Shock!

Az idei év utolsó nagyszabású (azaz arénás) koncertje érkezett el ezen a lassacskán téliesbe forduló november végi napon. Ehhez méltóan ünnepi hangulatba kellett hoznom magam, hiszen hosszú ínséges hetek várnak rám, amíg újra az MVM/Sportaréna belsejében találhatom magam. Két évvel ezelőtt a Kaleo nyitotta a Barba Negrát, akkor csurig telt a sátor. Az egykor a Szigetet is megjárt izlandi formáció szintet lépett, és most az MVM Dome-ba került az idei fellépésük, bár a nézőtérhez közelebb helyezték a színpadot, bő négyezres, de ránézésre roppant lelkes nézőseregnek örülhetett a talpig hetvenes évek western filmjeinek outfitjébe öltözött főhős. Mivel engem az izlandi bluesrockban utazó srác két évvel ezelőtt megnyert magának hangulatos muzsikájával, így nem volt kérdés az újrázás.

A helyszínre érve ért szinte mindenkit a meglepetés, hogy nem egy előzenekar, hanem rögtön kettő játszhatott aznap, ráadásul annyira rejtélyes volt az elvileg Isle Of Tone vagy Isle Of Tone Project nevet viselő formáció, hogy alapos kutatómunkával lehetett csak bármi érdemi információt találni róluk, ráadásul a turnéra is valahogy beugró jelleggel estek be nagyhirtelen. És hogy ne csak német nyelven legyen róluk valami infó, összezanzásítottam egy mini Wikipédiát, hogy te is képbe tudj kerülni. Szóval az Isle Of Tone Project egy nemzetközi vegyesfelvágott, amit a salzburgi Johannes „Joe" Huber indított, aki korábban az Isle of Tone pedálműhelyt alapította meg. Két év munkája után rukkoltak elő az első élő koncertprogramjukkal, de stúdiófelvétel is készült, is, amin többek között Doug Aldrich (Whitesnake), Richard Fortus (Guns N' Roses) és Joey Landreth (Bonnie Raitt) is közreműködött. A zenét valahova a 70-es éveket idéző rhythm and blues, illetve mocsárnyelte southern rock hangulata fonja körbe.

Nos, mivel sajnos a teljes szettet nem láttam, de azért a nagyját igen, az leszűrhettem, hogy lendületes, meggyőző dalokról van szó, gyorsan elkaptam a fonalat, és szívem szerint őket raktam volna "második" előzenekarnak, illetve egy picivel hosszabb koncertprogramnak is örültem volna. Dalcímeket, ne is kérdezz, de bizonyára eljátszották a Diamon Ladyt, amit pont Douggal vettek fel és a Spotify-on megtalálható.

Utána a szintén izlandi Júníus Meyvant melegítette be a közönséget, akárcsak két évvel ezelőtt. Az itteni főhős, születési nevén Unnar Gísli Sigurmundsson, klasszik izlandi vörös, szakállas, srác. A srác abszolút lájtos, szoftos, gitározós, chill zenében utazik, merengős stílusban, két zenésztársával, a hunyorogva is kaleósnak tűnő Þorleifur Gaukur Davíðssonnal és az itt épp kütyüs Rubin Pollockkal. Valahogy úgy éreztem, az MVM Dome színpadán elveszett a produkció, ez a meghitt hangulatú muzsika inkább egy csendes klubba, netán gyertyafényes vacsora mellé illene inkább. Főleg, hogy néha nem lehetett tudni, hogy most még hangolnak vagy ez már a dal, vagy mit molyolgatnak magukba fordulva, egymásra nézve a színpadon. De bejött Unnar kötött pulcsija, ilyet is csak Izlandon lehet kapni valószínűleg. Nem kapott el a sodrás, illetve hát ha lett volna sodrása, elkapott volna, de nem találtunk utat egymáshoz ezen az estén. Szerencsére a közönség egy része ráérzett Júníus hangulatzenéjére, de hangulatkorbácsolásban nem mozogtak otthonosan valahogy.

Nem úgy, a Kaleo, ahol az MVM Dome színpada hangzásban és fényekben is teljes pompájában ragyoghatott. Noha a Kaleo progamjának gerincét értelemszerűen a korábbi seltist adta ki, ahhoz csapódtak még többnyire újravariált dalok. Újak mérsékeltebben, mert az utolsó album 2021-ben jelent meg, de valószínűleg készülhet az új anyag, hiszen nyitásnak és kinyilatkoztatásnak az idén júliusban kiadott USA Today című dallal indított, amivel sokak lelkébe beletiporhatott, sokak lelkét meg simogatja, ki-ki melyik oldalon áll az egyre jobban megosztott és megosztó világunkban.

A továbbiakban recept szerint működtek a dolgok, szinte ugyanazt kaptuk, amit két évvel ezelőtt, a lendületes, rockos Skinnynek nagyon örültem például, de a Hot Blood is felrázta a közönséget. Az érzelembomba Way Down We Go is remekül működött, a közönség is vette a lapot mindenre, az MVM meg nem spórolt a fényekkel, jól nézett ki teljes Dome-ot átszelő fénycsóva-kavalkád.

A két ráadásdal előtt ismét a Mississippi-delta körül ültünk le egy tábortűz mellé, legalábbis hangulatában a No Good akár onnan is eredhetett volna. A közönség egy emberként ugrált, énekelt a slágeresebb darabokra, a generációs különbségek elsimultak, voltak hatvanpluszos arcok is, de nagyrészt a harmincas korosztály volt a vevő erre a muzsikára, ami egyfajta 70-es évek revivalnak is mondható.

A hangszerelés helyenként modernebb, a mai kor hangulatához simult, azon meg egyfolytában ámulok, hogy miképp születhetett pont a fagyos Izlandon egy ilyen karcos, búgó hangú, olykor a magasabb regiszterekben is tökéletesen hajlítgató, az ereiben százszázalékosan amerikai muzsikát csorgató srác.