Shock!

Miután bő egy hetet kómában töltött egy váratlan szívinfarktust követően, és az orvosok azt mondták, nincs már remény a helyzet jobbra fordulására, családja döntése alapján szerdán lekapcsolták a létfenntartó berendezésekről Ralph Santollát. A gitárost a legtöbben a mai napig a floridai death metal színtéren kifejtett munkásságáról ismerik, hiszen a Death soraiban éppúgy megfordult, mint az Obituaryben vagy a Deicide-ban. Jóval kevesebben tudják, hogy Ralph legalább ennyire rajongott a dallamosabb muzsikákért is, és dalszerzői tehetsége, gitárjátéka alighanem egyszer sem ragyogott tündöklőbben, mint saját bandája, a Millenium 2000 végén megjelent Hourglass lemezén, amelyet Jorn Lande énekelt fel.

Mivel a death metal fellegvárának számító Tampa környékén született, és az itteni metalszíntéren nevelkedve vált kiváló gitárossá, az ember azt gondolná: Ralph Santollának minden vágya teljesült, amikor Chuck Schuldiner 1993 legvégén bevette a Death koncertfelállásába. Ez bizonyos szempontból igaz volt – de nem a teljes igazság. Miközben az Individual Thought Patterns turnéja elsősorban a súlyosabb zenei színtéren tette ismertté a nevét, Ralph Santolla kitartóan próbálkozott azzal a muzsikával is, amelyet dalszerzőként igazán közel érzett magához. Noha a '90-es évek közepe mindenről szólt, csak a dallamosabb szabású metalról nem, a gitáros annyira hitt saját csapata, az Eyewitness befutásában, hogy végül otthagyta Chuckot. „Utólag már egyértelmű, hogy nagy hibát követtem el", ismerte el hosszú évekkel később. „Akkoriban éretlen voltam ahhoz, hogy felismerjem, micsoda szerencse, hogy együtt zenélhetek Chuckkal, Steve DiGiorgióval és Gene Hoglannel. De akkoriban egyszerűen a saját dolgomat akartam csinálni, és hosszú éveken át minden ajánlatot visszautasítottam."

Az Eyewitness 1995-ös bemutatkozó lemeze kiválóan sikerült, de – mint akkoriban a hasonló típusú anyagok szinte mindegyike – voltaképpen halva született. A sikertelenségen kissé elkeseredő banda sötétebb hangulata elég alaposan tükröződött is a folytatáson, az 1996-os Messiah Complexen, de a keményebb, komorabb albumot már az első lemez hívei sem fogadták éppen üdvrivalgással. Így aztán Santolla egy idő után belátta, hogy ideje tiszta lapot kezdeni: a csapat énekesével, Todd Planttel, illetve Oliver Hanson dobossal Millenium néven folytatták tovább. A még több vendégzenésszel, korántsem stabil felállásban rögzített debüt 1997 végén jött ki – és mindenki nagy meglepetésére óriási sikert aratott az ekkortájt a melodikus rockzenék egyetlen bástyájának számító Japánban.

A Millenium első albuma korántsem tökéletes, viszont kimondottan hangulatos album. Akkoriban tényleg annyira kevés ilyen szabású, békebeli érzésvilágot árasztó, ám értő kézzel összerakott lemez jelent meg, hogy voltaképpen érthető, miért haraptak rá a Távol-Keleten. Mire az anyag kifutotta magát, már Európában is kezdett megmozdulni valami, így Santolla és két társa végre összerakott egy stabil felállást: a basszusgitárosi posztra az osztrák születésű Hanson régi cimborája, Manfred Binder került, a másodgitárosi pozícióra pedig Shane French. A csapat lejátszott egy meglepően sikeres underground európai klubturnét a Ten társaságában, és az ekkortájt zászlót bontó Frontiers kiadóhoz szerződött. Második albumuk, a meglehetősen hosszadalmasan készülő Angelfire már itt jelent meg 1999 végén.

