száz százalékban önmagát hozhatta, és saját bevallása szerint is a Thin Lizzy, valamint a Whitesnake stílusában tervezte megírni a Blue Murder bemutatkozó dalait. Bob Rocknak köszönhetően az 1987 soundját is nagyrészt átmentették ide, a szólók itt is egytől egyig kritikán felüliek, a több hangot lazán átívelő vakmerő nyújtások meg egyenesen lenyűgözőek, azonban a legszebb az egészben mégis az, hogy dalcentrikus az anyag. Nincs itt semmiféle, tipikus gitáros aggyal gondolkodás és öncélú szólóorgia. Mindenből annyi van, amennyi kell, se több, se kevesebb. John az alapokat sem akárkire bízta rá, hiszen a ritmusszekció is önmagáért beszél: Tony Franklin a mélyeket, Carmine Appice pedig a bőröket csépelgeti, akinek cájgja egy fokkal természetesebben is szól itt, mint mondjuk a korszak bandáinak trendiségből túlzengetett dobjai. A daloknál is bajban vagyok, de a szólók közül képtelen lennék bármelyiket is kiemelni, talán a későbbi Led Zep heroikus hangvételében komponált Ptolemy-t említeném meg, ha bármi áron választani kéne, az annyira szélsőségesen jó, hogy már-már bizarr. John hangi adottságairól se feledkezzünk azért meg: mekkora éneklések vannak például az Out Of Love-ban, a zakatolósan riffelő Billyben vagy a Black Sabbath Headless Crossára kívánkozó (!) Valley Of The Kingsben, ahol szinte már Tony Martint (!!!) idézően szárnyalnak a melódiák! Persze ez nem meglepő, hiszen ezt a dalt együtt írták a Sabbath egykori dalnokával, aki ráadásul majdnem bekerült a képbe is úgy, mint a Blue Murder frontembere. But it's another story... A lemezt egyébként a '86-ban elhunyt Phil Lynott emlékének szenteltékó.

Kedvenc dalok: Valley Of The Kings, Out Of Love, Ptolemy, Sex Child, Billy, Jelly Roll + az összes többi

Pontszám: 10

Blue Murder: Nothin' But Trouble

Egyértelmű, hogy az első Blue Murder a kultikusabb anyag, a kettesre viszont még az ott hallható daloknál is kiforrottabb és rádióbarátabb művek kerültek, ami Sykes szerint hiba volt, azonban ez egy oltári nagy túlzás. Pont ez a fajta hozzáállás bizonyította azt, hogy John valami elképesztő dalkovács is tudott lenni, ha akart. Engem egy picit sem zavartak a könnyebben emészthető dallamok, ha ilyen minőség társult hozzájuk és olyan zenészek prezentálták mindezt, mint például a fedélzetre újonnan érkező Marco Mendoza. A Lynott stílusában előadott We All Fall Down például becsületesen elférne a Thin Lizzy életműben is, melynek végletekig dramatizált szólója kábé seggre is ültetetett minden kedves érdeklődőt, ahogy azt tette velem is anno. De ugyanígy leomlott az arcom az energiabomba I'm On Fire-től és bokaletrottyolós szólójától is, ahol egyébként a mikrofonba kapaszkodó vendég, Kelly Keeling is akkorát énekel, hogy az valami őrület. S ha már felidéztük a Lynott-hasonlatokat, a másik ex-kollégának, Coverdale-nek a bőrébe bújni sem okozott túl nagy problémát Johnnak. Elég csak megfülelni az Is This Love-utánérzésű Save My Love-ot, ami David hangjával egy tízpontos WS-nóta lenne, és ami így „csak" egy tízpontos Blue Murder-dal. A Love Child elmebeteg szólójához is mit lehet még hozzáfűzni? Vagy az I Need An Angel végkifejletének felemelő melódiáihoz? Képtelen lennék eldönteni, melyik Blue Murder-anyag a jobbik, itt csakis holtversenyről lehet szó.

