Shock!

Bármennyire is félrevezetőnek tűnik első ránézésre, ez a Dorothy most nem az a Dorothy, amelyiket a kommentszekció általában sértő megjegyzések kísérőtüzében szokta ízekre cincálni. Az itt nevezett zenekar, illetve hölgy – teljes nevén Dorothy Martin – a tengerentúlon tevékenykedik, harmadik lemezükkel pedig túl sok okot nem szolgáltatnak arra, hogy trollkodjunk velük, sokkal inkább arra ösztönöznek, hogy írjak róluk és felhívjam rájuk a figyelmet, amennyiben még nem kötöttél szorosabb barátságot velük korábban.

A zenekart 2014-ben már sikerült berobbantani az amerikai köztudatba egy bemutatkozó EP-vel, majd Jay Z Roc Nation kiadójának köszönhetően megérkezett egymás után két nagylemez is (Rockisdead, 28 Days In The Valley), ahol az AC/DC- és Black Sabbath-féle zsíros gitárjátékot mosták össze a könnyebben befogadható poszt-grunge és a hard rock stílusokkal úgy, hogy azért ne kelljen feszengeni a mainstreambe való kikacsintgatások miatt sem. A legfrissebb anyagon is folytatódik ez a tendencia, amitől viszont elsőre is felhúztam a szemöldökömet, az a hölgy eszement energiákat megmozgósító „hű" meg „ha" jelzőket életre hívó orgánuma volt. Itt aztán minden hangszál arra termett, hogy veretes, energiától kirobbanó hard rockot daloljon. Stílusilag is kábé az olyan énekesnős csapatok jutottak eszembe először, mint a Halestorm (Lzzy Hale-lel összekoccinthatják a homlokukat üvöltésre készen), a The Pretty Reckless, netán a '80-as és '90-es évek rég elfeledett énekesnője, Alannah Myles.

Utóbbi képbe érkezése már csak azért is nagy öröm, mert itt is nagyjából ugyanazt hallom, mint egykor a kanadai énekesnőnél: egészségesen populáris, idegesítő trendiségbe még csak véletlenül sem átforduló, ízléses hard rockot, amelyet nem kifejezetten az eladhatóság oltárára készítettek ki, hanem kellően nyers örömzenélést rejt, és maximálisan kiaknázza készítői tehetségét. A muzsika ugyanakkor éppúgy felidézi az egykori Sunset Strip hajbandák arénákba kívánkozó, ökölrázós himnuszait is, mint a fentebb említett előadók modernebb hozzáállását, de ami végül is a lényeg, hogy a szerzemények is mind egy szálig bivalyerősek, s a megérdemelt kiadói költségvetésnek köszönhetően olyan bikán dörrennek meg, ahogyan azoknak minden esetben kell(ene). Nem is tudom, mikor hallottam utoljára ennyire vadállat módon megszólaló anyagot... A gitárosi posztokon viszonylag új arcoknak számító Devon Pangle és Eli Wulfmeier koszos, nyers tónusokkal, valódi erősítőkből érkező hibátlan hangokkal szennyezik a környezetet, úgyhogy a kiherélt, erőtlen, frontierses egyenhangzást ebben az esetben gyorsan felejtsétek is el.

Már az első nóta (Beautiful Life) megdörrenése is kábé letaglózó: a hosszú, fekete hajú, fekete bőrszerkóban nyomuló Dorothy hangja szétrepeszti a dobhártyádat, miközben arra gondolsz, hogy erre a nőre a tökös lenne a legtalálóbb jelző. A gitárok horzsolnak, a refrén tapad. Ilyen zsír kezdés után nem is nagyon lehetséges ezen a szinten maradni, viszont a Top Of The Worldnél ismét bekapcsol a sikolygép, és a kimért tempó ellenére is oltári nagy energiák szabadulnak fel itt is. Az énekesnő furcsa módon még Myles Kennedyt is megidézi a prekórusban. Egyébként utóbbi is óriási, arénákba való, együtténeklős téma. Még hogy új Def Leppard-lemez... Aztán a valószerűtlenül ragadós refrénben erős Hurricane ismét olyan feszes, mint a bőrgatya: nem is tudsz tőle szabadulni egykönnyen, viszont a ballada szerepét betöltő Close To Me Always csücskét egy picit azért sikerült belelógatniuk a szirupba, de közel sem annyira, hogy megutáljam. Szerencsére a soron következő vagány, karcolós Black Sheeppel sokat javítanak a dolgon, majd a Touched By Fire képében pedig meg is érkezik a lemez egyik legjobban eltalált témája. Kapaszkodós-málházós tempó, lehetetlen refrén, agyament éneklés és akkora groove, hogy a fejem legurul a helyéről. Kedves Mötley Crüe-, Ratt-, Cinderella- és még sorolhatnám reggelig-rajongók! Most azonnal ugorjatok rá erre a trackre, amíg nem késő!!! És ezzel sincs még vége a jó dalok sorozatának.

A Made To Die grunge-os hangulatcsírái miatt akár Taylor Momsen (The Pretty Reckless) is állhatna a mikrofon mögött a maga leglezserebb valójában, ahogy a besúlyosított countrytémára felhúzott címadó is megtévesztésig olyan, mintha a hazánkban szintén totál ismeretlen, de ugyancsak vadmacskaszerepben tündöklő Grace Potternek szánták volna. És utóbbi tételnél már tényleg képtelen vagyok visszafogni magam: az énekesnő hangja a verzékben itt már olyan életerős dimenziókban szárnyal, hogy cseppet sem csodálkozom, amiért még a Rolling Stone magazin is olyannyira kiemelkedő helyre sorolta a feltörekvő tehetségek listáján. Nem mintha alapesetben ez sokat számítana, de ebben az esetben tökéletesen egyetértek velük.

A topra kihegyezett produkció ellenére a Dorothy friss lemeze még így is nagyon szerethető, ugyanolyan vad, nyers és lélekkel telített, mint amilyen szinten süt belőle a profizmus és a belefektetett munka is. S itt nem az van, mint például Jorn esetében, hogy nem aknázzák ki a főszereplő tehetségét: jelen esetben tényleg bődületesen nagy dalokat írtak Dorothynak, és maximálisan kihasználták a lehetőségeket. Ha a fent említett csapatok, a markáns hard rock dalok és a stílus híve vagy, akkor neked is nagyon erősen ajánlott hallgatnivaló a Gifts From The Holy Ghost, bár tipikusan nem az életvidám zenéket ignoráló hazai hallgatóság a célközönség.