Shock!

Jó ideje úgy néz ki, hogy a Scour keretein belül Philip H. Anselmo és csapata tökéletesen kiaknázza a black metal és extrém metál iránti perverz hajlamait. Az eddig csak néhány EP-t elpotyogtató formáció végre úgy érezte, felgyülemlett bennük annyi düh, hogy abból egy teljes lemeznyit is érdemesnek tartsanak rázúdítani a romantikára áhítozó közönségre. Ennek mi, törékeny lelkek bizony csak örülhetünk, hiszen nincs is annál szebb, mint ha valami annyira szélsőségesen extrém, mint amilyen a Scour. Csakis ilyesmivel lehet újra egyensúlyba zökkenteni Frontiers-kiadványoktól megcsömörlött, megszédült lényünket.

Pedig hát az izgalmi faktor ebben a műfajban sincs már úgy jelen, mint amikor a blastbeatekkel vegyes vérhányós süvöltözés még valóban újdonságnak számított. Épp csak hatszázhatvanhatmillióan művelik manapság már ezt az agresszív, végletekig kimaxolt gyűlöletcsomagot, és ugye ebben az állóvízben is csak az unalomig mantrázott klisékkel lehet ma már hullámokat gerjeszteni, ami így szól: izgalmas ötletekkel telerakott, erős dalokat és/vagy egyedi hangulatot kell életre kelteni. A többek között a Misery Index, a Cast The Stone, a Cattle Decapitation és-még-sorolhatnám jelenlegi és egykori zenészei meg is tesznek mindent, hogy kellően gyilkos alapokkal támasszák alá Phil acsarkodásait. Derek Engemann és Mark Kloeppel gitárosok a banda nevét nem meghazudtoló módon dörzsölnek John Jarvis basszerrel egyetemben, Adam Jarvis ütős pedig még őrájuk is ráemel egy lapáttal. Egy centrifuga kegyetlenségével fésüli tökéletes párhuzamba az idegszálakat.

Nem mondanám, hogy minden ötletük beleragad a fülbe, de itt nem is erre megy ki a játék: a cél a zenébe ágyazható legkegyetlenebb sátáni pusztítás, hogy akik csalánra hugyoztak, dobjanak még mellé egy csípős hátra szaltót is, netán a székrekedéssel küzdőknél jobban oldódjon a stressz, és persze a plasztikai sebészek várólistáján türelmetlenkedőknél gyorsabban átrendeződjön az arc. Anselmót ugye már szinte trendivé vált kritizálni jelenlegi énekteljesítménye miatt, pedig hát az ő korában és szétcsapott előélete miatt – amin sajnos ha akarna, sem tudna változtatni – a stúdióban sincs túl egyszerű dolga, nemhogy egy Pantera-koncerten, ahol több mint harminc évvel ezelőtti adrenalinbombákat kell(ene) elfröcsögnie. Egyébként pedig még így is változatosabban süvít, hörög és morog, mint a műfaj átlagos vicsorgó-krákogó frontteremtményei. A mély regiszterekben például egészen hangulatos témákat hoz, s még talán egy újonnan érkezettnek is gyorsabban leszűrhető, hogy itt egy egykori, IGAZI metálénekes feszül a mikrofonnál.

Talán nem járok annyira messze az igazságtól, ha folyton arra gondolok, hogy Engemannék valószínűleg elég sok Emperort hallgathattak egykor, hiszen a dalokat fűtő pusztulat energia és intenzitás sokszor felidézi a norvégok ördögi brutalitását és eszement vadulásait, még hogyha Jarviséknak kábé semmi közük sincs a szimfonikus színesítésekhez. Phil miatt néha az ős-HC-bandák veszettsége is dominál, illetve keveredik a black metal legextrémebb pillanataival. A leginkább tapadó förmedvény szerintem a démoni klippel első ízben bemutatott Infusorium. Imádom, ahogy Phil megszállottan artikulál benne, s ugye mennyivel jobb olyan blackereket nézegetni, akiknek nem kentek sakktáblát az arcukra... Persze nem célom kritizálni a hagyományokat, egyébként is, akkoriban többek között Ihsahnéknak is elnéztük ezt, bár ők pont, hogy még az ismertségük előtt kiléptek a sorból.

Szóval tök jó, hogy Anselmo és egyesülete nem vitte fel magára a corpsepaintet és nem köpköd mellé vért. Még csak az kéne, mit szólna hozzá az asszony? Egyébként is van egy olyan nézése (és járása) a tagnak, mint aki most szabadult az elmegyógyintézetből és mindenkit meg akar verni, úgyhogy jól van ez így, nem kell a felesleges ijesztgetős körítés. A Scour inkább a zenével sokkol, ami szerencsére van annyira iszonyatos, hogy tulajdonképpen tényleg iszonyatos. A gonosz és beteg cséphadarást rögtön az első, keresztényellenes Cross-szal felkenik az arcunkra, az egymást követő Evil és Devil is kíméletlenül zúz, de akár az elszabadult tank erejével roncsoló Hell is alkalmas arra, hogy szentimentális szíves emojikat kattintsunk rá, ha esetleg szembejön velünk valamelyik közösségi oldalon. Engem az átkötő kis szösszenetek is általában elvarázsolnak, különösen a sátáni hangulatú Ornaments húz le a poklok pokláig, de a vonókat nyúzó Angels is okés, a Serve-ben pedig helyenként még Abbath károgását is kedvesen felidézi Phil barátunk.

Ha minden dal olyan lidérces hangulatú lenne, mint a már említett Infusorium vagy a korábbi EP-k néhány tétele (Barricade, Red, Nail, Doom) a majdnem maximális kilences pontszámot is megadnám nekik, de igazából panaszkodásnak nincs itt helye. Frankó kis formáció ez, kemények, mint a sz... Scour. Kutyakozmetikákban háttérzenének, illetve Azahriah-koncerteken fülessel hallgatva kimondottan jól működik a Gold.