Shock!

Soha nem gondoltam volna, hogy egy magyarországi Depeche Mode koncert kezdése előtt alig egy órával lazán végig lehet sasszézni az erősen szellős küzdőtéren, de úgy látszik, fogyóban van a harmincas-negyvenes korosztály azon része, amely számára a Depeche Mode az A ZENEKAR, amelynek minden budapesti fellépése kötelező látnivaló. A lassan gyülekező, kalocsai mintás fekete inget és Avenged Sevenfold pólót egyaránt felvonultató közönség nagy része persze oda sem bagózott az előzenekar technós setjére, amely ugyan szerintem cseppet sem volt rossz a maga nemében, de félórányi agyszaggatás után azért már én is majdnem elkezdtem várni a legálmosítóbb Mode tételeket is.

Ilyenekből pedig akadt bőven, hiszen a korrekt, de nem túl izgalmas Delta Machine-ről nem kevesebb, mint hét tételt is beillesztettek a programba, sőt, rögtön két új számmal indítottak, amelyek alapján legalább rögtön meg lehetett állapítani, hogy Dave Gahan hangja szerencsére jó formában van. A frontember egyébként látványilag továbbra is tökéletesen hozta a korosodó hiú világfi szerepét: már az első szám végén levetette a bőrdzsekijét, hogy aztán a kétórás show-t végigtekeregje a szokásos szexi csípőmozgásával. Egyértelműen látszott rajta a lelkesedés, és mivel karizmája mit sem kopott, összességében méltán odahelyezhető a legnagyobb rock frontemberek (Mick Jagger vagy David Bowie) mellé. Kicsit hátrébb a három kivetítőn mutatott, Anton Corbijn által biztosított klipek és háttérképek előtt a zenekar szürke eminenciása, Andy Fletcher is megtette a magáét, (ez ugye az ő esetében annyit tesz, hogy végig ügyesen tapsolt és integetett.)

Christian Eigner kompetens, technikás dobos, így valószínűleg sokan nem fognak velem egyetérteni, de szerintem a '80-as évek-beli klasszikusoknak egész egyszerűen nem áll jól az élő dob: konkrétan a Policy Of Truthnál határozottan rosszul esett az eredeti verzió hideg, mechanikus ütemeinek hiánya. Ráadásul érzésem szerint Eigner egy-két dal végét kifejezetten szétdobolta, amely nem lett volna zavaró, ha nem egy olyan zenekarba hívják játszani, amely precízen megkomponált zenei alapokra építi számait.

Ami a másik fájó pont volt számomra: Martin Gore sajnos szinte végig úgy ragaszkodott a gitárjához, mintha legalábbis John Lee Hookerként csinált volna karriert az elmúlt három évtizedben. Bár a meglepően giccses háttérképekkel kísért Precioust követően (amely persze igazából alig több, mint egy közepesen sikerült Enjoy The Silence feldolgozás) ugyan végre hátramászott a szinti mögé az egyik csúcspontnak számító Black Celebration kedvéért, a magam részéről végig az motoszkált a fejemben, hogy a kétségtelenül profi show gyenge pontjai – legalábbis részben – a zenekarvezető egotripjének, vagy legalábbis téves ítéletének következményei. Hiszen alig hogy sikerült felpörgetni a rajongókat olyan klasszikusokkal, mint a Policy Of Truth vagy a Barrel of A Gun (utóbbi hiába a Mode történetének egyik legizgalmasabb hangzású slágere, itt nem igazán jöttek át azok a hátborzongatóan bizarr effektek), máris következett a Martin által dominált set, amellyel alaposan leültette a hangulatot. Értem én, hogy több okból is muszáj Gore-nak is énekelnie, de szerintem a teljes Depeche Mode életmű egyik legunalmasabb lemezéről előkapart When The Body Speaksnél vagy az erősen giccsbe hajló Home-nál sokkal izgalmasabb dalok is lapulnak a tarsolyában (például egy Somebody tutira megtette volna a hatását.) Hangja ezzel együtt tagadhatatlanul kiváló formában volt, és bevallom, jó volt látni, amint egy ízben széles mosolyra fakadt, de a fentiek tükrében mégsem tudtam maximálisra értékelni a teljesítményét.

És hát a setlist... Bár kétségtelenül elismerésre méltó, hogy egy ilyen szintre jutott zenekar nem (csak) a régi slágereiből akar megélni, az új lemez számai közül a legforróbb reakciót kiváltó Soothe My Soul mellett egyedül a Secret To The End tűnt megfelelő választásnak, a maradék öt új, alacsony BPM-ű tétel aligha marad benn a programban a következő lemezt kísérő turnén. A Delta Machine majdnem felének szerepeltetése azért is kevéssé érthető, mert mindeközben két klasszikus lemezüket (Music For The Masses és Some Great Reward) összesen egyetlen szám erejéig sikerült megidézniük. A „Reach out, touch faith" persze meghozta a kellő hatást, de például az Enjoy The Silence valamiért nem tudta annyira lázba hozni a közönséget, mint ahogyan azt várni lehetett. A keverés is furcsa volt helyenként: arra a kérdésre például azóta is keresem a választ, hogy mi értelme egy olyan Depeche Mode koncertnek, ahol pont a Never Let Me Down szintitémáit nem hallani rendesen... Szerencsére Gahan végig kézben tartotta a show-t, sokat mosolygott és kommunikált, így némiképp csökkentette a felmerülő hiányérzetet.

Martin Gore hercig szoknyácskája és sminkje mellett tehát továbbra is Dave színpadi jelenléte a legfőbb oka annak, hogy a Mode nem indult el a nyugdíjas bárzenekarrá válás útján. Igazságtalanság lenne ugyanakkor elhallgatni, hogy a hiányosságok ellenére azért mégis csak korszakos dalszerzők munkáiból kaphattunk ízelítőt. Örüljünk hát annak, hogy (ismét) láthattuk őket, és bízzunk benne, hogy senki sem árulta el Fletchnek, hogy most sem volt bedugva a szintije.