Shock!

Lovrek Krisztián neve villámsebességgel várt ismertté a hazai gitárosszakmában, miután versenyek egész során ért el kiváló eredményeket. Krisztián zenekara, az egykori Hearty Laugh hathúros Kárpáti Zalán Zoltánnal közösen grundolt Lovreck tavaly év végén jelentette meg első nagylemezét Lélek-gyilkos címmel, amely a HammerWorld magazin mellékleteként igen széles rétegekhez jutott el. A gitárossal arról beszélgettünk, mire volt elég a debütáló album, hogyan látja jelenleg Magyarországon az egyről a kettőre jutás esélyeit, és természetesen alaposan belementünk a gitározás kérdéskörébe is. Krisztián őszintén és kertelés nélkül meg is mondta mindenről a véleményét.

Pár hónapja most már megjelent a lemez, bizonyára vannak visszajelzéseitek és tapasztalataitok a fogadtatásáról. Hogy tetszett a közönségnek a Lélek-gyilkos?

A visszajelzések rendkívül pozitívak mind a közönség, mind pedig a szakma részéről. Úgy érzem, hogy az önerőből történő indulás nem is sikerülhetett volna jobban. Megszámlálhatatlan online és minden fajsúlyos nyomtatott (szak)sajtó termék, továbbá számos rádió is foglalkozott velem és a zenekarral az elmúlt időszakban, úgyhogy tényleg egy szavam se lehet.

Miért döntöttetek a kiadásnál ennél a megoldásnál? Mennyire vált be a hammerworldös terjesztés?

A lemezeladás itthon teljesen megszűnt mára, ezt jól mutatja, hogy az „aranylemez" státuszhoz ötezer, a platinához már tízezer példány is elégséges évek óta, és még ezt se tudja összehozni szinte senki. A helyzet komoly(talan)ságát mi sem mutatja jobban, mint hogy ma a MAHASZ listára alig pár tucat eladott lemezzel is fel lehet kerülni... Az első Lovreck dal – ami akkor még Illusion név alatt futott – a netre feltöltést követő 24 órán belül hozott egy tárgyalópartnert a kiadói oldalról, és akkor szembesültem a tényleges helyzettel, jelesül, hogy ma már egy-két régi, jól futó névtől eltekintve mindenki magának kell finanszírozza a kiadást (is), lévén, hogy nincs lemezeladás, így aztán bevétel sincs, amiből a kiadók korábban gazdálkodtak. Ennek értelmében az átlag magyar lemez ötszáz, legfeljebb ezer példányban jelenik meg, de még e csekély példányszám nagyrésze is a boltok polcain marad... Ennyire rossz tehát a helyzet ma Magyarországon. Bevallom őszintén, hogy eléggé elkeseredtem a szomorú tények hallatán, így aztán megpróbáltam megkeresni a legideálisabb megoldást, ami csak létezik. Ez jelenleg egyértelműen az újságmellékletes megjelenés, hiszen így konkrétan a célközönség egy bizonyos szempontból aktív részéhez lehet eljutni azonnal, akik a lemez mellé némi infót is kapnak az újságon keresztül a zenekarról. Manapság a lemez leginkább egy olcsó szuvenírré degradálódott valami, de ugyanakkor valahol mégiscsak a banda névjegye, tehát szükség van rá azon túl is, hogy a zenésznek ez az egyik legfontosabb dolog az életében, igazi, súlyos mérföldkő.

A lemez kapcsán általában mindenhol a gitármunkátokat emelik ki. Ezen túlmenően te mit tartasz a zenekar fő erényének a pályatársakkal szemben?

