Shock!

Immáron több mint tíz esztendeje ténykedik ez a svéd csapat, amelynek muzsikájával most találkoztam első ízben. A Wolf nem tartozik a legtermékenyebb bandák közé, hisz 1995-ös megalakulásuk óta mindössze négy albumot jelentettek meg. A fiúk szent elhatározása az volt, hogy nagybetűs, klasszikus Heavy Metalt játsszanak, ha törik, ha szakad. Zenei kötelékeik leginkább a korai Maiden, illetve Mercyful Fate jegyeihez vezethetők vissza.

A The Black Flame határozottan tömény, izmos megszólalással köszönti hallgatóit. Ehhez a soundhoz számomra kissé idegenül, furcsán párosul Niklas Stalvind magas fekvésű orgánuma, az ellentét mégsem válik zavaróvá. Valószínűleg azért, mert a frontember hangja nem érződik vékonykának vagy erőtlennek. A banda régi iskolát idéző dalai szinte visszarepítenek az időben. Az At the Graveyard például mind témáját, mind hangulatát tekintve nyugodtan rákerülhetett volna akár egy MF vagy King Diamond albumra is.

Energikusan, vérbőn trappol át rajtunk a Black Magic és a The Bite. (Igyekszem véletlenül sem gondolni egy Love Bites című nótára, de nem nagyon akar összejönni... Hiába, a nosztalgia!) Ikergitáros húrbűvölések csalnak mosolyt az arcomra újra és újra – ebből kapunk bőséggel pl. a Demon hallgatása során is. Magával ragadóan sodor a kirobbanó dinamikájú Seize the Night, majd a Steelwinged Savage Reaper. Halál retro az egész cucc, de nagyon pöpec! Ez utóbbi dal nálam ismét Priest hangulatokat idéz, de nem csodálkozom. Amikor folyvást „killing machine-t" visítanak a fülembe?!...

A Wolf olyan banda, amely nyugvást felléphetne bármely nyolcvanas évekbeli európai heavy csapattal épp úgy, mint a mai Hammerfall-, vagy Dream Evil-típusú zenekarokkal. Jó néha elővenni efféle muzsikákat és elmerengni az idő múlásán, ugyanakkor azon, hogy szerencsére akadnak dolgok, amelyek ma, 2007-ben ugyanolyan szórakoztatóak és beindulásra késztetők tudnak lenni, mint mondjuk tizenöt, húsz esztendővel ezelőtt. (Mert igen, akkoriban is létezett ám már fémzene, nem is akármilyen!...)