Elöljáróban: ősidők óta Iced rajongó vagyok. Azóta csípem a csapatot, mióta színre léptek. Én már azon a középkorban tartott bulin ott csápoltam, mikor első albumukkal turnéztak mifelénk és alig pár tucatnyian voltunk kíváncsiak rájuk, valami világvégi művház színpadán. Az első két lemezt a mai napig őrizgetem még bakelit formátumban is...
Mikor Matthew felváltotta John Greely-t és a srácok átdolgoztak jó néhány régi nótát, nekem többnyire az eredeti verziók tetszettek s maradtak meg a szívemben, de aztán hamar és könnyedén megkedveltem Barlow személyiségét és hangját is. Szóval mindig mellettük álltam és töretlenül bíztam a floridai srácok nagyszerűségében... Ezért ért most csalódás. Mert milyen is ez az anyag? Ragozhatom éppen.
Lapos. Fantáziátlan. Szürke. Gyenge. Vérszegény. Munnyadt. Uncsi. Áttetsző árnyéka lebeg csupán a megszokott, óriási nótáknak, melyek tüstént belénk ivódnak és kitörölhetetlenül rögzülnek agytekervényeinkben. És ennek nem az énekesváltás az oka. Ripper aligha tehet róla. Mert itt a zenei tartalommal van a bibi. Az sikerült bágyatagra. Az okát nem tudhatom, rám már csak a keserű bánat osztatott.
Azért akad néhány kivétel, melynek hallatán felcsillanhat a szemünk, mert a melódiákban ráérezhetünk a valódi Iced ízekre és unikumra. A Declaration Day so-so elmegy nyitó nótának - volt már jobb... A When the Eagle Cries kétségtelenül szép, jól eltalált ballada, a vokál is domborít, de a teljességgel "dögtelen", szárazon puffogó pergősound - nem csak itt, sajnos több helyütt - zavaróan rontja a hangzás összképét. Manapság nem így kéne ennek megdörrennie... A The Reckoning egy beindulós, szigorú nóta, de nélkülözi a fogós dallamot, ezáltal jellegtelenül sodródik tova. Az Attila a régi-jellegzetes trappolást hozza és én már ennek is örülni tudok. Végre egy lendületes, izomból felnyomott szerzemény! (Egyike ama két dalnak, melyhez Barlownak még köze volt...) A Red Baron/Blue Max-ban nincs olyasmi, ami tetszene. Fura, de ettől még igaz. A dallam - ha van ilyen -, hát jól elbújt valahová szégyenében. A Hollow Man ismét lírai vizekre evez, a kórus újfent brillíroz, Hasfelmetszőnk pedig lenyugszik cseppet. Szép. Lehet, hogy a bandának tíz balladát kellett volna gyártania erre az albumra?...
A Waterloo sem fog meg, hiába nyújtogatja felém csontos ujjait. Olyasfajta semmitmondó, töltelékként szolgáló nótácska, amilyenből pl. a Maidenes fiúk tucatnyit megírnak álmukban. Jobbat a Valley Forge-ról sem tudok zengedezni. Miután mindezt átvészeltük, nyakunkba zúdul a három tételes, szörnyen történelmi Gettysburg, ami biztos irtó izgis az amcsi fejeknek. Mintha nálunk egy banda több kötetben taglalná a mohácsi vész részleteit. Rongyosra rágom a körmeimet. (Lehet, hogy az Iced ezentúl levedli magáról a Blájnd Kardigánt és új testvérzenekarral karöltve fog turnézni: vállvetve tartanak majd töriórákat a Running Wilddal...) A triptichon második fejezete kellemesebbnek hat az elsőnél, amely epikus, csatába menetelős darab. A záró harmad sem különösebben markáns, inkább csak afféle rétestészta, vajmi kevés változatossággal megáldva. Hacsak nem azzal, hogy a masírozás mellé itt beépül némi nagyzenekari hatás, a csatazajt tompítandó. Ja, és az utolsó hangok erejéig bekacsint egy kis Halford utánérzés!...
Összegzés az Iced Earth művéről: érdekes élmény Rippert a megszokottól eltérő zenei környezetben hallani. Ja, hogy ez nem a bandáról szól? Bocs... Irtóra sajnálom, mert örülnék, ha valami magas pontot nyomhatnék ide. Vérzik a szívem, de igazságosnak kell lennem. Próbálok átlagolni, ami nem könnyű. Egyes nóták akár 10-est is érnek, míg társaik jó, ha 3-4 pontot kapirgálnak össze. Az anyagra lehet jelzőket aggatni, de azt, hogy glorious volna, a legkevésbé. A remény azért pislákol, türelemmel várok, hátha a következő jobban sikerül. Addig pedig hallgatom a régebbieket. Szerencsére van miből csemegézni.
Hozzászólások