Több dolgot is fontos erénynek tartok, de a gitármunka mellett elsőként a kiváló magyar dalszövegeket emelném ki, mert az (is) páratlan idehaza, műfajon belül mindenképp, de azon túl is alig akad valaki, aki akár csak hasonló minőséget produkálna! Nemrégiben indult egy remek rockrádió, ahol a mi dalainkat is rendszeresen pörgetik, és ott nap mint nap olyan borzasztó (magyar) szövegekkel szembesülök, hogy arra nincsenek szavak... A primitív, bugyuta, óvodás szintű témaválasztás és pongyola megfogalmazás mellett kínrímek, és elképesztő prozódiai hibák tömkelege sokkolja a gyanútlan hallgatót...

Kikkel érzel rokonságot a hazai mezőnyből akár zeneileg, akár hozzáállást tekintve?

Senkivel, több okból sem. Ezeket sorolhatnám napestig, a lényeg, hogy a zenekart többek közt azért is csináltam meg, mert nem hittem el, hogy nem lehet egyszerre fogós riffekből jó dalokat írva rendesen odapörkölni a gitárszólókkal és mindezt még megfejelni a magyar dalszövegek nagy hányadára jellemző orbitális hibák nélküli, művészi értéket is képviselni tudó, komoly mondanivalót hordozó szövegekkel, és bitang hangzással. Az első lemezzel megmutattuk, hogy mindez lehetséges, ráadásul saját kútfőből! A hangzással kapcsolatban épp a minap hallottam egy zenész ismerőstől, hogy a Lélek-Gyilkost referenciaként mutatták neki egy stúdióban... Ennél nagyobb elismerés aligha kellhet! (nevet)

Ami a gitárjátékot illeti, valóban ritka itthon az ilyen szintű gitármunka egy metal lemezen, ráadásul nekem úgy tűnik, ZZ-vel (Kárpáti Zoltán Zalán) kvázi egyenrangú felekként vállaltok részt belőle. Hogyan találtátok meg egymást?

ZZ kiváló dalszerző és gitáros, tinikorom egyik mondhatni „bálványa", ennek megfelelően – többek közt – az ő dalain és gitárjátékán nőttem fel. Tekintve, hogy egy városból, Komlóról valók vagyunk, én az igen ígéretes, helyi Hearty Laugh zenekarának munkásságát nagyon jól ismertem, komoly rajongó voltam, aki arról álmodozott, hogy egyszer majd talán játszhat egy próbát a Heartyval. (nevet) Sok-sok évvel a Hearty sajnálatos feloszlása után ismerkedtünk meg személyesen, és újabb sok-sok év telt el addigra, mire egyesíteni tudtuk erőinket. ZZ-vel nem csak zenei gyökerekben és ízlésben, de tulajdonságainkat tekintve is nagyon hasonlóak vagyunk. A precizitás, céltudatosság, megbízhatóság és a tökéletesre törekvés mindkettőnket egyformán jellemez. Itthon a legtöbb emberből ezek részben, vagy teljes egészében hiányoznak, így különösen nehéz működtetni olyan dolgokat, amelyekhez egynél több ember szükséges.

Hogyan működtök együtt a dalszerzésnél, a szólók megírásánál?

Az első albumnál viszonylag egyszerű volt a képlet, ZZ dalaiban ő szólózott, az enyéimben meg én. De már elkezdtük írni az új lemezanyagot, néhány dal nagyjából el is készült, és itt már közös munka zajlott és zajlik, ami nagyjából úgy néz ki, hogy valamelyikünk hoz egy dalvázlatot, komplett riffekkel, én aztán beülök a dob mögé és kitalálom rá a dobtémákat, filleket, illetve otthon megírom a szöveget, ZZ pedig a hangszerelésben segít, kiegészít, ellensúlyoz – mikor mire van szükség. Mindketten elmondjuk az elképzeléseinket az adott témával, dallal kapcsolatban, ezeket aztán ütköztetjük, kipróbáljuk, melyik a jobb megfejtés, és a végén a legjobbat tartjuk meg. Mivel többnyire elég határozott elképzelésekkel rendelkezünk, így aztán nem egyszerű közös nevezőre jutni, de szerencsére képesek vagyunk belátni, ha a másiknak van igaza, és azt hiszem, ez a legfontosabb.

