Shock!

A világban mindenhol léteznek bombabiztos brandek, legyen szó ételről, italról, ruházati cikkekről, bútorról, vagy akár zenéről is, amikor egy kimondott név hallatán egy tizedmásodpercen belül felsejlik a mögötte lévő hangulat, érzés, minőség. Akarva-akaratlanul Jerry Cantrell neve is ilyesfajta branddé alakult az évtizedek alatt, tehát ha azt olvasod, hogy Cantrell új lemezt készít, máris tűpontosan tudni fogod, milyen zenei világra, milyen dallamokra számíthatsz. Még akkor is, ha az újdonság ereje nem lök hanyatt, és a formavilág csupán nüansznyi módon változik. És akkor is, ha azt is tudod mélyen legbelül már nagyon sok éve, hogy teljesen mindegy, hogy Alice In Chains néven vagy Jerry Cantrellként ad ki lemezt ez az önmagát évtizedek óta remekül konzerváló szőke srác.

Lehetne azt is elemezgetni, illetve inkább csak találgatni, hogy miért vonult pihenő státuszba a 2018-as lemez és turnéi után az Alice In Chains, és miért jött ki már a második lemez Jerry Cantrell neve alatt, hiszen a zene távolról vagy közelről szemlélve szinte ugyanolyan. Az új albumon játszó zenészek mások, és hiányzik az a sajátos dupla vokál, amit William DuVall biztosít a zenekari formációban, de a dallamokat nem tudod nem AIC-ként (is) hallani. Előfordulhat, hogy kényelmesebb Cantrellnek egyedül irányítani a hajót, és mivel nem folyik be irgalmatlan pénzmennyiség a lemezek után, illetve az AIC zenészei drágábban mozdulnak (igen, ez is egyfajta munkahely), egyszerűbb saját név alatt futtatni a muzsikát. Az is lehet, hogy annyira összefonódott a szólóban kiadott dalaival, és megvolt a saját víziója mindenről, hogy kicsit sem akarta a számokat zenekari formában átszabatni. Szóval merengeni lehet akármit és akármennyit, a tényeken ez nem fog változtatni, ez egy újabb Jerry Cantrell-szólólemez, és nem AIC, még akkor sem, ha nagy része AKÁR lehetne Alice In Chains is.

Nem tagadom, számomra Jerry Cantrell neve azt a fajta minőséget képviseli, amit borítékolhatóan szeretni fogok, az ő zenei világa szinte fizikailag melengeti a szívem körüli területet. Ez van, ez már rég nem rajongás, inkább az otthon melege, amikor tudod, hogy biztonságos, puha fészek vár, ahol semmi baj nem érhet. És nem először mondom (és gondolom), hogy a „régi”, sokszor kínzóan fájó, mégis magával ragadó, Layne zsenijével körbeitatott AIC milyen csodálatosan lágy átmenettel formálódott az „új” AIC (és Jerry) által képviselt életigenlő, szinte már-már derűsnek, harmonikusnak mondható zenévé. Valószínűleg nehéz lehetett megélni az átmenetet, hogy igazi „feelgood” zene áramoljon ki Jerry ujjai alól, még akkor is, ha nem minden dal a boldog pillanatokat idézi, mégis rejlik mindegyikben valamiféle sajátos megnyugvás.

Mindezek fényében nem hiszem, hogy nagy zsákbamacskát árulok el azzal, mennyire tetszik az új Jerry Cantrell-hangzóanyag. A kérdés inkább az, hogy pontosan mennyi idő kell (majd még) ahhoz, hogy az új dalok legalább annyira befészkeljék magukat a lelkembe, mint a korábbiak. Igyekeztem úgy hallgatni a lemezt, illetve úgy „ítélkezni” felette, hogy tartsam a két lépés távolságot, de ez a távolság meglehetősen nehezen tartható, ha mágnesként húz magához a muzsika. Igyekszem azt is megfejteni, hogy a három évvel ezelőtti Brightenhez képest merre mozdult a hangulati skála, akad-e bármiféle szokatlan, meghökkentőbb zenei elem, amit nem ismertünk még Jerry repertoárjából.

Na, de mégis milyenek az új dalok? Nos, jók. Mégis, mi mást vártál? Megvan a szokásos érzelmi hullámvasút? Igen. Vannak csodaszép lírai és felemelő pillanatok? Igen. Akad morózusabb, súlyosabb téma? Naná! Ez persze azért sem túl meglepő, mert Cantrell eleve azzal indult neki a munkának, hogy az új anyagra sokkal súlyosabb dalokat írt. És hát ilyen lemezcímmel nyilván te sem kizárólag léleksimogatást vársz. Kapsz újdonságot? Persze, a porszívósivatagstonerrockos címadót például, és egyébként ez a stoneres világ mézédesen öleli körbe a dalok jó részét. Elképzelted te is, melyik dalt hallgatnád meg ezek közül élőben? Persze. Én ezeket: Off The Rails (libabőr elsőre), Echoes Of Laughter (te is Layne hangján hallod belül az énekdallamokat, ugye?) és It Comes (lágy, pszichedelikus ringatózás rockos kiteljesedéssel, a lemez csúcsdala). Legalábbis elsőre ezeket képzeltem el élő formában, de ha nagyon a szívemre teszem a kezem, azt mondanám, hogy bármelyiket szívesen meghallgatnám élőben.

Noha a Brightent is nagyon szerettem, illetve még mindig nagyon szeretem, az I Want Blood friss lendülete az én szeretetfaktoromat is igyekszik egyre magasabb szintre emelni, bár az a jellegzetes, zsigerekig ható érzés még nem kapott el. Jerry Cantrell a régi vágású úriemberekhez méltó módon hozta vissza az Alice In Chains semmi máshoz nem hasonlítható világát, és ha eddig nem lett volna világos: Jerry Cantrell = AIC. Igazából, ha akarnám, sem tudnám másféle szűrővel hallgatni, olyan gyorsan és olyan finom természetességgel simul össze a „két” világ. Ez a sajátosan lebegős, ide-oda himbálózós, komótosan bólogatós, jellegzetesen nyávogósan éneklős, érzelmekben gazdagon átitatott muzsika lehet, hogy csak a beavatottakhoz kerül igazán közel, túlságosan sajátos mivolta miatt, de abban megegyezhetünk, hogy beavatottnak lenni menő. Az I Want Blood egyszerre ismerős, de nyomokban tartalmaz friss fűszerezést, ami miatt ezt a nyúlós, álmos, mégis felkavaró muzsikát muszáj újra és újra meghallgatni.