Kedvenc dalok: I'm On Fire, We All Fall Down, I Need An Angel, Love Child, Dance, Save My Love, Runaway + az összes többi

Pontszám: 10

Out Of My Tree

A Geffen kiadó miután kirúgta a Blue Murdert, egy hivatalos Lynottnak dedikált élő album után (Screaming Blue Murder: Dedicated To Phil Lynott), főszereplőnk Marco Mendoza támogatásával folytatta tovább a történetet, csak más kiadónál és saját néven. Nekem ezen az első szólócuccon leginkább Marco mélyeinek a kiemelése és a nyersebb gitárhangzás tetszik és persze maga a koncepció is, ami gyakorlatilag ugyanaz, mint ami a Blue Murderben volt és inkább hasonlít az első lemez markánsabb világára, mint a slágeresebb Nothingra. Dalok tekintetében viszont nem annyira erős ez az anyag, érdekesség viszont a kislemezre is kimásolt, punkosan zúzó I Don't Wanna Live My Life Like You melyben még a Birthday híres dallamát is felidézik egy pillanatra a The Beatlestől, valamint az 1987-es Whitesnake-sziporkák a Do Or Die-ban és az If You Ever Need Love-ban. Covi fineszes frazírjai persze hiányoznak, de így is okés a végeredmény.

Kedvenc dalok: Do Or Die, Soul Stealer, If You Ever Need Love, I Don't Wanna Live My Life Like You

Pontszám: 8

Loveland

A Loveland eredetileg egy ballada-gyűjteménynek indult a Mercury Records égisze alatt, de végül ebből is egy teljes soralbum kerekedett ki, miután hozzácsaptak egy-két érdekességet és újabb szerzeményeket. A darab legértékesebbje egy '82-es közösen jegyzett dal Phil Lynottal (Don't Hurt Me This Way), amelyben az ekkor már tizenegy éve halott Thin Lizzy frontember eredeti hangja hallható és egyébként Sykes első szólónótájának egyike is volt Please Don't Leave Me címmel. A finom, balladisztikusabb hangvétel egyértelműen dominál ezen az anyagon.

Kedvenc dalok: Haunted / Don't Say Goodbye, Didn't We Say / I'll Be Waiting, Everything I Need, Wuthering Heights, Don't Hurt Me This Way

Pontszám: 9

20th Century

A harmadik szólólemezt szinte teljes egészében a Thin Lizzy szellemében írta meg barátunk. Innen már tényleg csak Lynott hangja és a tipikus ikerszólók hiányoztak. Nekem az I Get Around és a Cautionary Warning is nagy kedvencem, utóbbi különleges, füstölgő szólója és elképesztően lazán kifacsart riffjei fenomenálisak. Azt sem értettem soha, hogy miért akarta Sykes már a Blue Murderes időkben is, hogy egy igazi énekes énekelje el a dalait, amikor őt is óriási hanggal áldotta meg a sors. Oké, hogy nem annyira karakteres mint Coverdale vagy Lynott, de szerintem így is elsőre felismerhető bárhol, ahogy markáns, ezernyi zenei stílust átfogó szólói is, melyek mindegyike külön tantárgyat érdemelne.

Kedvenc dalok: Cautionary Warning, Defcon 1, I Get Around, 20th Century Heartache

Pontszám: 8

Nuclear Cowboy

Az ezredforduló modernebb szellemisége a Nuclear Cowboyon is érzékelhető: indusztriális ütemek, loopok, torzabb, mechanikusabb hangzású gitárok és futurisztikusabb szólók hallhatók ebben a környezetben, persze még a jó ízlés határain belül, amihez azért szoktatni kellett egy kicsit a fület. Én szeretem a kísérletezést, ha azok mellé jó dalok is társulnak, azonban itt már egy kissé vegyes az összkép, a zajos effektek pedig nagyon nem jellemezték a gitáros addigi pályafutását. Van, amit egyértelműen szkippelni is szoktam (például Talking 'bout Love), de akadnak kellemesebb momentumok is, mint amilyen a hagyományosabb megközelítéssel megírt Lizzy-közeli dal, a One Way System vagy a már korábbról ismert I Wish It Would Rain melyre a Gary Moore szellemében elkövetett szívfacsaró szóló teszi fel a koronát.