Úgy tűnt, minden klappol: Japán megint nagyon jól reagált a hallottakra – a lemez kétségtelenül erősebbre, kiforrottabbra is sikeredett a debütnél –, Todd Plant azonban nem látta biztosítottnak a jövőt, hiszen az Egyesült Államokban továbbra sem rúghattak labdába efféle zenével. Santolla: „Az Angelfire kurva jó lemez lett, de miután megjelent, Todd Plant kilépett a zenekarból, mielőtt elkezdhettünk volna koncertezni vagy bármi mást csinálni. Csak lestem magam elé, hogy most mi a faszt csináljak, amikor a kiadó főnöke szólt, hogy van itt ez a Jorn Lande nevű norvég énekes, akit talán érdekelne a dolog. Egyből fantasztikusan összeállt minden. Azonnal megtaláltuk a közös hangot: hihetetlenül ráéreztünk egymás zenei hullámhosszára, és kihoztuk a másikból a legjobbat. Jorn nagyon ritka embertípusba tartozik. Még a fiamat is tanítgatta úszni akkoriban."

Manapság sokat kárhoztatjuk Serafino Peruginót és a Frontiers kiadót a futószalagon szállított majdnem-szupergroupokért, viszont mint a fenti példa is mutatja, azért a munkáért nem lehetünk nekik eléggé hálásak, amit csaknem két évtizeddel ezelőtt kifejtettek a perifériára szorult melodikus rockzenékért. Miután meghallották Santolla és Lande közös dalvázlatait, a cégnél egyből érezték, hogy ebből akár valami komolyabb is kisülhet, így nem fukarkodtak a forrásokkal, és a Millenium végre normális költségvetéssel, három különböző stúdióban rögzíthette az új anyagot. A korábbi lemezeken jól bevált, legendás floridai Morrisound mellett melóztak Jorn miatt Norvégiában, illetve Manchesterben is, és a Frontiers még Don Airey szolgálatait is kifizette nekik, aki két dalt, a címadóvá megtett Hourglass-t, illetve a Chasing Time-ot tett még markánsabbá összekeverhetetlen billentyűs szólamaival. (Airey ezzel párhuzamosan egyébként a cég másik kiemelt ekkori albumán, a Ten Babylonján is játszott.) Az Hourglass album végül 2000. november 6-án került a boltokba.

Jorn Lande neve ma már közhelyszámba megy, akkoriban azonban még csak tanulgatta a színtér, ki is ez a széles járomcsontú viking. Én is a lemezt, illetve a Hammer kazettamellékletét nyitó Power To Love dalban hallottam őt először énekelni, és nyugodtan mondhatjuk: amint megszólalt ez a teljesen sajátos, monumentális acapella bevezető, egyből tudtuk, hogy itt valami egészen sajátossal hozott össze minket a sors. Mivel az album a Hangpróbát is megnyerte – dallamos rocklemez esetében ilyenre akkoriban már emberemlékezet óta nem volt példa, mint ahogyan azt Lénárd Laci a tabella melletti fülszövegben is kihangsúlyozta –, nem volt kérdéses, hogy be kell szerezni a művet. Így is történt, és azonnal új kedvencet avattam.

A hármas Milleniumban az a legjobb, hogy egyesült benne minden, ami szép volt a '80-as évek hard rockjában, ám senki sem mondhatta rá azt, hogy csupán korábbi fogások újrafeldolgozásáról szól. Ebből a szempontból a banda legközelebbi rokona valóban a korabeli Ten volt: fajsúlyosabb, komplexebb hangszerelésekben, kevésbé nyilvánvaló dalszerkezetekben gondolkodtak, mint a klasszikus hajbandák többsége, és a zene hangulata, mélysége is messze túlmutatott a puszta „whiskey-koksz-csajok" partihimnuszokon. Miközben azonban Gary Hughes a klasszikus brit hard rock hagyományokat élesztette újjá egy korszerű köntösben, Ralph Santolla és Jorn Lande a Milleniumban a legszebb angolszász, illetve észak-európai ízek tökéletes szintézisét alkotta meg. Mindennek eredménye egy hihetetlen atmoszférával rendelkező, elejétől végéig tökéletes dalokkal telepakolt album lett.