Mit szeretsz jobban zenehallgatóként és zenészként: az olyan csapatokat, ahol van egy szóló- és egy ritmusgitáros, vagy inkább a két egyenrangú félre építő, gitárduós megfejtéseket? Mondanál példákat is?

Két egyenrangú fél nagyon jó tud lenni, mert színesíti a képet, de ilyenből alig akad egy-kettő az én – igen magas – mércém szerint, szóval abszolút az előbbi működik inkább, és nem is csak a gyakorisága okán. Utóbbira nem is igen tudnék példát említeni, mert alig van olyan zenekar, ahol valódi szólógitárosok vannak duóban. Persze sok helyen megpróbálnak szólózni mindketten, de azért az többnyire csak próbálkozás szokott maradni! (nevet) Most hirtelen csak a hard rock szintér és a Whitesnake jut eszembe először. Doug és Reb játéka bár tűz és jég, mégis teljesen élvezhető mindkettő. Mondjuk, ha klasszikus heavy metal, a Maidennél kimondottan jó a három gitár, felismerhető mikor ki játszik, ha az ember ismeri egy picit a munkásságukat a korábbi korszakból, de ott a szólókat inkább amolyan zenei aláfestésként, hangulaterősítőként tudom értékelni, mintsem komoly, önálló zeneművekként. A metalban jó szólógitározásról eleve elég ritkán lehet beszélni, mert az mondjuk – kis túlzással – kábé Michael Romeónál és Dimebagnél kezdődik, és Petruccinál ér véget. Nagyon kevés az igazán karakteres és minden szempontból színvonalas szólógitáros ebben a műfajban, akit egyszerre jellemez tartalmas mondanivaló, technikai, elméleti tökéletesség és kiváló megszólalás. A laikusok számára persze sokan tűnhetnek jónak, mert igyekeznek tűvé tenni a gitárnyakat, de az indokolatlan hangkavalkád, eszetlen cséphadarás, ami a többséget jellemzi, számomra nem egyenlő a (jó) gitározással. De ez nem is baj, mert szerintem a metal műfaj eleve az energiáról szól, sem mint a zeneiségről, ez is magyarázza valahol, hogy kevés az igazán szóra érdemes hangszeres. Persze ezt leginkább más műfajokhoz, például a jazz-rockhoz, fusionhöz képest értem. Ott vannak az igazán nagy megfejtők, nem a metalban.

A Metallicát és a Panterát jelentős hatásnak érzem a dalaitokban. Jól gondolom?

Annyiban mindenképp, hogy minket anno a hangszerfogásra, kezdő lépésekre a riffcentrikus zenék inspiráltak, amelynek talán ez a két banda lett a leghíresebb és legelismertebb képviselője. Ugyan nem ők találták fel a spanyol viaszt, de ők vitték ezt el igazán komoly, nagy tömegeket is elérő szintre, így aztán az asszociáció kézenfekvő lehet bárki számára, de ennél többről nincs szó. A gitárzenékben és a gitárban engem először a markáns riffek fogtak meg, és a mai napig ezt tartom az egyik fő vonzerejének, így aztán a riffcentrikusság nálunk alap dolog, de sok minden más is megjelenik a dalainkban, gondolok itt például a Maróthy Zoli által frappánsan megfogalmazott „önálló zenemű-szerű gitárszólókra", vagy épp a Mennyit bírsz című dalban hallhat,ó több hangnembe moduláló kétgitáros progresszív zenei betétre.

Többször is kifejtetted, hogy a Lovrecknek komoly céljai vannak itthon. Mit gondolsz, reálisan nézve mi az, ami ma Magyarországon elérhető a bandával státuszt, koncertlátogatottságot és a többi hasonlót tekintve?