Kedvenc dalok: I Wish It Would Rain, One Way System, Nuclear Cowboy, We Will

Pontszám: 7,5

Bad Boy Live! és Sy-Ops

Az utolsó hivatalosan megjelent szólóalbum után, 2004-ben még napvilágra került egy pazar koncertanyag, ahol hősünk életműve legszebb kincseiből szemezgetett, ahol Whitesnake, Thin Lizzy, Blue Murder és saját név alatt megjelent nóták képezik a műsor gerincét, félelmetes szólókkal vegyítve. A felvétel persze messze nem olyan, mint a mostaniak, de az energia itt is maximálisan átjön. A Sy-Ops pedig egy nem hivatalos gyűjtemény a hosszú évekre elvonult gitáros elfekvőben lévő és még meg nem jelent dalaiból, amelyek között akad néhány karcosabb Blue Murdert idéző darab és elvont furcsaság is (Gates Of Hell), amelyek egyszer majd talán hivatalosan is meg fognak jelenni a tragédia után. Úgy legyen!

Tygers Of Pan Tang: Spellbound és Crazy Nights

Ha valaki rajongóvá válik, az csak természetes, hogy fel kell göngyölíteni a kezdeteket is, amelyektől rosszabbik esetben az ember mindig egy kicsit csalódott lesz. Persze nem azért, mert esetünkben Sykes első komolyabb csapata a Tygers rossz, hanem mert ami később ebből kifejlődött, az ANNYIRA jó... A zenekar kult státusza nyilván vitathatatlan, dalaik bennem mégsem tudtak annyira mély nyomot hagyni, hogy rajongóvá is váljak. John pedig itt még nem is folyt bele úgy a dalszerzésbe, hogy rögtön felismerhető legyen a stílusa. A legszebb pillanatokat sem kifejezetten őhozzá kapcsolnám, bár sistergő szólói azért nagyon könnyen elkülöníthetők kollégájától, Robb Weirtől, de itt még nincsenek ott azok az érzékien megfogott és extázisban hosszan kitartott hangok, amelyek később szinte a védjegyévé váltak. A stílus eleve nem is az ilyesmiről szól, sokkal inkább a tekerős, energikus megmozdulásokról a gitárosok részéről. A két lemezen, amelyeken Sykes szerepelt (Spellbound, Crazy Nights), illetve két dal erejéig a negyedik albumon is (The Cage), akadnak azért kellemes momentumok, amiket szívesen hallgatok, de mondjuk a kortárs NWOBHM Iron Maiden vagy a Def Leppard akkori színvonalát nálam soha nem érték el ezek a korai lemezek. Sykes megilletőbb helyre került ezután a Thin Lizzy majd a Whitesnake hard rockosabb világában, amit sokkal inkább magáénak is érzett.

Kedvenc dalok: Never Satisfied, Hellbound, Do It Good, Silver And Gold, Crazy Nights, Blackjack

Pontszám: 8

Danev György

Tygers Of Pan Tang: Spellbound

A Tygers Of Pan Tang az én olvasatomban ugyanazt a szerepet töltötte be John Sykes esetében, amit a Sweet Savage Vivian Campbellnél: adott volt egy komoly potenciállal rendelkező NWOBHM-zenekar, ami elévülhetetlen érdemeket szerzett a műfaj fazonjának megszabásában kultikus jelentőségűvé vált korai munkái által, mégsem volt képes megfutni azokat a köröket, amire predesztinálták, és végül legfőképpen azzal teljesítette be rárótt küldetését, hogy kvázi tehetséggondozóként egy óriási egyéniséget nevelt ki a világnak. Sykes 22 éves volt, amikor csatlakozott a bandához, az első együtt készített lemezre, a Spellboundra pedig azonnal rányomta a bélyegét megzabolázhatatlan energiájú, hangzatos gitározása, de még ennél is fontosabb volt, hogy azt a különleges dalszerzői vénát is megvillantotta rajta, ami legalább olyan védjegyévé vált, mint a sistergő szólók és a vagány hangindításokkal teli kövér riffek. A Blackjack és a Story So Far egyértelműen előrevetítették John azon törekvéseit, amiket már a Thin Lizzy soraiban valósított meg.

