Shock!

Ennél csajosabb már csak akkor lehetett volna ez az este, ha történetesen nőnapra vagy anyák napjára szervezik, ugyanakkor girl power turné tekintetében maga a turné tényleg nem űberelhető már idén, főleg hogy az említett napokon is bizonyára volt-lesz koncertjük. Más kérdés, hogy sajnálatosan kevesen voltak rá kíváncsiak Budapesten, persze nyilván nem tett jót az eseménynek, hogy a nagy Barbában ugyanebben az időben éppen egy generációs sztártrió zúzott. Persze a Blue-ban sem volt annyira vészes a saccra százötven ember, aki összegyűlt, főleg, hogy a hangulatot így is megcsinálták, maguk a zenekarok pedig a látottak alapján eleve utazó házibulinak fogják fel az egész túrát. Ami amúgy nemsokára véget is ér, tehát mi pont a legjobbkor láthattuk. Minden tekintetben összeszoktak már a zenekari tagságok és a turnépartnerek is, de valószínűleg még nem várják a végét.

Kimondottan jó, hogy alapvetően más-más stílusban nyomul mindhárom csajbanda. A Vulvarine neve mondható szellemesnek, nem is nyomták rosszul, ők afféle ′70-es években gyökerező hard rockban gondolkoznak, de sajnos – nem tudom jobban megfogalmazni – ordít róluk, hogy osztrákok. Aranyosak, lelkesek, mosolygósak, pontosan, szépen játszanak, az ének sem vészes, külsőségekben is jól levették a stílust, de olyan tüchtig, kosztalan az egész. A – természetesen – főleg férfiakból álló publikum is levette a műsort, amit még csak unalmasnak sem mondanék, de például a szám, amire megérkeztem, annyira jellegtelen volt, hogy az utána következő Cheri Cheri Lady feldolgozás már meg sem lepett, hogy mennyire vértelen. Bár nem tudom eldönteni, hogy jobb vagy éppenséggel rosszabb lett volna-e, ha csak ilyeneket játszanak. De még egyszer, ki lehetett bírni, az is valami.

Szerencsére a második supportnál nagyot ugrott a színvonal. Mit sem tudtam a Cobra Spellről korábban, de amit láttam, az számomra roppant meggyőzőnek bizonyult. Ők – bár a zene, a külsőségek és az előadásmód minden ízében amerikaiak – szintén európai, leginkább spanyol banda, „legismertebb″ tagjuk pedig a Burning Witchest és a Cryptát is megjárt Sonia Anubis, aki itt egy harmadik stílusban bizonyította rátermettségét, igaz, az első nem áll messze mostani zenéjétől sem. Ez ugyanis igazi amerikai retrómetál ′80-as évek módra, hol komplexebbre, hol súlyosabbra, hogy lazábbra véve a figurát, ahogy az adott dal éppen megkívánja, egyetlen közös kritérium a fogósság és hogy azért mégiscsak egy stílusba álljon össze az egész. Ily módon elfért a bő háromnegyedórás programban Maiden/Leatherwolf-hatású kalandozósabb tétel, ökölrázós headbang W.A.S.P.-módra, Malice- vagy éppen Ratt-típusú dallamosabb zúzás, minden összetevőt (klisét) ügyesen alkalmaztak, jól gyúrták össze értelmes számokká. Koncert után rögtön az ő lemezüket hallgattam útközben, ami természetesen nem az újkori heavy metal csúcsalkotása, de több dalra konkrétan emlékeztem is és ott még több csemege található, hogy mást ne mondjak, szaxofonos hard rock-AOR is.

Élőben persze a kiállás is metálosabb, karcosabban is szól az egész, Sonia a lelkét is kigitározza, ugrál, forog-pörög és a többi sem hakapeszi, hanem odateszi. Vicces, hogy bár ők is full csajbanda, beugró másodgitárosuk révén azért a fordított pozitív diszkrimináció is tetten érhető volt, de az illetőt amúgy is csak szakálla miatt lehetett beazonosítani, a hátrébb állóknak talán fel sem tűnt, hogy töke van a menyasszonynak. Sonia amúgy egy kábé ′76-os Scorpions-fellépőruhát választott aznap Uli Roth elárverezett ruhatárából, szóval itt aztán tényleg tökmindegy volt, micsoda nő a férfi. Figyelni fogok a bandára, abszolút felülmúlta a várakozásomat.