Reálisan semmi sem érhető el ebben az országban, ahhoz túl sok és komoly a baj mindenfelé, éppen ezért én mindig olyan célokat tűzök ki, amikben rajtam kívül talán senki nem hisz, és aztán rendre meg is valósítom őket, szóval valahogy így megy ez. Azt szoktam mondani, hogy mindig vannak kivételek, akik megcsinálják, és én egy ilyen kivétel vagyok. (nevet) Nézd, azt gondolom, hogy ebben az országban húsz éve nem történt semmi zenei fronton, épp itt van hát az ideje a vérfrissítésnek. A Lovreckben olyan fokú zeneiség és gondolatiság van egyszerre jelen, ami egyszerre emel ki minket a szürke átlagból és tarthat számot ugyanakkor nagyobb tömegek érdeklődésére is, hiszen a komoly mondanivaló és zenei kivitelezés abszolút közérthető formában jelenik meg a dalainkban. Abban bízom, hogy előbb-utóbb előkerül egy olyan komoly (szak)ember, aki felismeri a lehetőséget a zenekarban és hajlandó lesz pénzt fektetni bele, anélkül ugyanis csak egy bizonyos szintig lehet eljutni. Kutyaütőbbnél kutyaütőbb borzadály zenekaroknak vannak "menedzserei", akiket szerencsétleneket mind lehúznak ezek az önjelölt alakok, komoly szakember meg sehol... Itthon az az általános zenei menedzser, aki „visz" egyszerre tíz zenekart, akiknek még a nevét se tudja leírni tisztességesen, mindegyiktől kér havi 30 rongyot, amiből ő tök jól megél, aztán időnként bejelenti, hogy mennyiért lehet játszani xy zenekar előtt, meg bemondja, hogy készítsél videóklipet, meg nagylemezt. Hogy miből, az már persze a zenekar baja. Nna, ezek a jómadarak se segítik a bandák előrejutását...

Koncertezést tekintve milyen terveitek vannak a közeljövőre nézve?

Ezzel kapcsolatban egyre kevesebb a terv, mivel itthon a koncertlehetőségek is erősen kapcsolat-, de még inkább pénzfüggő dolgok... Szeretnénk elmenni turnéra egy-két olyan csapattal, akiknek van aktív, koncertre járó rajongótáboruk, de sajnos ez nagyon sok pénzbe kerül. Ezt szponzor, támogató nélkül nem lehet megoldani. A válságosdi miatt viszont már az sem támogat senkit, aki korábban megtette. Ma itthon az a tendencia, hogy minden zenekar bemondja a (pofátlan) összeget, amiért el lehet menni eléjük zörögni egy fél órát – legyen szó turnéról, vagy egy-egy buliról - , miközben a közönsége még vagy meg sem érkezett, vagy épp a büfében töltekezik... Ebben az a szomorú, hogy olyan zenekarok is lazán megteszik, akiket az indulásuk idején az akkori nagyok köztudottan ingyen vittek magukkal. Valahol az lenne a normális, ha az ember egy idő után megpróbálná visszaadni, amit ő kapott az élete során, de ez egyelőre nagyon nem így megy még... Hiába, a már eleve kicsi piac tovább szűkül, tekintve, hogy a gazdasági és társadalmi problémák egyenes következményeként a kultúra erőteljes hanyatlásba kezdett. Amikor az embereknek komoly problémát jelent az általános számlák befizetése, vagy hogy étel kerüljön az asztalra, a kultúra luxuscikké válik, és az lesz az egyik első, amiről lemondani kényszerülnek... És amikor a kultúra hanyatlani kezd, akkor jönnek a még komolyabb bajok. Jelenleg a pénztelenség és érdektelenség kéz a kézben járnak. Nem igazán lehet eldönteni, hogy melyik volt előbb, hiszen az érdektelenség a pénzhiány mellett abból is adódhat, hogy az egyetlen bevételi forrást a koncertezésből remélő csapatok rákényszerültsége miatt manapság jóformán minden napra jut egy csomó hasonló jellegű és kaliberű buli, így aztán a közönség szépen szétforgácsolódik, és ezért mindenhol csak lézengenek az emberek. A másik opció, hogy „ingyen", pontosabban fogalmazva saját költségen elmész játszogatni ide-oda, ha hívnak, vagy ha szervezel magadnak, de ha sokáig ingyen adod a produkciód, akkor azzal te magad degradálod le nullára az értékét, amit meg egyszer ingyen adtál, azért soha nem lesz hajlandó senki fizetni. Szóval ez egy rendkívül összetett probléma, amivel, ha nincs sok pénzed, nem nagyon tudsz mit kezdeni... Valahogy túl kell élni ezt az időszakot, aztán reméljük javulni fog a helyzet...