Kedvenc dalok: Gangland, Blackjack, Story So Far

Tygers Of Pan Tang: Crazy Nights

Mindössze fél évvel a Spellbound után már jött is a folytatás a Crazy Nights képében, ez a kollekció mégis inkább visszalépésnek tűnt. Egyfelől nem volt olyan pengeéles a hangzása, mint a Chris Tsangarides kiváló fülét dicsérő Spellbound, másrészt dalok tekintetében sem áll annyira jól. Sykes-on semmi nem múlt, hozta az elképesztő témákat, briliáns szólókkal viszont már akkor sem lehetett megmenteni egy-egy középszerű dalt. Az viszont elképesztő, hogy már akkor mennyire jó körvonalazható volt a hangzása és a játékstílusa, minden kétséget kizáróan sokkal magasabb szinten állt zeneileg, mint a társai. Ez azonban nem tanult készség volt, hanem ösztönös tehetség, aminek útjában állt a Tygers tagsága, így nem csoda, hogy a billentyűs hangszerek bevetésével felpuhított The Cage album idejére már nem maradt velük néhány gitársáv feljátszását leszámítva.

Kedvenc dalok: Never Satisfied, Make A Stand

Thin Lizzy: Thunder And Lightning

Talán nem kell hosszasan ecsetelni, hogy Phil Lynottnak micsoda orra volt a gitárosokban rejlő különleges képességek kiszimatolásához. Habár a '81-es Renegade lemez szerintem az egész Lizzy-életmű egyik legkülönlegesebb és legbátrabb darabja volt, Snowy White pedig hiába játszott kifogástalanul, nyugis habitusát tekintve nem illett a féktelen életmódot folytató csapatba. Így aztán White ment, majd érkezett Sykes, akivel Phil már '82-ben dolgozott annak Please Don't Leave Me című kislemezén. Nem véletlen tehát, hogy Lynott aranybányát sejtett és a következő Gary Moore-t látta Johnban, mindemellett kiaknázni már nem tudta annyira a benne rejlő mérhetetlen potenciált, ahogy kellett volna. A haláltusáját vívó Lizzy erejéből a vérátömlesztésnek köszönhetően azonban így is futotta egy bivalyerős utolsó fellángolásra: a Thunder And Lightning a csapat legvadabb, legmetálosabb teljesítménye volt, nekem pedig a legkedvesebb mind közül (igen, még a Black Rose-nál és a Jailbreaknél is többre tartom). Teljesen nyilvánvaló, hogy a dalszerzésnél Sykes hozzájárulása nem merült ki annyiban, hogy megírta a Cold Sweat című atomklasszikust, illetve feljátszott pár pofás riffet és szólót, szinte az összes téma magán viseli a keze nyomát. A döbbenetes The Holy War-tól ma is földbe gyökerezik a lábam, a Someday She Is Going To Hit Back szólójától pedig minden alkalommal padlót fogok: ahogy 2:35-nél rálép a wah-pedálra, az valami leírhatatlan és emberfeletti. Őrületesen valóságos volt a játéka, szinte szétrobbant az attitűdtől, Chris Tsangarides pedig nem akármilyen érzékkel hegyezte ki a hangzást John Les Pauljára és Marshall JCM800-as erősítőjére. Az ugyancsak remek Scott Gorham szinte másodhegedűssé vált mellette, persze nem elvitatva, hogy neki is voltak örökérvényű megmozdulásai a korongon, például a The Sun Goes Downban. Nem kérdés, hogy Lynott katalizáló hatása új embert faragott Sykesból, aminek hosszútávú hatásai minden azt követő munkáján megnyilvánultak. Ez meg egy ezer pontos hibátlan mestermű az első pillanattól az utolsóig.

