Shock!

Harminc év telt el, mióta a Black-Out a Fekete Kékkel szó szerint berobbant a magyar rockzenei fősodorba. A második (vagy ha úgy jobban tetszik: első igazi) nagylemez kétségtelenül klasszikussá, illetve egy generáció kitörölhetetlen, meghatározó élményévé érett, a zenekar pedig 2025-ben méltó módon meg is ünnepelte jubileumát. Eredetileg mindössze egyetlen speciális koncertről volt szó, de akkorának bizonyult az érdeklődés, hogy az Akvárium nagyobbik terme már hónapokkal az esemény előtt megtelt, így a srácok beadták a derekukat, és másnap adtak egy ráadást. Mi erre jutottunk el.

Ahogy Csányi Szabi a koncerten később a szülei nyakában ülő kislányra mutatva mondta, sokan kérdezték tőlük, van-e ennek a zenének utánpótlása, jön-e az új generáció. Szerinte egyértelműen igen a válasz, amit pedig lehet, ő maga meg is tesz a szent ügy érdekében, hiszen az első előzenekar, a 4Punch énekesnője nem más, mint Csányi-Dienes Alíz, a lánya. A csapat átlagéletkora egészen pontosan 16 (!!!) év, ennek ellenére olyan feszesen, húzósan nyomták a feldolgozásokat, ami messze túlmutatott a sulizenekar kategórián. Ebben hatalmas szerepe van Szendrey Zalán Zsolt dobosnak (igen, ha gyanítasz valamit a vezetékneve kapcsán, akkor bizony jó irányba tapogatózol), de a többiek is remekül kezelik a hangszereiket már most. Alíz pedig minden bájos kis sutaságával együtt is kifejezetten jó énekesnő. A Bad Romance volt az egyetlen, ami nem igazán állt jól neki, de például Avril Lavigne Sk8er Boi-át kifejezetten jól nyomták, ahogy az ABBA-feldolgozást is, az meg kifejezetten jópofa volt, ahogy a faterék előtt is tisztelegtek az Ami vagy átdolgozásával. Van bennük potenciál bőven.

A Hét Jel nyugodtan aposztrofálható akár magyar szupergroupként is, hiszen Pócsi István énekes (aki civilben egykor a Barba Negra szervezőgárdájában tevékenykedett) hétpróbás gazembereket gyűjtött maga mellé a zenekarban. A két ex-ricsés, Hunor és Botond talán a legnagyobb nevek a bandában, de a többiek sem ma kezdték. És ez természetesen a produkción is látszott, annak ellenére, hogy a zenekar ezen a hétvégén debütált élőben. A muzsika egyfajta modern, néhol grunge-os, sokszor nyomasztó, depressziós, mindig súlyos metál, sok, jó értelemben vetten magyaros felhanggal, határozott koncepcióval, sűrű, összetett dalokba öntve. És nekem pont utóbbi miatt feküdték meg kicsit a gyomromat. Egész egyszerűen annyi minden történik a számokban, olyan tömény a zene, hogy néhol kicsit bele is fulladtam, főleg úgy, hogy sajnos inkább csak hangosan szóltak, semmint jól. A kábé negyvenöt perces koncert második felében viszont elővezettek pár lazább szerkezetű, szellősebb témát, amik már nálam is működtek. Zeneileg természetesen hibátlan a Hét Jel (Hunor eleve egy vadállat dobos, aki itt végre kiélheti magát), és abban a műfajban alkotnak, ami itthon kifejezetten jól működik, szóval remélhetőleg ez itt még mindig tényleg csak az út kezdete.