Ha mást nem is, az említett Power To Love-ot a Hammer-melléklet miatt bizonyosan sokan ismerik a csapattól itthon is. Az említett, szárazban nyomott bevezető kórusnak tényleg mágikus ereje van, de magához a dalhoz sem tudok felhozni egyetlen konkrét párhuzamot vagy előképet sem, annyira markáns az egész sodróan gyors tempójával, majd a fokozatosan egyre magasabbra törő kórussal, a zongorafutamos középrészből kibontakozó váltott szólóbetéttel. Igazi mestermunka, ahol az ember először önkéntelenül Jornra figyelt fel, hiszen mint mondtam, előtte nem hallottam még őt soha. De azért elég gyorsan rájöttem: ez itt minden, csak nem one-man show, hanem egy olyan zenei egység, ahol minden fogaskerék a megfelelő helyre illeszkedik. A második Wheels Are Turning szintén jól példázza mindezt: a gitáralapok kicsit olyanok itt, mintha a TNT jammelne John Sykesszal, vagyis egyszerre súlyos és lehengerlően elegáns, csilivili a hangulat, Jorn a verzében zsebre vágja az embert, a kórus pedig azonnal a fülbe ül. Viszont a legszebb hard rock tradícióknak megfelelő slágerbe itt is egy olyan visszafogott szólórészt illesztettek, ami minden, csak nem szokványos.

A lemez egyik csúcspontja mindenképpen a címadó szám, egy igazi epikus csoda, ahol a Whitesnake legszebb korszakai köszönnek vissza. Jorn verzedallamai nagyon egyértelműen David Coverdale-t idézik, de a kígyózó riffek is klasszikus brit ihletésű témák. Nyilván nem véletlen, hogy ez az egyik dal, ahol Don Airey is szerepet kapott, viszont érdekes, hogy a nóta pont az ő billentyűs szőnyegeitől nyer egy határozott nordikus bukét. Némi szolidan progos témázgatástól persze ebben sem riadnak vissza a középrészben, de a keserűséggel, fájdalommal teli, végtelenül magányos dal így sem szűnik meg dalnak lenni. Amit Jorn itt összeénekel, attól húszévesen tényleg nem tudtam szabadulni, akár tízszer is képes voltam egymás után meghallgatni a dalt, annyira megbabonázott.

A No More Miracles zongorás bevezetőből kibontakozó, törékeny ballada – mondhatnám, hogy 1990-ben platinalemezt hozhatott volna a zenekarnak, de nem mondom, ez a szám ugyanis ebben a formában bizonyosan nem születhetett volna meg 1990-ben. Vastag, dús hangszerelésű power-líra, amelyben a Queentől és a nagy amerikai pomp-rockerektől, a STYX-től és társaiktól megörökölt szimfo-hatású bombaszt ölt ezredfordulós ízű, progos köntöst. A Superstar ezzel szemben a hagyományosabb, régiesebb megközelítésű témák sorát gyarapítja az albumon: itt egyértelműen a Journey lehetett a fő minta, old school vonalvezetésű AOR-slágert kapunk parádés hangszereléssel, Santolla játékosan riffelő gitárjaival, Jorn elementáris előadásával és csodálatosan felépített vokálokkal. Még a szóló is Neal Schont idézi. De nem áll távol ettől az iránytól a Rocket Ride sem, csak itt talán egy fokkal kevésbé nyilvánvalóak a verzék. Maga a szétvokálozott, együtténeklős refrén azonban szintén nagyon Journey-ízű, mint ahogy a szám fináléja is a zakatoló gitár-billentyű párossal meg a szintén csak önmagukban álló vokálokkal.

Az I Will Follow az album második lírája, és akárcsak a No More Miracles, szintén nem egy szimpla Every Rose Has Its Thorn-utánérzés: a szimfo-hatású bevezetőből egy brit iskolás, bluesos, férfiasan szomorú ballada bontakozik ki, lelki szemeid előtt végig látod Jornt, amint néz ki az ablakon át az esőbe, hihetetlen szuggesztivitással énekli bele bánatát az éjszakába, kezében egy üveg whiskey-vel. Santolla ráadásul nagyon szép díszítéseket játszik alá végig a verzékben, hogy aztán az efféle nóták hagyományainak megfelelően egy megadallamosan zokogó, kifejtős gitárszólóval tűnjön tova a semmibe az egész. Hatalmas dal, mindig is nagy kedvencemnek számított. Az I Still Believe ugyanakkor visszarántja az embert a hangulati mélypontról: nagyon mélyen ebben a dalban is rejlik valami bluesos, álomszerű atmoszférájáról, verzéiről, okos hangszereléséről azonban már inkább a Lillian Axe ugrik be, a bridge és a refrén pedig ismét azokat a muzsikákat idézi, amiket Santolla gyerekként az amerikai FM-rádiókból szívott magába.