Kedvenc dalok: az összes, de ha választani kell, akkor Someday She Is Going To Hit Back, The Holy War, The Sun Goes Down, Cold Sweat, This Is The One

Whitesnake: Slide It In

Habár erre a lemezre egy hangot sem írt és a szólókat sem ő játszotta fel, az amerikai kiadáshoz utólag készített extra ritmusgitársávokkal Sykes azért jól látható módon elhelyezte kézjegyét a dalokon. Ez pedig pont elég volt ahhoz, hogy egy válldobással áthajítsa a Whitesnake-et a '80-es évekbe, illetve igazolja John Kalodner azon meggyőződését, hogy David Coverdale mellé egy ilyen kaliberű gitáros kell.

Kedvenc dalok: Guilty Of Love, Standing In The Shadows, Gambler, Slow An' Easy

Whitesnake: 1987

Ami korábban sokat sejtetett, az itt végérvényesen bizonyítást nyert: nem lehet eléggé hangsúlyozni Sykes hozzáadott értékét ehhez az albumhoz. Az újrafazonírozott Here I Go Againt és Crying In The Raint leszámítva az összes dal tőle jött, és ezt illik szó szerint érteni. Oké, papíron Coverdale és Sykes társszerzők voltak az albumon, azt viszont a süket is hallotta, hogy ez a lemez abszolút mértékben különbözött mindentől, ami azelőtt és azt követően Whitesnake címke alatt megjelent, ebből pedig nem nehéz levezetni, hogy mindez elsősorban kinek az érdeme volt. Sykes dalszerzői ambíciói mellett gitározás és gitárhangzás szempontjából is nagyot lépett előre akkor, voltaképpen itt véste végérvényesen kőbe a játékstílusát. A Bob Rock segítségével kialakított szuperszonikus megszólalás évekre előre meghatározta a hi-gain gitársoundot, és az eszelősen széles vibrátózás is ekkor forrta ki magát teljesen. Mai füllel hallgatva is letaglózó, hogy mit zenélt itt össze, illetve hogy milyen brutálisan fizikális volt a játéka. Sykes olyan volt rockban, mint Stevie Ray Vaughan bluesban és Al Di Meola jazzben, szinte keresztre feszítette a hangszerét minden egyes szóló alkalmával. Nála sosem volt semmi jótékonyan elfedve legátózással meg sweep picking technikával, mindent kipengetett az utolsó hangig, ettől volt annyira magas oktánszámú minden megmozdulása. Különösen a Crying In The Rainben hallható szóló volt maga a megtestesült pengetéstechnikai mesterkurzus, gitárosoknak érdemes a saját bőrükön megtapasztalni, mivel jár az eljátszása. Persze ez mit sem ért volna a halhatatlan dalok nélkül, melyek egy olyan meghatározó albumot körvonalaztak, amihez foghatót keveset látott a rockvilág az évtizedek alatt.

Kedvenc dalok: az összes, de ha választani kell, akkor You're Gonna Break My Heart Again, Bad Boys, Looking For Love, Still Of The Night, Straight For The Heart

