Dario Lorina még tizenéves fejjel kezdte az ipart, méghozzá olyan előadók oldalán, mint Jani Lane és Eric Martin, de később játszott a Lizzy Bordenben, készített szólólemezeket, most pedig immáron több mint tíz éve gitározik Zakk Wylde partnereként a Black Label Societyben. Utóbbi a Pantera dolgai miatt kissé takaréklángon üzemel az elmúlt években, így Dario közben összehozott egy saját bandát is. Ez lenne a Dark Chapel, ahol Brody DeRozie gitáros, Mike Gunn basszer és Luis Silva dobos a mikrofont is bevállaló főszereplő társai.
Az előzetes sajtóközlemények egyszerre hard rockos, bluesos és grunge-os zenéről szóltak – ez a maga nemében elég sok mindent jelenthet, de ha nagyon akarjuk, végül is aránylag korrekt módon körbeírja a Dark Chapel muzsikáját. De nem szeretném kikerülni az elefántot a helyiségben: Lorina hajmetálosabb közegből érkezett, ugyanakkor elég rendesen kikupálódott Zakk mellett az elmúlt évtizedben, és saját dalain is letagadhatatlan nyomokat hagyott a Black Label Society. Összességében már elsőre is az jutott eszembe a zenekarról, hogy olyan, mintha a Black Label Society kevésbé szennyes-mocskos, szelídebb, halkabb szavú, pár fokkal introvertáltabb öcsikéjét hallgatnánk. Mivel sokadszorra sem hallok nagyon mást, megkockáztatom: nem rossz ez a párhuzam a lényeg érzékeltetésére.
Azt persze nem tudhatjuk, pontosan miként állt össze ez a lemez, de nem lepne meg túlságosan, ha kiderülne: Dario az itt szereplő dalok egy részét a Black Labelnek szánta, csak oda már nem fértek be a szintén termékeny főnök rengeteg ötlete mellé. Ebből azonban ne következtess másodrendűségre vagy valami érdektelen fénymásolatra, a Dark Chapel legerősebb számai ugyanis Zakk összekeverhetetlen gitározásával felpimpelve még a túlzás nélkül bivalyerős legutóbbi BLS-re, a Doom Crew Inc.-re is simán felférnének. Ráadásul tényleg nem is kellene rajtuk túl sokat alakítani ehhez...
Mivel Lorina összes elődjénél nagyobb teret kap az utóbbi években a Black Labelben, mindenki tisztában lehet vele, hogy briliáns gitárosról beszélünk. Zakknek sem kellett soha a szomszédba mennie a tekerősebb dolgokért, de Dario még nála is villantósabb, ha úgy tetszik, shrapnelesebb iskolát képvisel. Ugyanakkor kellően dallamosan, megjegyezhető motívumokkal játszik, és maga a lemez is abszolút dalcentrikus. Énekileg hangszínre leginkább Richie Kotzent idézi, csak fátyolosabb, és érzésem szerint ez az a pont, amin sokaknál áll vagy bukik majd ez a sztori. Dario túlzás nélkül veszettül tud énekelni: hallgasd csak meg például a Dead Weight zongorás balladáját, ahol a hideg futkos a hátamon a hajlításaitól, annyira jól nyomja. De említhetném a zseniális szólókkal ellátott, bluesosan szomorkás Bullet In Our Chamber zárást is, ahol szintén főállású énekeseket szégyenít meg teljesítményével. Ellenben kár lenne tagadni, hogy a legpörgősebb, leghúzósabb dalokban kicsit szokni kell ezt a tompább, lágyabb, szomorkásan álomszerű hangszínt, mert egyszerűen nincs meg benne az az őserő, ami amúgy már az említett Kotzen mester torkából is kezd kikopni.
A Spirit In The Glass egyébként épp három ilyen masszívabb darabbal startol, ezek közül szerintem egyértelműen a korai Zakk-éra Ozzy-lemezeit idéző riffre kanyarított, énekben viszont inkább Alice In Chains-ízű Hollow Smiles a legerősebb. Az album legfaszább témája azonban számomra – az említett Bullet In Our Chamber mellett – a műsor vége felé elővezetett All That Remains, ahol a bluesosan húzós, ellenállhatatlanul dögös kezdőtéma itt és most megkapja tőlem „az év eddigi leggyilkosabb riffje" megtisztelő címet. De maga a nóta is hatalmas, Kotzen-iskolás rockhimnusz, tényleg baromi jó. Kedvenccé érett nálam az elmúlt hetekben a szintén AIC-es, mechanikusabb tempójú Corpse Flower és a mélabús Glass Heart is.
Nem tudom, mekkora esély kínálkozik manapság stabilan beindítani és ténylegesen létező entitássá tenni egy efféle zenekart, de akár sikerül neki, akár csak időkitöltőként emlékszünk majd vissza néhány év múlva erre a kis kalandra, Dario később is bármikor simán kiteheti ezt a lemezt az ablakba. Nem mondom, hogy klasszikus értékű album, de a mai felhozatal jelentős részét lazán veri. Összességében tehát ismét kaptunk egy tök jó hallgatnivalót surranópályán, teljesen váratlanul, az ilyesmi pedig mindig öröm.
Hozzászólások