Shock!

Adott egy rendkívül tehetséges, elképesztő hangi adottságokkal megáldott énekesnő, aki ráadásul még jól is néz ki. Mihez kezdjünk vele? Faragjunk belőle sztárt? Esetleg teremtsünk belőle istennőt vagy ikont? Ezek sem utolsó dolgok, azonban manapság már nem illik ekkora szavakkal dobálózni. Nem tudhatom, hogy a csapat egykori és jelenkori zenészeinek/producereinek mi volt az elsődleges céljuk, amikor beizzították Dorothy Martin karrierjét, de gondolom, hogy a legfontosabb feladat is a hosszútávra szóló terv része volt: jó dalokat kell írni. A korai lemezeken, de legfőképpen a legutóbbi Gifts From The Holy Ghoston ott is voltak erre a bizonyítékok, azonban képzeletben ide most tegyünk egy halvány pontocskát az ügy végére ceruzával.

Sajnos a The Way friss szerzeményeit és „csomagolását" még a legnagyobb jóindulattal sem tudom egy lapon említeni a három esztendővel ezelőtti album méregerős pillanataival, amelyek úgy magukhoz tudtak láncolni, hogy még az év végi összesítésemben is előkelő helyre kerültek. Nem tudom, mekkora szerepet játszott a dalok minőségbeli visszaesésében a tagcsere, de dobos és gitáros poszton is változás történt: a bőröket ezúttal Jake Hayden kezeli, a hathúrost pedig a 2019-től a Faster Pussycatben – és néhány napja most már a Godsmackben is – érdekelt Sam Bam Koltun nyakába akasztották. Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült a legutóbbi szintet hozniuk, mert egyébként felettébb csípem a hölgy gerincvelő-folyadékot átöblítő orgánumát, ami sokszor annyira zsigerien érint meg, hogy még a lenyelt karót is visszagörbíti bennem. A sound is kissé visszalépésnek tűnik, a triggerelt, élettelen dobokat például nem nagyon tudom mire vélni egy átlagosnál azért jóval költségesebb produkciónál, illetve a szétfolyós, karakter nélküli gitárhangzás sem éppen az anyag erőssége. Komolyan, mintha valami robot herélte volna ki az életet a hangszerekből...

Talán az lehet a bibi, hogy az elvárásaim elég közel kerültek a plafonhoz, de arra azért semmiképpen nincs mentség, hogy még harmadik nekifutásra is jórészt unatkoztam az egyetlen sémára felhúzott műsortól és a fület fárasztó, modernizált egyenhangzástól, ami valahogy nem illik a hard rock vagy akár a grunge organikusságához. Ez azért nagyon nem volt jellemző korábban, ahol úgy beleragadtak a verzék és a refrének a fülbe, hogy képtelenség volt megszabadulni tőlük. De nem csak a fogós ötletek, a rebellis attitűd és a kórusok hiánya miatt vérzik az ügy: nincs egy riff, fikcsi, szóló vagy zeneileg érdekes momentum, ami kizökkentené a nótákat az előre kiszámítható megoldásokból. Remélem, hogy csak átmeneti lesz ez az időszak és nem süllyed le ez a történet is a jellegtelenség mocsarába, mint például a hasonlóan átütő adottságokkal rendelkező Jorn esetében is egy időben, vagy – más vizekről merített példával – nem kezd el Dorothy Lacuna Coilosodni, akik szerintem a „hogyan maradjunk folyamatosan a felszínen megjegyezhetetlen zenével?" című kérdéskör tökéletes mintapéldányai.

Itt még a legjobbnak nevezhető nóták is csak enyhe légmozgások az előző adag sokszor szélvihar-jellegű tételeihez képest, ahol még valóban úgy éreztem, hogy a felbőszült vadmacska sebhelyet hagyva karmolt belém. Kizártnak tartom, hogy ezek az új dalok jelentik majd a jövőbeli Dorothy-koncertek gerincét. Pedig hát azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy gyenge lenne az itt hallható termés, hiszen akadnak azért erősebb pillanatok is: a blues rock sarában meghempergetett, a Black Stone Cherry nyomdokain haladó Mud például ilyen, mint ahogy a sivatagban oázisként kiemelkedő, western-hangulatú Tombstone Town is. Azonban a trotty hangzásba belegitározó Slash jelenléte itt mondjuk pont annyira feltűnő, mintha vajas kenyérre vaj helyett margarint kennénk. Tehát nagyjából semennyire. De tulajdonképpen a többi dal sem katasztrófa, csak kicsit fantáziátlanok, hiányzik belőlük a katarzis, noha jóra lehet őket hallgatni (The Way, Superhuman, Bones, Haunted House). A fronthölgy gyémántgyűrűt megkarcoló, bakelitet megolvasztó hangszíne nélkül persze fele ekkorát sem ütnének.

Tudom, paraszt vagyok, és nem is annyira rossz ez a lemez, mint ahogy leírtam, de képtelen vagyok elvonatkoztatni az előző kör katartikus pillanataitól. Talán majd a következő kanyarban sikerül ismét szimpatikusabb irányba fordulni és visszakerül a dög, az adrenalin, a LÉLEK és a stroboszkópként vakító erős dalok sorozata a panelesedés helyett. Egy ilyen énekesnőtől nem elég, ha csak a bőrömet simogatja a szimplán jó dalaival: azt várom, hogy sejtszinten markoljon belém,  és giganótákkal tépje ki a szívem.