Blue Murder: Blue Murder

Az 1987 igazi folytatása, ami saját műfajában győzte le a Whitesnake-et. Sykesban buzgott a bizonyítási vágy, hogy megmutassa, milyen lett volna a következő Fehérkígyó, ha a bandában marad. Egy szóval: epikus. Kiderült az is, hogy John szólóénekeseket megszégyenítő vokális adottságok birtokában van, és ha ez nem lett volna elég, egy olyan minőségű power triót hozott össze, amihez foghatót a Beck-Bogert-Appice formáció óta nem nagyon tapasztalhatott a nagyérdemű. Talán nem véletlen, hogy Carmine Appice dobosra itt is komoly szerep hárult, a titkos fegyver pedig az érintő nélküli basszusgitár elhelyezése volt a koncepcióban. Tony Franklin tett róla, hogy a hangszer jelenléte szemet szúrjon, míg Bob Rock arról gondoskodott, hogy a legapróbb nüansz is a helyén legyen a hangzásban. Esszenciális Sykes-zene volt ez hallatlan magabiztossággal és műgonddal kivitelezve, máig nem értem, miért nem aratott jelentős kereskedelmi sikert. Vagyis dehogynem értem: túl kifinomult és nagyszabású volt ahhoz, miközben nyoma sem volt rajta kiszámítottságnak, ez a fajta árnyaltság viszont már '89-ben sem ment át a mainstream szűrőjén. Sykes tövig nyomta a gázpedált és szabad folyást engedett kreatív csatornáinak, ami egy olyan drágakövekkel teli rejtett kincsesláda formájában manifesztálódott, amit a vártnál kevesebben találtak meg, viszont olyan követőknek jelölte ki az utat, mint a Bad Moon Rising, a Dare és a Ten, de bármennyire is nevetségesen hangzik, még a barbármetálos Virgin Steele is merített belőle a Life Among The Ruinson, továbbá saját bevallása szerint elsőrendű hatást gyakorolt Myles Kennedyre.

Kedvenc dalok: az összes, de ha választani kell, akkor Ptolemy, Valley Of The Kings, Billy, Black Hearted Woman, Out Of Love

Blue Murder: Nothin′ But Trouble

Általában nem szerencsés négy évet várni a második lemez megjelentetésével. Sykesnak, Geffennek és Kalodnernek láthatóan ez is belefért, holott a Nothin' But Trouble albummal olyannyira más kultúrkörnyezetbe kellett visszatérnie a gitárosnak, hogy akkor sem került volna távolabb a '89-es színtértől, ha történetesen másik bolygóra száll le. Ez a kettes anyag teljesen egyértelműen mutatta John törekvéseit, bármennyire is irracionálisnak tűntek akkoriban: megtartotta a Blue Murder legfőbb erényeit, de rövidebben, lényegretörőbben fogalmazott, amivel igyekezett a szélesebb közönségréteg kedvére tenni, noha bizonyára tisztában volt azzal, hogy a grunge-hullám közepén vajmi kevés esélye lesz bekerülni az amerikai fm-rádiók hullámhosszaira. Mindenesetre az ultraigényes hangszerelésekből és vokális megoldásokból itt sem vett vissza, mi több, a harmóniák terén újabb lépést tett előre. A Runaway többszólamú refrénje, a Save My Love nettó r'n'b-s dallamai, A Shouldn't Have Let You Go ravaszul kibontakozó refrénje, a fretless basszus által meghatározott She Knows beatleses mélysége hallatán még ma is üveges tekintettel nézek ki a fejemből, hogy „ilyen is van?!″, és akkor az I Need An Angel, a Cry For Love vagy a Kelly Keeling orosztánként bömbölő énekével ellátott I'm On Fire zsenialitásáról még nem is beszéltem.

Kedvenc dalok: az összes, de ha választani kell, akkor Runaway, She Knows, I Need An Angel, Save My Love

Blue Murder: Screaming Blue Murder

Ez a koncertanyag a Nothin' But Trouble turnéján készült Japánban, és csak ott jelent meg. Pőre valójában láttatta Sykes különleges képességeit, ami kegyetlenül demoralizálhatta azon zenészkollégákat, akik hallották ezt a felvételt. „Nem létezik így gitározni és énekelni egyszerre élőben″ – gondoltam először magamban, utólagos stúdiós okoskodásról szőtt összeesküvés-elméletem viszont azon nyomban megdőlt, amikor kalózverzióban megszereztem egy másik japán buli nyers keverőpultos felvételét. Nem hazudok, kb. ugyanezt adta.