A lemez kettős fináléja szintén óriási. A Masquerade zongorával alápittyegtetett, metalosan morózus riffelése megint arra szolgáltat példát, hogy a Millenium messze túlmutatott a puszta múltidézésen, meg azon is, hogy egyetlen skatulyába tuszkoljuk be őket. Ez az epikus, komor, vastagon megdörrenő téma nekem ha nem is konkrét elemek, de megközelítés tekintetében mindig is a Savatage kései, már musicalesebb korszakát juttatta eszembe, és ahogy Jorn elnyomja az „All the people, lonely people passing by..." refrént, attól bizony ma is ugyanúgy libabőrös lesz minden porcikám, mint idestova tizennyolc évvel ezelőtt. A Chasing Time pedig klasszikus zárófejezet, ahol ismét a Sykes-féle stadion-Whitesnake ízei keverednek a Talismannal, a TNT-vel és mindenféle más északi banda hatásaival, Airey vaskos szőnyegezése mellett. A refrén megint grandiózus magasságokba tör, Landének természetesen minden egyes szavát elhiszed, de Santolla is legalább annyit mond apró finomságaival, szólójával, mint ő. És miután lezárul az anyag, érzed, hogy ez bizony egy tényleges nagylemez: van eleje, közepe és vége, ahogy azt a nagykönyvben megírták.

Akármilyen pozitív visszhangot vert az Hourglass, és akármilyen jól fogyott a maga szintjén, a zenekar végül nem volt képes továbblépni a kultikus státuszból. Mindebben kétségtelenül nagy szerepet játszott, hogy Lande dolgai valami egészen hihetetlen módon pörögtek fel: Yngwie Malmsteen – nem kis mértékben az Hourglass miatt – egyből lecsapott rá, és turnéra vitte, az itt felkínált anyagiakkal pedig Santolla érthető módon nem tudott versenyezni. Emellett 2001 tavaszán ráadásul megjelent Jorn másik csapata, az Ark Burn The Sun lemeze is, amely egyből underground szenzációvá vált, ősszel pedig hasonlóan kiváló Worldchanger szólóalbumával termelt egy rakás pénzt a Frontiers-nek. Az csak az ábra egyik fele volt, hogy Lande státuszát tekintve mindössze hónapok alatt messze túlnőtt a Milleniumon: sokkal komolyabb gondokat okozott, hogy Santolla csapata az énekes betelt naptárja miatt egyszerűen nem tudott turnézni. Így aztán hiába volt az Hourglass az ezredforduló időszakának egyik legjobb lemeze, nem tudta megfelelően kifutni magát.

Folytatásra ezen keretek között már sajnos nem is mutatkozott több esély. Ralph: „Jorn céljai akkoriban eltértek az enyémektől. Számomra az alkotás fontosabb a karriernél. Ezzel most természetesen nem azt mondom, hogy Jorn nem igazi művész, de alighanem a falnak ment volna, ha újabb négy hónapot kellett volna együtt töltenünk egy helyiségben, miközben folyamatosan instruálom, hogy most ezt meg azt meg amazt énekelje el." A gitáros később persze azért árnyalta egynémely félmondatát, amelyekből egyértelmű volt, hogy rosszul érintette Lande távozása: „Jornt a családomban mindenki családtagnak tekinti. Talán Don Airey-t leszámítva ő a legnagyszerűbb zenész, akivel életemben találkoztam, és őt tartom minden idők legnagyobb énekesének is. Emellett fantasztikus ember is, olyan, mintha a testvérem lenne: a legjobb fej, legkedvesebb arcok közé tartozik, akiket csak ismerek. Zeneileg pedig roppant inspiráló a közelében lenni. Viszont akármilyen kibaszott tehetség, hihetetlenül szerény is."

Most alighanem sokaknak újat mondok, de a Millenium nem szűnt meg létezni Lande távozását követően. Santolla 2002-ben ugyan egy Shaolin Monks In The Temple Of Metal című szólóalbummal hidalta át a kényszerszünetet, de eközben Frenchcsel azért folytatta a bandát. Visszahozták a frontra Todd Plantet, és Mark Prator dobossal illetve Steve McKenna basszerrel 2004 nyarán kihozták negyedik nagylemezüket, a Jerichót. A zenekar ezen az anyagon ugyanakkor elmozdult egy keményebb, súlyosabb irányba – a lemez persze ezzel együtt is jó, de az Hourglass kivételes és egyszeri zsenialitását már nem tudták hozni rajta. És itt már maga Ralph sem fűzött különösebb reményeket a zenekarhoz, hiszen ezzel párhuzamosan az Iced Earth The Glorious Burden lemezén és koncertfelállásában, majd Sebastian Bach turnécsapatában tűnt fel, utána pedig visszatért a death metalhoz, és párhuzamosan játszott a Deicide-dal, illetve az Obituaryvel.