Mikor kezdtél el gitározni, és kik voltak a fő hatásaid itthonról, illetve külföldről?

1997-ben kezdtem, a rock és az élőzene hanyatlásának kellős közepén. Először a Metallica, főleg Hetfield inspirált, aztán jött Dimebag, és a magyar legek, Daczi Zsolti, Mentes Norbi, Maróthy Zoli, és persze ZZ! (nevet) Később jöttek a gitárhősök: Satriani, Vai, Malmsteen, Kee Marcello, MacAlpine, aztán Petrucci, és végül a fusion arcok, Guthrie Govan, Dave Martone, Brett Garsed, Gambale. De az ő hatásuk inkább már csak plátói volt, tekintve, hogy teljesen mást és máshogy játszanak, mint a rockgitárosok.

Röviden összefoglalva: szerinted ki tekinthető jó gitárosnak?

Ezt többféle aspektusból is meg lehet közelíteni. Egyrészt vannak a „megírós" és az "improvizatív" gitárosok. Utóbbi a jazz és fusion arcokra jellemző, egyértelműen náluk van a legkomolyabb tudás. Az előbbi kategória kb. mindenki más. Ebben a csoportban vannak azok, akik csak egy-két dologban jók, de abban nagyon, és azzal sikerül(t) egyedivé válniuk és/vagy történelmet írniuk, ugyanakkor hallhatóan vannak hiányosságaik bizonyos területeken, de ezt ellensúlyozni tudják azzal, amiben jók. A jó gitáros szerintem az, aki képben van legalább az alap elméleti kérdésekkel, skálákkal, rögtönzött játék közben is képes jól felépített, kerek mondatokban "gondolkozni", kifogástalan a hangképzése (vibrátó), és a hangzása. A tökéletes gitáros viszont számos viszonylag objektív összetevőből épül fel, mint például kiváló elméleti és technikai tudás, felkészültség – a rock/metal gitárosok 90 százaléka azonnal kiesik a mezőnyből –, hangképzés, feel, time, stílusérzék, kivitelezés és sound.

Rengeteg versenyen indultál és rengeteget meg is nyertél ezek közül. Miért ajánlanád fiatal gitárosoknak a részvételt a hasonló megmérettetéseken? Mit tesz hozzá egy hasonló tehetségkutató egy zenész egyéniségéhez?

Szerintem ez a vonal most kifulladt egy időre. Az utóbbi években egymást érték a versenyek, most valami más fog következni. A megmérettetés rendkívül sok tapasztalatot ad, és persze fontos kapcsolatokat, barátságokat is hozhat, a (főként) szakmai ismertségről nem is beszélve, tehát összességében annak ellenére, hogy a zene nem verseny, azt kell mondjam, hogy hasznos volt elindulni az összes tehetségkutatón. Amire mindenkinek felhívnám a figyelmét: minden korszaknak megvannak a maga saját(os) lehetőségei, eszközei, amelyeket felhasználva az ember jó értelemben előrébb juthat, a fontos, hogy ezeket időben felismerjük, és élni tudjunk velük! Sok emberre jellemző, hogy állandóan a jelenen kesereg, és visszasírja a múltat, miközben elfelejti, hogy a múlt is jelen volt valamikor, amikor az akkor élőknek kellett megtalálni és kitaposni az „új" utat, úgyhogy mindig nyitott szemmel kell járni és keresni a lehetőségeket!

