Shock!

Sokáig baromira meg voltam veszve a Black Label Societyért, aztán ahogy teltek az évek, némiképp megkopott a barátságunk. Ehhez persze az is kellett, hogy Zakk Wylde egy idő után átmenjen önmaga karikatúrájába, és elkezdje futószalagon ontani az egymáshoz túlságosan is hasonló, újat már semmilyen szinten nem mutató lemezeket, rajtuk egyre több alapjáratos témával. Mindegyiken akadtak kedvelt dalaim, de összességében kissé egybefolytak hosszabb távon. A három magyar koncertből is csak az elsőt találtam meggyőzőnek. Így aztán különösebben nem is foglalkoztam vele, amikor a felvezető nyilatkozatokban a recept felfrissítéséről beszélt Zakk barátunk: elkönyveltem, hogy megint megkapjuk ugyanazt, és úgy három szólót Dario Lorina is eljátszhat, aztán kész. Nos, az embert néha érik kellemes meglepetések is.

Mindjárt a közepébe is vágok: a Doom Crew Inc. összességében és dalokra lebontva is a Black Label Society legváltozatosabb albuma. Ha pedig mindez nem lenne elég, az egyik legerősebb is mind közül: most, lassan egy hónap ismerkedés után azt mondanám, a legjobb három-négy közé kívánkozik, pedig elég sok lemezük van. Fogalmam sincs, vajon tényleg Lorina mélyebb bevonásának köszönhető-e ez az egész, de talán nem is lényeges: a legfontosabb, hogy a végeredményben nyoma sincs az utolsó néhány anyag sok dalára jellemző kaptafajellegnek. A magam részéről nem igazán hallok karakter nélküli tölteléket a tizenkét dal között, pedig a 63 perces játékidő nem rövid. De sikerre vitték a vállalkozást, én pedig nagyon örülök, és megemelem a kalapomat. Stabil működésre beállt, régóta aktív zenekarok hasonló karrierszakaszaiban ugyanis nem feltétlenül jellemző az ilyesmi.

Nehéz pontosan érzékeltetni, miben tér el az új lemez a korábbiaktól, mivel Zakk megőrizte a Black Label Society jellegzetes stíluselemeit, de közben hallhatóan igyekeztek topra tenni az egyes nótákat, és vélhetően mindegyiket igen sokat gyúrták, hogy tényleg kihozzák belőlük a legtöbbet. Mindez már a finom intróból kibontakozó Set You Free-nél is elég nyilvánvaló, a dal ugyanis úgy marad felismerhető BLS, hogy kissé hagyományosabb, menetelősen metálos megközelítése és kesernyés hangulata nem feltétlenül tipikus. A kifejezetten hosszú, többkörös váltott szólóra pedig már elsőre felkapod a fejedet, ezen a téren ugyanis tényleg jelentős a változás. Nem, nem túlzás: Dario valóban végig csaknem egyenrangú félként tolja a szólókat Wylde mesterrel, ami egyrészt a lemez változatosságát erősíti, másfelől sikerült a lécet is magasabbra srófolni így. Zakkről persze eddig is tudtuk, hogy nem valami egomán türannosz, de a Black Label Society szólóprojektként indult és folytatódott, szóval így sem kis dolog, hogy ekkora teret engedett neki... Meg nem is feltétlenül egyértelmű lépés, hiszen ezt a bandát mindannyian Zakk miatt hallgatjuk. De egyértelműen jól működik a dolog.

Mint írtam, ehhez persze az is kell, hogy a dalok jók legyenek. Márpedig azok. Méghozzá baromira, és mindegyik a maga módján. A Doom Crew Inc. a Black Label Society összes arcát felvillantja, sőt, néhol egyetlen számon belül is több, eltérő megközelítés köszön vissza. Mert a Destroy & Conquerre vagy a gyilkos Gospel Of Liesra még rámondhatjuk, hogy jól sikerült darabok a tipikus zúzós-zakatolós-belassulós csapásirányról. Meg a Foreverre is, hogy sok Beatlest rejtő, védjegyszerű Zakk-líra. Meg a vészterhes riffelésű End Of Daysre is, hogy a BLS azon szerzeményeinek sorát gyarapítja, amelyek leginkább talán a modern kori Alice In Chainsszel rokoníthatók. Utóbbi vonal a You Made Me Want To Live borongós, füstösen sötét verzéiben is ott kísért, de a berobbanó refrén aztán mégis teljesen másképp pörgeti fel a számot, mint várnád. Ugyanígy messze nem magától értetődő a klasszikus Black Sabbath szellemiségét felelevenítő Ruins felépítése sem a belassult, pszichedelikusan finom refrénnel, és az ikerharmóniás kezdésű, húzós Shelter Me-t is a lebegős, törékenyen szép kórus teszi egyből emlékezetessé. A Forsakenben pedig mintha az első két lemez világa köszönne vissza a pusztítóan facsart riffekből, egy fokkal kifinomultabb formában (az egyik téma konkrétan is nagy favoritomra, az Ain't Life Grandre üt), de a bridge szintén nem kicsit chainses, akusztikus hangulattémái mindjárt teljesen más színezetet adnak az egésznek.

Ja igen, ha már első két lemez: az egyik abszolút csúcspont a Stronger Than Death Love Reign Downjának 2021-es verziója – csak éppen ezt sem úgy nyomják, ahogy várnád. Szolgai utánjátszás helyett inkább csodaszép zongorás-mellotronos, megalázóan fölényes szólóblokkal ellátott balladává alakították az eredetileg csontokat őrlő, masszás doom/sludge-borulatot. A Gather All My Sinsszel pedig még ennél is régebbre ásott vissza Zakk, ez ugyanis csont nélkül szerepelhetett volna a Pride & Glory albumán is, csak akkor még nem énekelt ennyire jól és ozzysan. A záró Farewell Ballad meg amolyan kvintesszenciális Zakk, örökérvényű, monumentális líra – mindig is nagyon érezte ezt a világot, ez pedig különösen szépen sikerült példány, a többszólamú vokálok is parádésan ülnek benne.

A fent felsorolt tényezők némelyike talán nüansznyinak tűnhet, de mivel a dalok méregerősek, a mindenütt maximumra járatott, over-the-top szólógitármunkával karöltve bizony tényleg új fejezetet nyitott a Black Label Society ezzel az albummal. Azt kell mondanom, hogy szerintem összességében talán a The Blessed Hellride óta nem készített ennyire erős lemezt Zakk, az pedig bizony nem tegnap volt! Nem nagyon vártam én már semmi extrát a BLS-től, erre hozzám vágták 2021 egyik legjobb albumát – hát mi ez, ha nem szép ajándék így, egy ennyire szar év végére?