Előbbin sokan csodálkoztak, hiszen Santolla sosem rejtette véka alá, hogy keresztény muzsikus, a Deicide tábora éppen ezért elég rendesen bele is kötött. Ő azonban nem foglalkozott a támadásokkal: „Én biztosan nem fogom senkinek megmondani, hogy miben hihetnek, vagy hogy amiben hisznek, az szerintem rossz. És a hitemmel együtt is többet piálok meg bulizom, mint tíz black metal banda együtt, szóval semmiképpen sem vagyok valami kóristafiú. Megvan a magam véleménye a vallásról, de végső soron csak gitározni akarok, metalt játszani, és jól érezni magam. A többihez pedig senkinek semmi köze. De természetesen előbb megyek el a McDonald's-ba dolgozni, mint hogy olyannak mutassam magam, amilyen nem vagyok. Ez a hozzáállás persze sok problémához vezetett az életemben, de hát kétféle ember létezik. Az egyik – és Glen Benton is ide tartozik – nem fél önmaga lenni, a másik típust pedig valamiért dühíti, ha valaki ilyen. Na, engem meg ez dühít. Mindig is önmagam leszek, és leszarom, mit mondanak erről mások. Pontosan tudom, kik a barátaim, és ez nekem elég is. A legjobb, amikor a Blabbermouthon ezek a kölykök ízekre cincálnak a kommentekben, miközben közeli barátaim játszanak azokban a zenekarokban, akiknek a pólóit viselik. De a kedvükért biztosan nem fogom magamat sötét, mérges, gonosz fickónak tettetni, csak hogy kellően metalnak gondoljanak."

Ralph Deicide-ból történt távozásának állítólag ezzel együtt is volt köze a rengeteg támadáshoz, sőt, fenyegetéshez, ami a csapat közönségének részéről érte, de ez ma már alighanem lényegtelen. A gitáros az utóbbi években több projektben is részt vett: ugyanúgy zenélt a Death To Allban és a Toxikban, mint ahogy saját bandákkal is kísérletezett. Sőt, bevallom, én is csak erre a cikkre készülve futottam bele egy tavalyi interjúba, amelyben arról beszélt: neki akar futni egy újabb Millenium-lemeznek, méghozzá Kyle Thomasszal a mikrofonnál, Jason Bittnerrel a doboknál és Janne Wirmannal a billentyűknél. Nem fixálták ugyan, de még az is felmerült, hogy a basszustémákat Steve DiGiorgio játszhatná fel. Nagyon sajnálom, hogy már sosem hallhatjuk, mi sült volna ki mindebből... Azt viszont remélem, hogy régóta készülő második szólólemeze, a Requiem For Hope egyszer azért napvilágot lát majd.

Akárhogy is lesz, és akárhány zenekarban is játszott, nekem örökre az Hourglass jut majd eszembe Ralph Santolláról, hiszen ez a lemez megjelenése után nagyon sokáig, jó két-három évig a mindennapjaim soundtrackjének állandó részét képezte, tényleg elképesztően sokat hallgattam, és egyetlen pillanatra sem untam meg. Jorn sem volt soha jobb, mint ebben a periódusban, amikor mindössze tizenkét hónap leforgása alatt rukkolt elő ezzel a lemezzel, a kettes Arkkal meg a Worldchangerrel. Ha annak idején kimaradt volna az album, műfaji szimpátiától függetlenül adj neki egy esélyt – ez bizony tényleg, mindenféle skatulyáktól függetlenül kora egyik legkiemelkedőbb lemeze volt. Tavaly pedig megjelent a Divebomb kiadónál egy elég alapos újrakiadása némiképp feljavított hangzással – bár az eredeti sound a mai napig megállja a helyét –, illetve az összes dallal, amit a zenekar ekkoriban rögzített. Ismerkedj meg bármelyik változattal, csalódás kizárva!