Kérlek, jellemezd röviden az alábbi gitárosokat! Szereted-e őket vagy sem, és miért, illetve miért nem?

Lehet, hogy most néhányak lelki világát felborzolom kissé, de én őszintén szeretem elmondani a véleményem, amivel persze nem kell egyetérteni, lázadozni meg egyenesen felesleges, mert senki nem szorul védelemre, mindenki helyett beszélnek az eredményei, úgyhogy csak nyugi!

Steve Vai – Elképesztő forma. Ő azok közé tartozik, aki bármin is játsszon, azonnal tudod, hogy ő az. Bármit adsz a kezébe, Vai sound lesz belőle. A hangképzése is állati egyedi, a körkörös vibrátója igazi unikum. Remek komponista, aki elképesztő dolgokat tud kifejezni a gitárral, nagyon tisztelem.

David Gilmour – Szívesen meghallgatom a játékát, de nem ismerem túlzottan a munkásságát, lévén, hogy én már inkább a '80-as évek kemény zenéin nevelkedtem.

Dimebag Darrell – A valaha élt egyik legnagyobb metal gitáros, ez vitathatatlan. Brutál jó riffeket és kegyetlen szólókat hozott minden lemezen, gyakorlatilag tonnaszám. Nem tudott hibázni a fickó, szinte minden témája ötcsillagos cucc volt. Ezt a szemléletet, hogy csak első osztályú riffekből szabad építkezni a dalokban, elsőként – Hetfield mellett – tőle „hoztam", és ehhez azóta is tartom magam. Dime mondta egyszer egy interjúban, hogy náluk több riff van egy dalban, mint másoknál az egész lemezen, én meg ezen felbuzdulva azt szoktam mondani, hogy a Lovrecknél a "legalsóbbrendű" funkcióban lévő téma is olyan, hogy arra mások karriert alapoznának! (nevet) Összegezve Dime nagyon sokat adott a metal világához, megmutatta, hogy az energia mellett lehet zeneiséget is vinni a műfajba. Nagyon szomorú, hogy ilyen fiatalon kellett távoznia...

Kirk Hammett – A Metallica révén kábé öt-hat lemeznyi komplett Kirk szólót bevágtam az első éveimben, de aztán idővel, ahogy fejlődtem, persze rájöttem, hogy mennyire nem tud gitározni. Fogalma sincs a hangnemekről, modális skálákról, kábé az egy fekvéses lá pentaton skálát, ha tudja – mindezek sok metal gitárosról elmondhatók sajnos –, abból és a három figurájából „él" harminc éve. A koncerteken ráadásul az utóbbi években rendre meggyalázza a régi nótákat, amikor nekiáll „improvizálni", és össze-vissza játszik kígyót-békát, sokszor ügyet sem vetve a tonalitásra, hangnemre... Fájdalmas... A koszos játékáról, amelyet a rengeteg wah-wah-val takargat, már nem is beszélve. Sajnos Bob Rock - vagy egy rendes zeneelméleti kérdésekkel tisztában lévő producer - hiánya nagyon érezhető a Metallicán. Bob még elzavarta Kirköt, hogy írjon rendes, tonalitásában megfelelő szólót például az Unforgivenre, amit az A Year And A Half In The Life Of Metallica videón is megörökítettek. A másik fájó pont nála a szúnyogvibrátó, ami nekem nagy vesszőparipám, ugyanis azt tartom a gitározás lelkének. Ha egy hangot sem tudsz megformálni rendesen, akkor ott ette meg a fene az egészet. Sajnos a gitározni próbálók nagy hányada ezt a borzasztó ideges szúnyogvibrátót tolja, mert soha nem jut el addig, hogy azon is lehet dolgozni, pedig nem csak hogy lehet, egyenesen muszáj is! A Metallica a világ egyik legnagyobb bandája, de ettől Kirk és Lars még nem jó hangszeresek, amit nem lehet magyarázni az öregedéssel, mert sok zenész idősebb náluk, mégis baromi jók: Satriani, Vai... Ettől függetlenül nagyon tisztelem őket azért, amit elértek! Ja, és Kirk ESP KH-2 gitárja nagyon jó, nagyon szeretem! (nevet)

