Shock!

Az egykori és a jelenlegi Nightwish-tagok története nálam most ott tart, hogy például a jó ideje saját útra tért Marko Hietalát szívesebben hallgatom, mint a Tuomas-művek legutóbbi produkcióit. A csapat egykori basszer/énekese spanyolországi elvonulás és „önnyugdíjazás″ után megjelenő második szólólemezén is erősebb, szórakoztatóbb és szerethetőbb dalokat ír, mint a szimfo-metálosok agytrösztje mostanában. Nem lehet véletlen az sem, hogy már az egyaránt finn és angol nyelven is megjelent 2019-es Mustan Sydämen Roviót (Pyre Of The Black Heart) is sokkal többet hallgattam, mint a Nightwish utóbbi „jó-jó, de azért nem estünk hasra tőlük″-kiadványait.

Marko hálistennek most sem szorította be a szimfonikus metál keretei közé legfrissebb agyszüleményeit. Ő már egészen más stílusban utazik, amit szerencsésebb inkább a ′70-es évek hammondos progrockjában gyökerező klasszikus rock/metálnak nevezni. Már a Tarotban is szerettem főszereplőnk effajta zsigeri megnyilvánulásait és szerencsére itt sincs ez másképp. Ami pedig még plusz a szimpátia felé tereli a dolgokat, hogy Marko és csapata abszolút görcsmentesen, lazán és feelingesen tolja le a műsort, mintha csak egy spanglit szopogatnának el az örömzenélés közben. Pedig az ilyesmi leginkább csak a füstös stoner- és bluesalakulatokra jellemző, mégis valamiért náluk is áthatja a zenét ez a fajta lelazult hangulat, vagy akár írhatnám úgy is, hogy ők inkább a hippikorszak „leszarom″ tablettáját nyelték le a Besértődött Metálosok Klubjának karója helyett. (Annak ellenére is, hogy utóbbiak nem léteznek, hiszen a Korn eljövetele óta ugye kipusztultak már erről a bolygóról.)

A másik pozitív dolog pedig az organikus, lélegző sound, amilyet egyre ritkábban hallani manapság ezen a zenei területen. Kifejezetten jól esik a fülnek a számtalan, kirojtosodásig megküldött, agyonkompresszált, túlvezérelt és lélektelenül megszólaló anyag között ilyesmivel szembesülni, amelyekkel annyira tele a padlás, hogy egyszer ránkszakad és tényleg végleg eltemethetjük a rockot. Az is elég nagy vagányság, ahogyan Májsztró Hietala az anyabandából egykor nagy dirrel-durral távozó frontasszonnyal, Tarjával szövetkezett a sűrűn hangszerelt Left On Mars című tételben, ami egyébként a Roses From The Deep előfutára is volt több mint egy évvel ezelőtt. Ha leszámítjuk a Nightwish-klasszikokon nyújtott teljesítményét, különösebben nem vagyok nagy rajongója az énekesnőnek, azonban a kollaboráció egész jól működik még most is Markóval, bár nyilván olyan magasságokba nem repítenek el vele, mint egykor.

Hasonlóan az első anyaghoz, a friss szerzemények többségében is a húzós, feszesen menetelő középtempók dominálnak, amelyek ugye kifejezetten jót tesznek Marko hosszan kitartott, sokszor áriázós énekstílusának. Egyértelműen az ilyen jellegű nótákban tudja legjobban kamatoztatni a tehetségét. Jó példa erre a kimérten lopakodó Proud Whore vagy a málházós tempókra faragott The Devil You Know, de az anyag húzónótája, az Impatient Zero is nagyon ott van. Erre is micsoda hatalmas ívű refrént kanyarint oda Marko... Az ilyesmik hiányoznak nagyon a jelenlegi Nightwishből. A Two Soldierst az egykori Northern Kings-kollégával, a mély regiszterekben erős, ex-Charon-vokalista Juha-Pekka „JP″ Leppaluotóval közösen éneklik, ami szintén kellemes emlékeket idéz. (Emlékszik még valaki például a Brothers In Arms feldolgozásra tőlük? Kiszámíthatatlansága miatt az egyik legjobb átirat, amit valaha hallottam). Kedvenceimnek viszont leginkább a hangszeres kalandozásokkal telerakott, folkos egzotikus hangszereket és szimfonikusokat is megjelenítő The Dragon Must Die-t és a Rebel Of The Northot nevezném, amelyre a bólogatós, ellenpontozós riff teszi fel a koronát. A nyitó Frankenstein's Wife annyira nem érintett meg, ugyanakkor a bravúrosan hangszerelt, szuggesztív, lebegős-álomszerű címadóra viszont megint nem tudok sokat panaszkodni.

Az előző fejezet dalai talán egy megőszült szakállhossznyival erősebbek voltak, de itt sem tudósíthatok vészhelyzetről: ugyanolyan minőségi, töltelékek nélküli cucc ez is, ami pár hallgatás után teljes egészében rögzül, sőt, vannak napjaim, amikor jobbnak is érzem elődjénél. És azt is el kell mondanom, hogy nem igazán csalódtam még Markóban: karrierjére vonatkozóan nagyon jól csinálja, amihez igazán ért és tetszik az is, ahogy szinte minden területen ragaszkodik a hagyományos dolgokhoz. Talán még a lemezborítót sem a mesterséges intelligencia alkotta.