Szűk másfél év telt el a legutóbbi Black-Out-koncert, a harmincadik születésnapot ünneplő buli óta, ahogy pedig a Csányi testvérek nemrég elmondták nekünk, azt akarták: ha annak lesz valaha folytatása, akkor az valami igazán nagy dolog legyen. És igen, a Fekete Kék jubilálása kétségtelenül alkalmas arra, hogy ismét összehozza a zenekart és közönségét. A siker borítékolható volt, hiszen hiába inaktív a Black-Out már nagyon régóta, a tagok mindegyike kifejezetten aktív zeneileg, azaz mikor összejönnek, az sosem félamatőrségbe süllyedt papák bénázása, hanem valódi koncertélmény. Meg persze hatalmas adag nosztalgia, de az ilyesmi nyilván erről szól. A régi dalokról, régi emlékekről, régi hangulatokról. Aki tehát hozzám hasonlóan, legutóbb kicsit csalódott volt a mérleg kései Black-Out-lemezek felé billenő nyelve miatt, az most maradéktalanul kárpótolva érezhette magát. Viszont, ahogy pályafutásuk során mindent, ezt is kissé rendhagyó módon csinálták, ugyanis bár elhangzott a teljes Fekete Kék lemez, nem egyvégtében tolták el, hanem szétszabdalva és egyenletesen elosztva a kábé százperces műsor során.

A kezdés stílszerűen ...Az első volt, amit az Árnyak követett, de aztán egy kis időre elbúcsúztunk az ünnepelt daloktól, érkezett mindenféle későbbi cucc, hogy aztán pár szám után megint csak visszatérjünk a jubilánsokhoz. A szett szerkesztési elve végig ez volt, a Fekete Kék dalait pedig olyanok szakították meg, mint a Szabadlábon, a Tetovált sorszám, a Zöld kedd, a Ma vagy a Ragadozó. Naná, hogy ezeket is mindenki imádta, de a legnagyobb ovációt azért a Fekete Kék dalai (meg persze a Spirál) kapták, amiket – Szabiék ezt a kis meglepetést előre lelőtték – sokszor kicsit felfrissítve, extra zenei csemegékkel kiegészítve adtak elő. Mivel az utóbbi idők koncertjeihez hasonlóan most is két gitárral álltak fel – Szemenyei Ádám magyar Malcolm Youngként, egy helyben headbangelve riffelte végig a bulit a dobcucc rendezői bal oldalán –, eleve máshogy szólaltak meg kissé a dalok, az újdonságok viszont minden esetben úgy épültek be, hogy ugyan a régi fanoknak rögtön átjött, hogy valami mást hallanak, de a számok karaktere mégsem változott meg alapvetően. Ádám tehát állandó szereplője volt a koncertnek, a zenekartól megszokott vendégsereg azonban ezúttal elmaradt: egyedül Andrics Laci tűnt fel, aki két dalban (Orosz rulett, Benned vagyok) vette át a basszusgitárt Fehérvári Attilától. Nyilván egy ilyen koncert nem is lehetett volna teljes nélküle, ráadásul elmondása szerint abban a bakancsban lépett fel, amiben anno a lemezt is feljátszotta. Akkor még tudtak cipőt készíteni...

Hiába volt ez a nap már „csak″ ráadás, a zenekar maximálisan odatette magát, az Akváriumot megint csaknem megtöltő közönség meg nyilván első perctől imádta az egészet, annak ellenére, hogy a hangzás nem volt igazán jó. Tisztán szólt minden, de valahogy nem dörrent meg a cucc, és láthatóan folyamatosan gondok voltak a kontrollal is: Kowa rengetegszer igazgatta a fülesét, többször ki is kellett mennie koncert közben, hogy rendbe tegyék, illetve szóvá is tette egyszer, hogy nem az igazi a helyzet. Mindezek ellenére azonban láthatóan nem csak a publikum, de a zenekar is kifejezetten jól érezte magát a látványos háttérvetítéssel és komoly fényekkel vizuálisan is megtámogatott, összességében száz perc körüli játékidőt hozó bulin.

Jövőre az Esőnap is eléri a három X-et, szóval, ha újabb apropón gondolkodnak, nagyon nem kell tovább agyalni. Arra megint eljönne minden régi hang, meg néhány eltűnt ismerős...

Fotó: Bánhegyi Tamás