Elöljáróban közlöm: a regény elolvasása után napokig vártam az írással, hátha az eltelt idő alatt lehiggadnak valamelyest az indulataim és legalább az úrilányság látszatát sikerül megőriznem, miközben „méltatom” az Agave Kiadó egyik legutóbbi könyvét. Nos, a várt higgadás csupán szőrmentén környékezett meg…
Eleinte puszta érdeklődéssel, kisvártatva azonban már őszinte lelkesedéssel vetettem bele magamat az írónő által kreált vámpíros-vérállatos-zombis regények folyamába. (Erről annak idején írtam is nem keveset a Shock! oldalain.) Megragadott Laurell képzelőereje, fantáziadús cselekményszövése, príma humora, szereplőinek sokszínűsége. Az élvezetes ábrázolásban természetesen óriási szerepük volt a tehetséges fordítóknak is.
Ami a legutóbbi regényt, a Leláncolt Nárcisszuszt illeti: sajnos több sebből vérzik ez az iromány. Egyrészt csalódtam némileg a történetben. A két kötetet kitevő sztori első fele szinte teljes egészében főhősünk lelki és testi fetrengését ábrázolja, cselekmény alig-alig bukkan fel – és ez még az én harcedzett gyomromat is megfekszi. Félreértés ne essék: közöm sincs a prüdériához, a vért és a szörnyeket is remekül bírom, ám a sok fölösleges kavarás, lelkizés és a semmiségekből kreált „ügyek” bonyolítása bizony gyakorta fárasztott. A történet később feléled valamelyest és lendületesebbé válik, de mindent összevetve a Nárcisszuszt egyértelműen a gyengébben sikerült Anita Blake-sztorik közé sorolom.
És ez még a kisebbik baj. Most következik az, ami miatt még mindig a rosszullét kerülget.
Önmagában sem jó húzás fordítókat cserélgetni egy összefüggő regényfolyamon belül, de a kiadó mindeddig szerencsésen választott. A korábbi könyvek stílusa, nyelvezete, hangulata egységes volt – kényelmesen beleszoktunk ebbe a világba és otthonosan éreztük magunkat a jól ismert szereplők között.
De ennek most vége. A fentebb említett regényt ugyanis egy új ember kezébe adták. És ennél nagyobb hibát aligha követhettek volna el. Török Krisztina ugyanis úgy nyúlt ehhez a bejáratott, olajozottan működő világhoz, hogy egyben szanaszét is szedte azt. Merőben eltérő szóhasználattal, stílussal, nyelvezettel fordította a könyvet, ami valószínűleg nem kizárólag engem kezdett idegesíteni már az első oldalak olvastán is. És ez MÉG MINDIG a kisebbik hiba. Az újat is meg lehet – jelen esetben inkább meg KELL – szokni, mit is tehetnénk? Belenyugszunk, hisz ez van és pont.
Hogy akkor hol a legnagyobb bibi? Ott, hogy ez a fordítás teljességgel gáz. Pontosítok: részint a fordítás, részint az, ami végül nyomtatásban megjelent. Olvasás közben nekiálltam jegyzetelgetni, mert olyan visszatérő hibákba botlottam, amelyek már csupán többszöri előfordulásuk miatt sem lehetnek véletlenek. Miután csuklóig koptattam a kezemet, feladtam a harcot.
Általánosságban említem a teljesen magyartalanul megfogalmazott, füle-farka nincs mondatok végtelen sorát. Igénytelen, fantáziátlan szóismétlésekből is kapunk jócskán a nyakunkba. Fordítónk olyan helyesírási szabályokkal nincs tisztában, amelyeket általános iskola alsóbb osztályaiban vernek bele a nebulók fejébe. Csupán egy-két kiragadott példát teszek közzé a tengernyi hibából. És a tengernyi itt sajnos egyáltalán nem túlzás…
Felhívnám a fordító figyelmét arra, hogy a magyar nyelvben a mond ige felszólító módja így néz ki: mondd. Tájékoztatom továbbá, hogy a „jól esik” egyáltalán nem azt jelenti, mint a „jólesik” és ugyanez érvényes a „jól lakik” és „jóllakik” kifejezésekre is. Meglepő, tudom… A magyar nyelvben nincs olyan ige, hogy „megvállni” valamitől. Megválni, olyan van. Közlöm, hogy a helyiség és a helység szavak jelentése igencsak különböző. Szintén általános iskola (első osztály…) tananyaga lehet a -ba, -be, -ban, -ben ragok helyes használata, ami valahogy gyakorta nem akar sikerülni… Ha az igekötő az ige előtt áll, akkor a kettőt egybe kell írni. Annak pedig, hogy „ammo lőszer”, sajnos semmi értelme. A szöveg dugig van továbbá hiányzó, illetve fölöslegesen betoldott betűkkel, amelyek mind-mind zavarják az olvasás élményét. És így tovább, vég nélkül tudnám sorolni ez ezekhez hasonló, otromba és primitív hibákat. Ez azért „színvonal” a javából, nem igaz?…
Javaslatom az alábbi: egy fordító először üljön be az iskolapadba és legyen szíves megtanulni magyarul, mielőtt odáig merészkedik, hogy könyvek fordítását vállalja.
Érdekes észrevétel, hogy a könyvvel csaknem egyszerre látott napvilágot Iain Banks Darázsgyár című regénye, szintén az Agave jóvoltából. A két könyv között óriási a különbség, ugyanis ez utóbbiban mindössze egy-két apróbb hiba található, egyébiránt kifogástalan kiadványról beszélhetünk. Hogy akkor miért ez az óriási minőségbeli eltérés? Mindenki találgasson magában. Legfőképp a kiadó.
A Nárcisszusz végén előzetest kapunk a következő Hamilton könyvből. Mit mondjak, azt a pár oldalt sem sikerült hibák nélkül begyűrniük a végére. Pedig szurkoltam nekik, komolyan…
Mindenkinek azt tanácsolom, ha érdeklik az Anita Blake-történetek és elfogadható szinten tud angolul, akkor szerezze be az eredeti kiadásokat, mert amit itthon kap a pénzéért, az bizony nagybetűs SZEMÉT.