Kerry King – Kerry remek riffer, és igazi fazon. Én azonban nem tudok rá szólógitárosként gondolni, mert neki még annyi fogalma sincs a hangnemekről és tonalitásról, mint Kirknek. (nevet) Jeff-fel egyetemben gyakorlatilag teljesen random tekernek és indokolatlanul rángatják a tremolókart, de őket is tisztelem azért, amit elértek a Slayerrel. Értékelhetetlen szólógitározás ide vagy oda, a kitartásuk tiszteletreméltó.

Mick Mars – Őt sem ismerem túlzottan, de azokban a Mötley nótákban, amelyekben láttam/hallottam pengetni, nekem tetszett. Ízzel, feelingesen játszott bennük, és a rock'n'rollban ez az egyik legfontosabb.

Al Di Meola – Emlékszem, amikor először láttam a tévében a Paco De Lucia, Al Di Meola, John McLaughlin koncertet, nem kaptam szikrát. Ha belegondolunk, hogy a '70-es években milyen kis „ügyetlen" gitározás ment a könnyűzene legtöbb szegmensében, és ezek az arcok már akkor olyan virtuozitással és technikával játszottak, amiről a legtöbben még ma is csak álmodnak, akkor azt hiszem, mindent elmondtam a jelentőségükről. Az oda-vissza pengetéssel (alternate picking) letekert futamokat sokan Al Di Meolától importálták át a rock/metal zenébe.

Mark Knopfler – Nem igazán kedvelem, és ebbe az ének„hangja" is rendesen belejátszik! (nevet) Elektromos gitáron kizárólag ujjal pengetni szerintem eléggé elvetélt ötlet, mert nagyon behatárolja a lehetőségeket.

Yngwie J. Malmsteen – Sokan szeretik fikázni, én azonban csak a legnagyobb elismerés mellett tudok szólni róla. A nevéhez fűzödik a virtuóz elektromos gitározás „feltalálása". Óriási hatással volt a rock gitározásra, ez vitathatatlan, bár a mai generációk számára már nem biztos, hogy ez olyan világos. Érdemes elolvasni pár '80-as években íródott cikket, azokból derül ki igazán, hogy mekkora is volt a jelentősége. Remek dalszerző, és ha bedugja a Fendert egy kétforintos erősítőbe, akkor is egyből Malmsteen sounddal szól. A fickó ráadásul úgy játszik bluest virtuóz módon, ahogy senki. A Marshall Arca verseny nyereményem egyébként egy Malmsteen fej volt, ami egy kiváló plexi erősítő, szuper extra szolgáltatásokkal. Nem véletlen, hogy itthon már egy kisebb klub birtokol ilyen fejet a profik közül is, Lukács Petával és Vámos Zsoltival az élen.

Tommy Emmanuel – Egy ufó. Anno megnéztem a PeCsában, és a földön keresgéltük az állunkat. Hihetetlen showman, és fantasztikus zenész, nagyon kedvelem, amit csinál.

Ha csak egy gitárszólót nevezhetnél meg, amely számodra a leginkább összefoglalja a szólózás lényegét, melyik lenne az?

