Shock!

Végül persze elért hozzánk a Therapy? covid miatt elhalasztott jubileumi turnéja, és – csak hogy gyorsan lelőjem a poént – az északír trió a tőlük várható frenetikus koncerttel köszönte meg a rajongóinak, hogy ismét felkeresték a minden résztvevő által jól ismert hajó belsejét egy remek kis terápia kedvéért. Egy gyors előzetes pillantás a várható setlistre, és máris tudtam, hogy csalódás aligha érhet.

A The Sore Losers bluesos, helyenként stoneres rockja bemelegítésnek éppen megfelelt, és kilenc óra körül máris felcsendült a borzongató „Here I am, motherfucker!″ kezdés. Másodiknak jöhetett a Stories, amit majd negyedszázada az ország egyik elitgimnáziumában gyakorló angoltanárként gátlástalanul rászabadítottam a gyanútlan tinikre – a jelen lévő mentortanárnő döbbent arckifejezése szerintem Andy Cairns tetszését is elnyerte volna. Az elvárható klasszikusok mellett Michaelék azért kellő arányban adagolták a későbbi korszak néhány gyöngyszemét is, így például két szám erejéig megidézték az utolsó T?-lemezt, a mai füllel is roppant jól sikerült 2018-as Cleave-et.

A koncert elején egyébként a minimum 90 százalékban konszolidált, negyvenes családapákból álló közönség még viszonylag visszafogottan reagált, de aztán a Trigger Inside első refrénjénél az egész terem bekattant, és onnantól kezdve mindenki teli torokból üvöltötte végig a bulit. Addigra már túl voltunk olyan finomságokon, mint például az Opal Mantra, sőt, még a Pleasure Death EP-ről is elővettek egy korai súlyosságot: a Prison Breakerben eredetileg Fyfe Ewing énekelt, most pedig Michael segített be Andynek. Ezt a számot biztos, hogy legalább harminc éve nem játszották, és bár nem egy slágerparádé, a rajongók ezt is értékelték.

Jómagam szerintem simán ott vagyok Magyarország Top 3 Fyfe Ewing-rajongója között, mindig is imádni fogom a Chris Sheldon által az örökkévalóságnak rögzített dobolását, de azt kell, hogy mondjam: Neil Cooper remek megoldás a posztra, élőben is tökéletesen helytállt, szülinapja alkalmából kapott rövid szólóspotja is szórakoztató volt. Andy Cairnst őszintén szólva láttam már jobb formában is, sem hangja, sem a gitársoundja nem volt abszolút toppon,(legalábbis ott, ahol én álltam), de a „sátánista teddymackó" még kissé elhízva, nyugdíj felé közelítve, 70 százalékos formában is lazán köröket ver a frontemberek nagy részére. Viszont a buli igazi főszereplője ugyanaz volt, mint például már huszonkét éve is, amikor még nyomtatott formában jelent meg az első shockos T?-koncertbeszámoló: Michael McKeegan nem csupán kiváló formában ugrálta végig az egész estét, de közben végig mosolygott, kommunikált a közönség tagjaival. Teljesen olyan érzése lehetett az embernek, mintha egy régi cimborád örvendeztetett volna meg... aki ráadásul Andy Cairns szerint akkora metálos, hogy a ráadás egyik bónuszszámát, a meglepetésként előkapott Breaking The Law-t is ő maga írta nekünk.

Játszottak még egy új dalt is (Poundlands), ami elsőre nem maradt meg, a ráadásban pedig a kanos James Joyce mellett volt még persze mindent elsöprő Knives, Nowhere és Screamager is, de ami számomra talán még inkább szívmelengető volt, az a ránézésre maximum 13 éves kissrác, aki az első sorban vigyorogva headbangelte végig a bulit, az Isolation atomriffelése közben felpattant a színpadra, majd egy profin kivitelezett crowdsurfinget mutatott be. Nem csoda, hogy a három tag külön odament hozzá kezet fogni, Michael és Andy adták a kezébe a pengetőket, a végén Neil a dobverőt, a road pedig a setlistet. Ha a Therapy? az újabb generációt is így meg tudja szólítani, akkor még remélhetőleg sokáig élvezhetjük őket élőben is.

Fotó: Gündüz Attila (kellegy.hu), A38 Hajó