Shock!

A germán Mob Rules esetén előállt az a helyzet, amit kifejezetten rühellek. Ez ugyanis a srácok ötödik stúdióalbuma, én azonban egyetlen korábbi munkájukkal sem találkoztam, így – mondhatni – vegytisztán ülök hozzá ehhez az anyaghoz.

A hatosfogat cseppet sem nevezhető tehát kezdőnek. Mi több, közel tíz éven keresztül sikerült változatlan felállásban működniük, azonban 2005 őszén ketten is lefalcoltak a bandából, méghozzá a húros szekcióból. Pánik persze nem tört ki a fiúk soraiban, hisz arrafelé úgy nőnek ki a földből a képzett zenészek, mint mondjuk a földgolyóbis hűvösebb, skandináv tájékain. A Mob Rules dallamos, epikára hajlamos, helyenként enyhén progos, illetve szimfonikus metalban nyomul, amelyet kiváló megszólalással, igényes kivitelezésben tár elénk.

Az album címe utal egyben arra a tematikára is, amely többé-kevésbé összekapcsolja az új nótákat. A srácok a világ mai, illetve múltbéli ügyes-bajos dolgaival foglalkoznak, amibe beleférnek az izraeli történések, a berlini fal lerombolása, de még a Ku Klux Klán tevékenysége is. A címadó Ethnolution A.D. egy hat tételből álló dalmonstrum, amely kiteszi a lemez első felét. Ez merőben új kísérletnek számít a banda részéről, de a végeredményt hallva elkönyvelhető: megállták a helyüket. Az élen megfontoltan masírozó Unholy War máris sejteti, mire számíthatunk a továbbiakban. Szimpatikus dallamvilág, Klaus Dirks magas fekvésű hangja, hangsúlyos billentyűk, némi kórus... A drámaibbra komponált Ashes to Ashes, de jobbára még a törtetőn lüktető Fuel to the Fire is egyértelműen a Savatage hasonszőrű dalait juttatja eszembe. A mega-nótasort záró The Last Farewell melódiahegyei kellemesen cirógatják a fülbolyhokat.

Kilépve a gigantomán kompozícióból, „mezítlábas" szerzemények következnek. Tüstént feltűnik cseppnyi stílusbeli játék, ugyanis a Day and a Lifetime olyféle billentyűs témát villogtat, amiről nekem elsőre skandi bandák ugranak be. Kellemes, lágyan hömpölygő dallamáradatban lebeghetünk. A dinamikus, élénk River of Pain után az orientális hangulatba ágyazott Ain't the One keveri a lapokat. Újabb árnyalat az album szivárványára. A kissé indirektre sikerült With Sparrows nem a flúgos Jack Sparrow kapitányról szól, azt viszont nem tartom szerencsésnek, hogy a dalban hallható gospel kórus szinte kizárólag a dal végén jut pár sornyi szerephez. Az anyagot záró lírai, szimfonikus hangszerelésű Better Morning andalító szépséggel köszön el tőlünk.

A Mob Rules kellemes, baráti összkép lenyomatát hagyta bennem emlékül. Valószínűleg sosem kerülnek be a kedvenceim közé, de amit nyújtanak, az kiforrott és egyenletesen jó teljesítménynek nevezhető.