Shock!

„...És hogy az álmok sötétben élnek / Legyen testvérem az Ég és a Vihar / Hogy az arcom ne gyűrje meg a Napfény / Mossa el könnyeim az Eső és a Vihar..." – ez volt az egyik olyan idézet, amit tizenhét éves énem (stílszerűen éppen egy unalmas énekórán) belekarcolt az iskolapad belsejébe. Aztán persze arcom mégiscsak meggyűrte a Napfény, miután a tanerő – észlelvén naiv művészi tevékenységemet – szaktanári megrovásban részesített az iskola tulajdonának rongálása miatt. Valóban nem volt ez szép dolog tőlem, ma már nem is szoktam ilyesmit művelni, de akkor úgy éreztem, hogy tartozom ennyivel a Black-Outnak, amiért egy olyan tökéletes albummal ajándékoztak meg, mint az Esőnap.

Ők voltak azok, akikért a '90-es években feltételek nélkül tudtam rajongani, hiszen – akárcsak az egész világ – éppen nyakig benne voltam a grunge-ban, és annyira akartam, hogy legyen végre egy igazán remek magyar grunge-banda is (az idejekorán kimúlt, Inside Ash-korszakos The Bedlam után), hogy még afölött is szemet hunytam, hogy a Black-Out zenéje igazából nem is volt az. De akkor is, ez a banda élőben nyomta a Them Bonest, az Alive-ot és a Plusht, és olyan elvarázsolt költői képeket használt, amelyek hallatán még Baudelaire is megnyalta volna mind a tíz ujját. A szerelem a V.V.V. tájékán kezdett megfakulni, aztán a Szabadlábon lemezzel már abszolút nem tudtam mit kezdeni, de a banda első négy albuma örökre ott marad a kedvenceim között. Leginkább pedig az Esőnap, mert itt valahogy tényleg minden apró részlet a helyén volt.

Mert ez volt az első, amit már végre nem önerőből kellett kigazdálkodniuk és kiadniuk, hanem egy komoly kiadó, nevezetesen a Sony állt mögéjük. Végre nem basszusgitárosuk, Andrics László végezte el majd a teljes promóciót azáltal, hogy – televíziós munkálatait és kapcsolatait felhasználva – klipeket készített a zenekarnak, és azokat rendre bevitte a zeneműsorokba, és ezúttal nem három napos stúdióidő állt rendelkezésükre, mint az előző lemeznél, hanem három hónap, ráadásul egy igen komoly stúdióban,a Tom-Tomban. És igen, ekkorra szintet sikerült lépni más téren is, hiszen a debütáló album útkeresése és az egyébként szintén zseniális Fekete-kék igen komoly depressziója, drogok uralta világa után egy ezer színnel égő dalcsokrot tudtak letenni az asztalra, ami egyaránt táplálkozott a grunge-ból és az amerikai típusú hard rock zenékből. Ugyan ez a lemez sem lett egy viccgyűjtemény, de ide azért Kowa már nem írt olyan kedélyes szövegeket, mint hogy „Akarom látni az arcod, mikor a vértől iszapos lánccal magammal rántalak a Halálhoz". És ez mindenképp jót tett az anyagnak, mint ahogy az is, hogy a hangzás végre tényleg olyan lett, ami kiemelte a banda legnagyobb erősségét: a Csányi Sisters eszméletlen vokáltámogatását a rendkívül profi zenészi teljesítmény hátterében megbújva. Ilyen többszólamú, egymásra úsztatott vokálokat szerintem azóta sem hallottunk egyetlen magyar bandától sem ilyen minőségben.

Az eredetileg Békéscsabáról elstartolt Csányi fivérek (Szabolcs – gitár, Zoltán – dob) által alapított csapat zenéje pont olyan összetett volt, mint amit a tagok zenei előélete suggalt: Csányiék először egy Szilánkok elnevezésű sulizenekarban bukkantak fel, ahol Toto- és Yes-feldolgozásokkal operáló, fuvolát és szintetizátort is használó (!) progoskodás folyt, majd – már a Budapestre költözést követően – a Waterloo tagságában találjuk őket, ahol pedig leginkább a Mr. Big volt a fő viszonyítási pont. Itt már együtt zenéltek Andrics Lacival, akit a kiválást követően visznek is magukkal a Black-Outba. A Balázs Gyula néven anyakönyvezett, egykoron focistának készülő Kowalsky (becenevét egy regény bérgyilkos főhőséről kapta) érdekes módon szintén Békéscsabáról érkezett Budapestre, és későbbi társai először a glam rockot játszó Cathouse élén látják, Poison- és Mötley Crüe-hatású számokat énekelve, magát rituálisan a földhöz vetve (ezen jó szokása később is megmaradt, színpadi „zuhanásai" a mindenkori Black-Out koncertek üde színfoltjait jelentették). A Cathouse-ból kilépő énekesre aztán a hármas azonnal le is csap, és ily módon '92-re szépen ki is alakul a Black-Out alapító tagsága, amely kezdetben még némi Extreme-jellemzőkkel is kacérkodik, de ennél is nagyobb muzsikájukra a Love/Hate befolyása, Olyannyira, hogy még nevüket is az egyik lemez- és dalcímükből kölcsönözték.

