Shock!

Már az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára az Instant-Fogas komplexum Instant termében, és elsőre kicsit csodálkoztam is, hogy akkor már hogyhogy nem a Robotba szervezték le a bulit Cudi Purciék, de közel sem bántam a dolgot. Az Instantot valahogy jobban szeretem, talán a szellőzése megoldottabb, meg akusztikailag is okésabbnak tartom, és ezekkel ezen az estén sem akadt gond – azzal együtt, hogy hatalmas embertömeg igazából nem is jelent meg az eseményen, viszont aki ott volt, láthatóan igencsak jól érezte magát.

Az Iron Walrusról életemben nem hallottam, így aztán annyira nem is törtük magunkat, hogy odaérjünk a műsorukra, és – ahogy később hallottam – a különös csuklyákban fellépő germán rozmárok annyira egetverően nagy nyomot nem is hagytak az akkor még igencsak gyér számú hallgatóságban. Nem úgy polák gyeppusztító barátaink, a Belzebong, akik már sokadjára jártak hazánkban, én azonban először szembesültem instrumentális málházásukkal. A lengyel doomszíntér tradicionálisan erős (sokáig éljen a Dopelord!), és ebbe a sorba szépen beleillik a négy bongos csávó zenéje is, ami annak ellenére remek bemelegítést jelentett a főműsorszám előtt, hogy egy alkalommal le is kellett állniuk dal közben, mert annyira bementek az erdőbe.

Az ilyenkor megszokott zöld fényáradat persze most is működött, olykor talán túlzottan is, az egyik fejfény ugyanis olyan élesen világított, hogy azzal jobb helyeken vallatni lehetne (ez sajnos az EHG alatt is megmaradt olykor). Az instru szerzeményekhez igazodva a közönséggel való kommunikáció is nullára sikeredett, talán a legvégén volt egy minimális köszönetnyilvánítás, meg kifejezetten jó poén volt, ahogy a három gitáros megfordította a hangszert, és azokon vörös színekkel rikított a három szóból álló veretes üzenet: Smoke – Or – Die! Az Eyehategodig tartó szünetben – a szagokból ítélve – többen így is tettek az Instant udvarán.

Harmadszor járt Magyarországon a nihilizmus koronázatlan királyait jelentő négyesfogat (utoljára négy éve), én azonban először szembesültem undorító muzsikájukkal. Az Eyehategod egyébiránt harmincöt éves (!), amit a turné 35 Years Of Nihilism elnevezéséből az is könnyedén kitalálhatott, aki amúgy nem fekszik és kel a csapat történetével. Az immáron rövid hajú (!) Jimmy Bower és romlott kompániája pedig nem hazudtolta meg magát, a számok előtt/után/alatt csak úgy szórták a fuckokat a közönségre (ez egyfajta sajátos üdvözlésnek tűnt), helyenként kibogozhatatlan átkötő szövegeket mormoltak, Mr. Nihil, azaz Mike IX Williams pedig, ha olyan kedve volt, csulázott egyet-kettőt, vagy nemes egyszerűséggel kifújta a taknyát a padlóra és/vagy a közönség elöl álló tagjaira.

Nem kisasszonysport tehát egy EHG-koncert meglátogatása, de hát ilyet nyilván előzetesen sem várt senki, és a lényeg úgyis a zene. Az pedig jött nagykanállal, egy furcsa jamből kinőve például rögtön ott volt a Take As Needed For Pain, ami remek nyitánynak bizonyult. A hangzás mindvégig öblös és jó volt, úgyhogy nem lehet egy rossz szavam sem, pláne, mikor a koncert felénél felhangzott a saját szintjükön akár „slágerkoszorúnak" is tekinthető Medicine Noose/Agitation!Propaganda!/New Orleans Is The New Vietnam/Methamphetamine négyes, hogy szépen legyaluljon minket. Az EHG zenéjében értelemszerűen Jimmy Bower mázsás súlyú riffjei jelentik a lényeget, de ugyanilyen betonbiztos volt a mindvégig a színpad legszélén játszó Gary Mader – Aaron Hill ritmusszekció játéka is.

Ugyan szépen végigvágtattak valamennyi sorlemezükön, és egy Eyehate koncert nyilván nem tart három órát, de azon azért felvontam a szemöldökömet, mikor a lemezes verziónál amúgy is rövidebben eltolt Every Thing, Every Day után szépen lemasíroztak a pástról. Ekkor ugyanis jó ötven perce (!!) tolták mindösszesen, ezzel pedig előállt az a fura helyzet, hogy a főbanda kábé ugyanannyit játszott, mint az előzenekar. Persze, visszajöttek még három szám erejéig, de az egész koncert ezzel együtt is lefutott pont egy óra alatt. Teljesen egyértelmű egyébként, hogy ki nem bírná ennél tovább: jó Mike barátunk – pár évvel ezelőtti májtranszplantációja ide vagy oda – úgy tolja a piát (meg gondolom, egyebeket is), hogy majd belevakul. A végére már el is kezdett hülyeségeket beszélni, meg a dülöngélés közepette azzal foglalatoskodott, hogy egy papírpénzt rátapasszon a homlokára – szerény sikerrel. Azért adjuk meg neki, ami jár: hangja mindvégig olyan erős volt, mint régen, és a buli végén a közönség lelkes tagjaival (így jelen sorok szerzőjével is) vigyorogva ökölpacsizott hosszú percekig.

Mindent egybevetve, frankón sikerült este volt ez, és gondoljon bármit is Walter Sobchak, nihilistának lenni igenis jó dolog.

Fotó: Pandur-Balogh Norbert (Northern Lights Photo)