Kedvenc dalok: Riot, Cold Sweat, Still Of The Night, Please Don't Leave Me

Out Of My Tree

Sykes vaskos japán szólószerződésének első kézzelfogható bizonyítéka a '95-ös Out Of My Tree volt, és távolról úgy tűnt, hogy lendületből továbbvitte a Blue Murder jellegzetesen lüktető, robbanásveszélyes stílusát. Alaposabban megvizsgálva ugyanakkor azt lehetett látni, hogy finoman nyitott más zenei stílusok felé is. Az elsőként kihozott kislemez, a I Don't Wanna Live My Life Like You vidám powerpopos és punkos hatásaival kétséget sem hagyott ezt illetően, Sykes azonban nem ment át Offspringbe, a lemez java azért fajsúlyos és csak rá jellemző muzsikát tartalmazott. Volt, ahol beengedett némi funkot (She's All Action), máshol hendrixizmust formált saját képére (Standing In The Crossroads), de ezek mellett akadtak jól elkapott kísérletezős darabok is (Sleep On, Jesus & Mary), és az emblematikus riffekről (Do Or Die, Soul Stealer), valamint a nagyívű lírai pillanatokról (If I Ever Need Love, I Don't Believe In Anything) sem feledkezett meg.

Kedvenc dalok: If I Ever Need Love, Jesus & Mary, Sleep On, Soul Stealer

Loveland

1997-re John annyi ötletet halmozott fel, hogy két teljes értékű album is kijött belőlük, de nem úgy, ahogy azt sokan gondolták. Dalait hangulatok köré csoportosította és előbb egy teljes egészében balladákat tartalmazó koronggal jelentkezett, ami talán merész elgondolás volt, működőképességéhez azonban kétség sem férhetett. Alapvetően sosem volt türelmem az ilyen típusú lemezekhez, ez azonban jókora kivételt jelentett, mert 1. nem nyújtózkodott tovább annál, ameddig a takarója ért, 2. az összes dal megfellebbezhetetlenül kiforrott és makulátlanul letisztult volt és gigantikus érzelmi többlettel rendelkezett. Akkoriban, az internet hajnalán azért elég nagy kockázatot jelentett ismeretlenül rámenni egy-egy vagyonokba kerülő japán nyomású CD-re, Sykes azonban mindig meg lehetett bízni. Nem akármilyen önbizalomról árulkodott a Loveland: azért tíz lírát felsorakoztatni, és tízféleképpen megmutatni ugyanannak az érzésnek az árnyalatait, nos, erre elég kevesen voltak képesek a könnyűzene hatvanéves története során. Az egész anyag Sykes finom lelkivilágának perfekt demonstrációja és 40 percnyi főhajtás Lennon, McCartney és Lynott felé, egy szuperérzékeny, gyönyörűséges kollekció zongorával, vonósokkal, kézműves odafigyeléssel, eszméletlenül búgó Les Paullal. John muzikalitásának legérettebb fejezete volt ez a mestermunka.

Kedvenc dalok: szó szerint az összes, de legjobban a Lennonhoz írt Don't Say Goodbye

20th Century

A Loveland határtalansága és éteri szépsége után pár hónappal került a boltok polcaira az ellenpólus, ugyancsak 10, ám tesztoszterontúltengéses felvonásban. Itt aztán minden a pozitív energiák atomikus összesűrítéséről szólt, tehát zakatoló riffekből és visító üveghangokból nem volt hiány. Habár a Lovelandhez képest nem tűnt annyira különlegesnek ez a csokor, azért dalokra lebontva nyilvánvalóvá vált, hogy itt sincs hiba. Sykes legkeményebb eresztése volt ez, olyan súlyosságokat fókuszba állítva, mint a Defcon 1, a 2 Counts és a mázsás terheket cipelő Touched By Evil, de még a felszabadultabb rock & rollos tételek is a „húst krumplival″ mentalitást mutatták, ha értitek, mire gondolok. A funkos I Get Around az egyetlen dal, amit nem annyira kedvelek erről a korongról, a többit viszont felettébb. A Cautionary Warning szenzációs riffjei egészen a Lizzy-féle Holy War-ig és a Whitesnake You're Gonna Break My Heart Again daláig repítettek vissza (ez a nagyon jellegzetesen Sykes-os riffológia többek között a Helloween lemezein is visszaköszönt aztán), de legjobban a Look In His Eyes, a címadó és a System Ain't Workin' gyilkolt.