A bemutakozó lemez még ezt a kissé skizofrén kettősséget jeleníti meg igen plasztikusan: egyrészt ott vannak a később is rendszeresen játszott, emocionális és sötét darabok, mint a Fehér hamu, a Ne nehezítsd meg, pláne a remek Zuhanás (egyik legkedveltebb Black-Out-dalom), de még jelen vannak az olyanok is, mint a funkos Rossz út, rossz felé, vagy a szintén mosolyrockosabb Nagy köpés. A lemez eléri a célját: elsősorban a Zuhanás klipjének hála, nevük bekerül az underground körforgásba, miközben kockás flanelingben és bakancsban Magyarországra is megérkezik a grunge. A Black-Out pedig gyorsan ráérez az új zenei világ lényegére, főleg Kowa, aki egyrészt pont ekkoriban merül el mind jobban a drogok világában, másrészt pedig mindig is hajlott a homályos képek és depresszív témák megjelenítésére. Na, ezekből aztán a Fekete-kéken akkora dózist kaptunk, hogy bele is szédülhettünk! Én pedig egy csapásra Black-Out-pólóban kezdtem járni, az első hangtól az utolsóig imádtam az egész albumot, sőt, még Kowának is írtam rajongói levelet, pedig erre aztán tényleg csak a legritkább esetben vetemedtem. És biztos voltam benne, hogy ennél jobb lemezt már nem is fognak tudni készíteni, a címadó, a Jég, a Néma ajkak és az Orosz rulett überelhetetlennek tűnt számomra.

Aztán 1996-ban – a félhivatalos Live kiadása után, rajta a Plushsal és az Alive-val – megérkezett az alig négyéves zenekar harmadik nagylemeze, én pedig leseggeltem a padlóra. Már a Kowa festményét ábrázoló borító is igazán impozáns volt (a booklet további festményeket is rejtett), aztán a szövegeket átolvasva arra jutottam, hogy ez bizony valami más lesz. Kowalsky a feketén és a kéken túl most már minden más színt is felhasznált, és hiába maradt meg sokszor a témákban az anyagozás, már nem volt jellemző az az „élni nem muszáj, ha nem lehet" hangulat, mint korábban. Az Eső és Nap oldalra osztott anyagot (ekkor ugye még nem a CD, hanem a kazetta volt az általános hanghordozó-formátum) némi égszakadást követően a Vihar című tétel nyitotta, sejtelmesen, álom-hangulattal, benne azzal a négy sorral, amit én később a rozoga padba véstem, ugyanakkor furcsán fenyegetően is, és egyből kilóra meg is vettek vele. Pláne, hogy ezt követően rögtön az a drogos élményt elmesélő, mégis életvidám Spirál jött, ami később a csapat legnagyobb slágerévé vált, de nem is csoda: hihetetlenül együtt lélegző ritmusszekció, fantasztikus gitárjáték és egy felejthetetlen refrén jellemezték. Meg persze a jó öreg Csányi-vokál.

A morózusabb Rabolj ki Andrics Laci hangsúlyos basszusjátékának és az újfent kegyetlenül fogós refrénnek hála maradt meg emkékezetemben, elég komoly mondanivalóval („rabolj ki, a lelkem nem kell már"). Mindez azonban szinte csak előjáték volt a négyes Kerthez, ami szerintem a banda valaha írt legjobb dala: finom orgonajáték után (a billentyűknél Jamie Winchester!) olyan kimért és súlyos játékba fordul, hogy nem lehetett nem szeretni. A téma persze ebben sem túl könnyed. Kowa: „A Kert a legföldhözragadtabb szöveg, még ha első hallásra nem is tűnik annak. Egy gyerekkori emlék és hatásai. Ez egy 'játék' volt, ami nagyon rányomta a bélyegét a lelkivilágomra. Felesleges lenne elemezgetni, hogy mi volt ez pontosan, bár vannak rá utalások, például hangyaégetés. Vagyis olyan gonosz dolgok, amiket még a legjobb gyerekek is elkövetnek, de ezek gyengébb érzésű embereknél még a felnőttkorukra is nagyon rányomják a bélyegüket. Ez a legkonkrétabb szöveg, bár az érzést nem lehet szavakkal leírni. Aki nem átlagosan fogja fel ezeket a dolgokat, annak még az álmaiban is előjönnek. Az egyébként rossz érzés, hogy még az ágyadban is hangyák szaladgálnak." Kell is utána a könnyedebb, wah-pedalos Maradni?, hogy ne merüljünk túlzottan alá a depresszióba, a szintén esőhangokkal kezdődő és végződő Esőnap már-már popos slágeressége (szövegileg azért a pengét érő kézről énekelve nem annyira) és csodás gitárszólója pedig tökéletesen zárja le az Eső oldalt.