A Thundermothert ismertem lemezről is és pont a legújabb, immár Linnéa Vikströmmel készült anyaguk tetszik a legjobban, sejthető volt tehát, hogy jók lesznek ők is. Ugyanakkor nem különösebben követtem őket korábban, éppen ezért üdítő volt látni, hogy nem egy hatezredik jónő-csapatról van szó, hanem teljesen hétköznapi cuccokban kiálló rock'n'roll-zenekarról, akik ráadásul egy gitárral dörrennek meg erősen. Nem mondom, hogy nem fért volna el még egy hathúros a vastagabb megszólalás érdekében, de mivel Linnéa is felvett egyet időnként, jó volt ez így is. Amúgy meg kimondottan szeretem, ha lehet hallani a basszust is, például a szólók közben. Érdekes módon ez a buli engem jobban magával ragadott, mint előző nap a nagyságrendekkel népszerűbb és intenzívebb Airbourne, ami nem feltétlenül a látens feminizmus hatása, hanem valahogy ott jobban éreztem a gépezet-jelleget, ráadásul náluk – haveri elmondás szerint – kábé tizenöt éve ugyanaz a műsor 85 százaléka. Igaz, egy olyan zenekarnál, amelynek fő példaképe egy olyan másik zenekar, ahol minden szám ugyanolyan, nem csoda, ha minden szám ugyanolyan, tehát lehet, hogy mégse ugyanaz a műsor, de ha mégis, fentiek miatt ez nem igazán róható fel (még mielőtt bárki félreértené, nagyon tetszett az Airbourne és Motörhead-kópia előzenekaruk is).

Persze a Villámanya zenéje sem agysebészet, itt is rock'n'roll a játék neve, de műfajon belül a lányok azért törekszenek némi változatosságra, ez persze egy ilyen jó hanggal, mint Linnéa (elődei érdemeit el nem vitatva), részben elvárható, részben természetes is meg hát valljuk be, nehezen elképzelhető, hogy valaha tudnának rossz dalt írni. Illetve nem tudom, mennyire egyszemélyes a Villámanya titulus, létezésének tizenhat éve alatt ugyanis ez a zenekar is komplett átjáróház volt, leszámítva a gitáros Filippa Nassilt, de feltételezhetően ő sem mindent egyedül ír és lehet, hogy a legutóbbi, igen radikális átszervezés most hosszabb távú lendületet ad majd és (újabb?) aranykort indít el. Az biztos, hogy Linnéa zseniális frontasszony, a Dirty And Divine lemez kiváló, élőben pedig tényleg nagyot megy a banda. Ismét csak az Airbourne-hoz hasonlítva (eskü, hogy tényleg csak az egy nap különbség miatt csípődött be ennyire), a srácok 75 percet toltak kábé, itt a másfél órát is túlléptük végül. Jó, az O'Keefe tesók mániákusan tolják non-stop, a Thundermothernél azért akadtak lassabb számok, sőt, akusztikus blokk meg tök felesleges dobszóló is, de amúgy ennyire hosszú műsoridőre egyáltalán nem számítottam. Gondoltam, jóvan, letolnak egy órát, rákenroll, oszt viszlát – hát ehhez képest nem sajnálták a tartalmat.

Tetszett, hogy érezhetően jó a hangulat a színpadon és azon kívül is, hamar kiszúrtam a kisbabát tartó srácot oldalt, aki, mint kiderült, Filippa párja volt, aki ezek szerint anya színpadi idejében bébiszitteli a legfiatalabb roadot – fel is hozták egy pillanatra megmutatni az utánpótlást. De ott kolbászolt a Backyard Babies-főnök Dregen is, aki viszont a basszer Majsan pasija és vagy nagyon ráér jelenleg, hogy háztartásbeliként a turnéval tartson, vagy – ami valószínűbb – valamilyen szinten belefolyik a zenekar körüli ügyintézésekbe is. Egy tapasztalt és jól ismert zenész végülis mindig jól jön a háznál. Valahogy tehát tényleg van egy ilyen családi nyaralás feelingje az egésznek, és ezt az is alátámasztotta, hogy később mindkét előzenekar ott partizott az első sorban. Linnéa le is jött közéjük, hogy onnan énekeljen el egy bulis egyvelegbe oltott fél Thin Lizzy-dalt. Király volt az egész, minden várakozásomat felülmúlta, jót is tett a kissé enervált addigi hetemnek, jó kis lendületet adott a hétvégéig. Végül is erre találták ki a rock'n'rollt, nem igaz? Köszönöm a csajoknak (és természetesen az ausztráloknak is)!

Fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)