Na, ez aztán igazán nehéz kérdés! Felteszem, itt valami olyasmit kéne felhoznom, ami magában foglalja mindazt, amitől a rockgitározás annyira jó és szerethető, és ez azért nagyon kemény dió, mert én úgy látom, hogy a legtöbb gitáros általában egy-egy technikára fűzi fel a szólóit, még akkor is, ha egyébként az eszköztárában - a többséggel ellentétben - több dolog is rendesen ki van gyúrva. Én ezzel ellentétes módon mindig igyekszem variálni a különböző technikákat, zenei megoldásokat, ezért valami ilyesmit is kéne említsek... Talán Petrucci Shattered Fortress szólója ilyen sokoldalú, mindent megmutatós cucc, abban minden benne van, ami csak benne lehet: legato, tapping, sweep, alternate picking, hangnemváltások, egyszerűen zseniális darab! A Lovreck anyaggal kapcsolatban az Akarom című dal szólójáról írták azt a Hammer lemezkritikában, hogy „minden felvonul benne, ami az elmúlt 25 évben jó volt a szólógitározásban", és úgy látszik, hogy ezt értékelik is az emberek. A honlapunkon található „melyik a kedvenc gitárszólód a lemezről?" szavazáson is toronymagasan ez a darab vezet, valamint néhány gitárverseny döntőt is köszönhetek neki, többek közt például a nemzetközi Guitar Idol szakmai TOP 30-at is, úgyhogy talán nem olyan elvetélt ötlet változatos(abb)an gitározni! (nevet)

Ének és szövegírás tekintetében kiket tekintesz etalonnak?

A kettő nálam teljesen elválik egymástól. Az igazán jó énekesek a legritkább esetben jó szövegírók, és fordítva. Számomra a szöveg, az üzenet a fontosabb, és úgy látom, hogy ezzel a közönség is így van, hiszen a legnépszerűbb zenekarok frontján kevés a technikai értelemben vett jó énekes, viszont annál több a jó szövegíró. Az emberek számára szerintem mindig a hitelesség volt és marad is a legfontosabb. A személyes kedvencem Ákos és Hudacsek Berci, aki a Hearty Laugh énekes/szövegírója volt. Ebből adódóan a saját dolgaim is leginkább az övékkel rokon, hiszen mindannyian a saját, személyes élményeinket, érzéseinket beszéljük el olyan formában, hogy azt mások is képesek legyenek a saját életükre vonatkoztatni, ami a jó dalszöveg egyik legfontosab ismérve - a technikai kivitelezés mellett természetesen. De szeretem még Pataky Attila dolgait is, ő remek énekes is, amellett, hogy milyen szövegíró. Külföldről a legjobb metal énekesnek egyértelműen Russell Allent tartom a Symphony X-ből. Nála olyan torok és power van, hogy utána mindenki más csak a „futottak még" kategóriába eshet... (nevet) Egyébként nagyon szeretem a jó popénekeseket is, ahogyan a jó pop zenéket is – ilyenről gyakorlatilag csak külföldön beszélhetünk. Anastacia, Christina Aguilera, Lara Fabian, Phil Collins, Sting, Seal mind-mind remek zenészekkel dolgozó, karakteres énekesek, előadók.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Egyre nehezebbeket kérdezel! (nevet) Az első a Metallica ...And Justice for Allja: a műfaj esszenciája, gyilok riffek, tempók, elsöprő energia. Aztán a Dream Theatertől a Train Of Thought: a metal zenélés egyik csúcsa, über szólás. És az Alter Bridge-től a Blackbird: óriási dalok óriási, dallamos énekléssel.

Mi az élet értelme?

Hogy lehetőleg időben megtaláljuk azt, amiben a legjobbak vagyunk, és ami boldoggá is tesz bennünket, abban aztán igyekezzünk tökélyre fejleszteni magunkat, mindezt úgy, hogy közben senkin se kelljen keresztülgázolnunk.