A megint anyagos témájú, nem semmi elnevezésű Óz és a csodák temploma pörgősen indítja a Napra keresztelt térfelet, igazi koncertkedvenc is lett belőle. Az akusztikusan kezdődő, majd berobbanó, örvénylő, kiállásos középrészű Rituálé rejti Kowa tán legjobb énekteljesítményét, az őrült ritmikájú Lepketánc pedig a lemez zeneileg legizgalmasabb tétele, szokás szerint olyan refrénnel, hogy csak nézünk. Az önvizsgálatról valló, pattogós Tükör és a totál laza Kígyó talán kissé kevésbé black-outosak, de korántsem rosszak. Kowalsky: „Szerintem csak ez a két dal, meg mondjuk az Esőnap az amelyik kisérletezgetősnek mondható. De nem kisérletezgettünk semmivel, csak úgy jöttek ezek a dolgok. Nekem az Esőnap egy színtiszta Black-Out anyag, már ha összehasonlítom az előzővel. Amióta azt mondhatjuk hogy van egy egységes zenei képe a csapatnak, azóta nem sokat változtunk." Az anyagot végül egy másik sláger, az akusztikus és nagyon finom hangulatú Ma... zárja, amiben „nincs halálvágy". Akkoriban még a rádiók is gyakran nyomták, és én ugyan – ha már akusztikus – sokkal jobban szerettem az előző lemez zárásában A kép című tételt, de ide tényleg egy ilyen pozitív kisugárzású zárlat illett.

Az Esőnap totálisan felhelyezte a srácokat a hazai keményzene térképére, turnéztak a Sutterekkel és a Tankcsapdával, és egyszeriben már-már divat lett szeretni őket. (Az Esőnap körülbelül ötezer példányban kelt el, ami nem tűnik túl soknak, ám elég jó eredmény egy mégiscsak rétegzenét játszó bandától.) A csapat pedig ezerrel pörgött tovább, és lendületüket a basszusgitáros-csere sem törte meg: a távozó Andrics Laci helyére egy rendkívül tehetséges fiatal srác, Fehérvári Attila érkezett, és már vele készült el a '97-es Ezüstkötet album, amelynek minőségét jól jelzi, hogy sokan még ilyen előzmények mellett is azt tartják a csapat főművének. Időközben Kowa megtisztult, és a krisna-vallás felé fordult, amitől szövegei is igen jelentős változáson mentek keresztül. Állandósult az életöröm, a pozitív világszemlélet és a közönséget igencsak megosztó, kíséreletezős V.V.V. (Valaki vagy valami) már masszívan jelezte is a változásokat. Csányi Szabi: „Nem volt körülöttünk senki, aki azt mondta volna, hogy ez oké, gyerekek, de lementetek a térképről. Lehet, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy a V.V.V. nagyon csapongó lett. Amennyi új rajongó jött, annyi el is ment. Túl sok volt szövegileg és zeneileg is a mondanivaló, mondjuk egy popdalhoz képest." Késői lemezeik, a Szabadlábon (2002), a Radioaktív (2005), pláne a már Kowa nélkül, Csordás Robival készült A szív diktál (2008) sajnos már nem nekem szóltak ugyan, de megköpködni persze ezeket sem köpködtem, maximum nem igazán hallgattam.

Az Esőnap azonban számomra minden idők egyik legjobban sikerült magyar lemeze volt és maradt, egy olyan bandától, akiktől azt sem sajnáltam volna, ha a húszszorosát adják el belőle. Csányi Szabi nemrégiben nagyszerűen foglalta össze a Grungerynek, hogy a Black-Out miért nem válhatott soha a mainstream részévé: „Mi ezt rengetegszer átrágtuk. Egyrészt nézd meg, milyen szövegcentrikus ez az ország. (...) De ehhez a fajta megfogalmazáshoz – itt szóképek voltak festve, meg hangulatok – kell egyfajta intelligencia, hogy ezt összerakd. Le kell ülni, és mint egy verset, átolvasni, hogy mi van valójában a sorok mögött. Kicsit olyan, mint egy művészfilm. Az a Józsikának a kocsmában nem fog tetszeni, mert nem is érti. A másik ok a Black-Out zenei része, mert a miénk azért rétegzene. Ki fog számolgatni 4/5-öket, meg páratlan ütemeket, amikor 2/4-ben is lehet ezt csinálni? Tedd csak egymás mellé a kettőt, azaz hogy a Tankcsapda szövegek mennyivel érthetőbbek, mennyivel konkrétabbak, mennyivel sztorizósabbak, és emellett a zene mennyivel egyszerűbb rock and roll. Csak menni és sodródni kell. Szóval szerintem az telitalálat. (...) Ezért érthető, hogy a Black-Out nem jut el egy csomó emberhez. A két dolog két különböző recept szerint készült. Én azt látom, hogy ez a műfaj, ez a zene, amit játszottunk, ennyi embert tud elérni, ennyien értik, amit mondani akarunk. Ezzel én teljesen tisztában vagyok. Akihez tudott, a Black-Out eljutott."