Shock!

A csúfosan megbukott visszatérő lemez, a Destroyer Of Worlds után Quorthon nem nyugodott bele, hogy eljárt felette az idő, és jobb lenne a világnak inkább nosztalgikusan felidézni a nevét, hanem belevágott a Nordland I-be. Jajj.

A szokásos gyatrán megszólaló hangzás nem lepett meg (de azért könyörgöm; kétezerakármennyit írunk, egy sima otthoni pc-vel jobb hangzást lehet kihozni), az intró után kezdődött a Nordland című darab és kezdtem nem hinni a füleimnek. BORZALMASAN HAMIS A GITÁR! Muszáj kiabálnom, nem hiszem el, hogy ezt képes valaki komolyan venni, illetve kiadni. Siralmas... A közel tíz perces dal amúgy nem annyira rémes, már amikor a gitárokat is sikerült hallgathatóra behangolnia kedvencünknek. Énekhangja még mindig nincs a srácnak, bár próbálkozik a hősies danolással, vokálokat is írt, zeneileg tipikus vikinges témákat pönget, középtempóban. Aki ezt szereti, annak tetszeni is fog. Tíz percen keresztül azért enyhén szólva unalmas kettő riff és egy refrén tizenötször egymás után. Nem monumentális, bár annak szánták érzésem szerint. Később nem ennyire rémületes a helyzet, ráadásul Quorthon elhagyta az előző lemez kísérleti darabjait is, inkább a Blood And Ice korszakát eleveníti fel némileg.

A korongra végig jellemző a fennköltség, szokásos jeges északi szelek fújdogálnak, marcona viking hordák lepik el a szobámat vagy mi. Mindenesetre elég hömpölygős a zene, negyed óra múlva rákattan az ember (már aki nem utasítja el zsigerből az ilyesmit) és onnantól kezdve nem olyan vészes a dolog. Az ötös Ring Of Gold akusztikus lágysága mindenképpen kiemelkedő darab, bár Quorthonnak a magas hangokat itt is hanyagolnia kellene. Sajna nem megy neki, exhibicionista alkat, nem hallgat a kritikákra és a jó szóra... Igaza van, így is veszik a lemezeit... Akkor minek erőlködjön azzal, hogy megtanuljon énekelni és be tudja hangolni a gitárt? Áhh... Főleg, hogy a hatos nóta megint rémesen hamis gitárilag, a duplán szar zsezsegésről nem is beszélve... Biztos ez kell az autentikus vikinges feelinghez...

Érdekes módon a sebességre a hetes számig várni kellett, ez teper, heavy metalos hősiesen, gőzmozdonyként dohogva. Hullámok csobbanásával zárul a dal, majd jön ismét egy rendkívül nyers szerzemény és a hangzás egyre riasztóbb... Pedig a dal tűrhető, persze Bathory-mércével mérve. A záró tételt Quorthon talán még a régi 386-os számítógépével samplerezte, ilyen szőrös hangokat is rég hallottam... A booklet is a szokásos borzalom, ötlettelen, a szövegek olvashatatlanok szinte, noha az tény, hogy old-school...

Aki szereti a Bathory igénytelenségét kivitelezés terén, az bátran megveheti az új lemezt, zeneileg jobb, mint az előző, és a régiek szellemiségét is magán hordozza. Részemről inkább egy kezdő csapat demóját hallgatom, azokban legalább van tenni akarás, ez így elég hiteltelen és gyenge produkció.