Kedvenc dalok: Look In His Eyes, 20th Century Heartache, System Ain't Workin', Cautionary Warning

Nuclear Cowboy

Ki gondolta volna 2000-ben, hogy a Nuclear Cowboy Sykes utolsó stúdiómunkája lesz? Én biztosan nem. Ez a negyedik nekifutás ugyanúgy különbözött elődeitől, mint a korábbiak, és elsőre kicsit meg is lepett modern hangzásával, táncolható ritmusaival és indusztriális behatásaival, egyszersmind az is tény, hogy egyből bejött az a sajátos hangulat, amit a dalok árasztottak. Az experimentalista hozzáállást tükröző anyag bármennyire is bizarr képet festett a gitárosról, azt azonban nem lehetett elvitatni, hogy a témái bizony ültek rendesen, ez a lemez is tobzódott a méregerős pillanatokban. Ráadásul a hagyományos szerzemények sem tűntek el nyomtalanul, a tipikus One Way System például simán ott lehetett volna a 20th Century-n, miközben a lírai I Wish It Would Rain sem állt távol a Loveland világától. Jó volt ez, még most is frissnek hat.

Kedvenc dalok: We Will, Arc Angel, Nothing Means Nothing, One Way System

Thin Lizzy: One Night Only

Ez a 2000-es koncertlemez sokkal inkább szólt Johnról, mint a '83-as Life, ahol inkább csak epizodista volt. Tudvalevő, hogy rengetegen köpközték a Lizzy-táborból Sykest, Gorhamet és Darren Whartont, azt állítva, hogy a trió szentségtörést követett el a névhasználattal, én magam – sokakkal egyetemben, akiknek szintén nem adatott meg anno élőben látni a bandát – viszont üdvözöltem az elhatározást. Volt merszük hozzányúlni a csapat hagyatékához, és nem is akárhogyan tették ezt, így abszolút volt értelme. Az egészséges mennyiségű improvizációval fűszerezett élő best of anyag minden porcikájából áradt a mélységes tisztelet Phil Lynott irányába, viszont a szolgai utánjátszás látszatát is elkerülte. Tommy Aldridge és Marco Mendoza eleve döbbenetes húzást adott az örökzöld daraboknak, és hát Sykes sem rejtette véka alá egyéniségét.

Kedvenc dalok: Jailbreak, Still In Love With You, Are You Ready

Bad Boy Live

A 2000-es évek szinte kizárólag a Lizzy jegyében teltek John számára, épp ezért érkezett derült égből villámcsapásként ez a szólóban kiadott koncertanyag 2004-ben. Mendoza-Aldridge-Sherinian leosztási bandája élén Sykes karrierje csúcspontjain szántott végig, csupán a specifikusabb Nuclear Cowboyt - és persze a Tygers-korszakot - nem képviselte semmi. A retrospektív műsor számos olyan elemet tartalmazott,amit élőben azt megelőzően nem hallhattunk tőle, a felvétel pedig nem kendőzött el semmit, maximálisan átjött rajta a színpadi zenélés sava-borsa. Itt is megfigyelhető volt, hogy Sykes egyáltalán nem tartozott a klinikai tisztasággal játszó gitárosok közé, nagyjából annyi kosz volt a játékában, mint Gary Moore-nak, viszont ez a tulajdonság és az az ellenállhatatlan vehemencia tette messzemenőkig életszagúvá, vérbővé és nem utolsósorban legendássá. Ha megpengetett egy hangot, azonnal tudtad, hogy hús-vér ember kezében van a hangszer, végeredményben pedig csak ez számít. Ahogy Bob Rock is kerek-perec kijelentette pár éve a Gibson TV-nek, hogy John volt a legkompaktabb zenész, akivel valaha együtt dolgozott, úgy számomra is ő marad a numero uno énekes-gitáros-dalszerző. Örökre.

Kedvenc dalok: Bad Boys, Please Don't Leave Me, We All Fall Down