Shock!

Ez rosszabb, mint a vadnyugat – énekelte Szizsó az egyik utolsó, közmegegyezéses magyar metálklasszikus emblematikus dalában. Pedig a Family Guy alkotójától, Seth McFarlane-től is tudhatjuk, hogy a modern korban nem nagyon létezett rosszabb cudarabb hely, mint az Egyesült Államok már létrejött, szintén nem életbiztosítással felérő lakhelynek számító nagyvárosokon kívüli, gyakorlatilag bármelyik része. Nem véletlenül adta a Ted utáni második mozifilmjének a Million Ways To Die In The West címet (a magyar forgalmazó szellemesnek szánt verzióját inkább most hagyjuk) és rakta tele zseniális monológokkal, amelyek a vadnyugat veszélyeit részletezik.

Persze ő is azért készít(het)ett ilyen témájú szatírát, mert a 2000-es években örömteli módon megindult a westernek reneszánsza, és ami ennél örömtelibb, a filmesek ráébredtek arra is, hogy a fekete-fehéren értelmezett, jó-rossz párharcáról szóló történetek kora végérvényesen lejárt a műfajban. Egyre-másra készültek az árnyaltabb, objektívebb, nem tipikus témákra fókuszáló művek – persze nem mindig tudtak elszakadni a didaktikus, a nézőt óvodásnak gondoló hangvételtől (mégiscsak Hollywoodról beszélünk), ugyanakkor az olyan filmekben is, mint mondjuk a 12 év rabszolgaság, a pár perc kínos népneveléstől eltekintve realisztikusan mutatták be a történéseket – értem ez alatt leginkább azt, hogy kegyetlen valójukban, a korábbi cukormáz-romantikától mentesen. Mert bár valóban az 1800-as években, a polgárháború előtt és után épültek fel a mai Egyesült Államok szilárd alapjai, ez a világ minden volt, csak nem idilli és romantikus. Viszont szinte kimeríthetetlen ihletforrás a filmesek számára, amely rengeteg izgalmas, akár valós, akár kitalált történetet rejt, ezek közül jónéhány nálunk is nagy siker volt, mint mondjuk A visszatérő vagy a Django elszabadul, másokról viszont – illusztris szereplőgárda ide vagy oda – vagy kevesen hallottak (hogy saját kedvenceket mondjak: The Sisters Brothers, Ellenségek, A kapitány küldetése stb.) vagy el se jutott hozzánk (Brimstone).

Persze sok filmben a vadnyugat csupán díszlet, mert valójában a bűneset vagy az emberi dráma az érdekes, de a környezet minden esetben kihat. És mi tagadás: talán nincs is annál jobb filmélmény, mint nagyképernyőn bámulni az elképesztően gyönyörű, szinte végtelen, egyben rémisztően veszélyes tájakat, a korhű kosztümöket, párbajokat és csatákat – stílszerű példával élve westernt nézni olyan, mint steaket enni: egyénenként változó, ki mennyire bírja véresen.

Nos, a trend természetesen a sorozatok világába is betört, így egyáltalán nem meglepő, hogy a Yellowstone 1883 című előzménye is akkorát ment tavaly. Az anyasorozatig még nem jutottam el, de ha már adott volt a lehetőség, kimondottan szerettem volna a kronológia elején kezdeni. Taylor Sheridan elnyújtott road movie-ja engem is lenyűgözött (és nem rossz a negyven évet ugró folytatás sem, szóval ha nagyon sok időm lesz, tényleg rákanyarodok az anyaszériára). Mégis, a kiváló színészek és a remek sztori mellett is volt pár fenntartásom, például a főhősnőt alakító Isabel May mindig szépen bemosott szőke haja vagy az édesanyja szerepében brillírozó Faith Hill amúgy ízlésesen plasztikázott arca, ami valljuk be, nem túl korhű, szóval az 1883, bár aratott benne a halál, talán mégsem volt eléggé mocskos. Hát, a Netflix ezt is meg tudta fejelni és ki más lehetett volna ebben segítségére, mint a horrorfilmíróként indult, majd A visszatérő forgatókönyvével komoly mainstream ismeretséget szerzett Mark L. Smith? Ő és a pályája elején a Ronda üggyel rögtön elsőre kultfilmet leszállító, később általában akciófilmes Peter Berg rendező rakták össze azt a hatrészes westernsorozatot, ami a jövőre nézve egészen biztosan etalonként szolgál majd – számomra mindenképp.

Na, itt aztán nincs szépelgés, premier plánban skalpolnak az indiánok (kis spoiler: lesz, akinél félbehagyják), soha még ilyen ijesztően nem süvítettek a repülő nyílvesszők (nem spoiler: kevés megy mellé) és a pesszimistább gondolkodású mai nézőt már rögtön az elején lehozza az életről az egyik első jelenet, amelyben az elég kilátástalannak tűnő utazását kezdené meg a Betty Gilpin játszotta főhősnő. Mrs. Holloway ugyanis fiával együtt szeretne eljutni annak apjához, aki sok évvel előtte elhagyta őket és éppen a felbérelt vezetőre vár egy vasútépítési „csomóponton" – vagyis inkább egy olyan táborszerű putri közepén, ahol valóban épül a sín, de kábé napi fél métert jó, ha halad a néhány szakadt külsejű munkás. Full lehangoló az egész, mint ahogy az „erőd" is, ahol megállnak – na jó, ez valóban egy csomópont Utah állam közepén, nagy a nyüzsgés, működik a posta, folyik a csencselés, non-stop nyitva a csehó és a kupi, a szarkupac tetején trónoló kiskakas pedig a valóban létezett Jim Bridger. Shea Wighamnek köszönhetően ő a kevés rokonszenves karakter egyike, hiszen enni-inni ad az utazónak, jótanáccsal (és itallal) szolgál és bölcselkedik, munkát (és inni) ad fehérnek-indiánnak egyaránt, még e mostoha körülmények között sem lehet nem kedvelni.

1857-et írunk, az amerikai államok határait mostanában jelölik ki, részben az akkor még egyáltalán nem mindenható hivatalos szervek, részben ki-ki önkényesen az erősebb kutya baszik elv alapján – így esik, hogy a mormon egyház vezetője, Brigham Young (szintén valós történelmi személy) szemet vet Bridger földjére. Hivatalosan Utah már mormon terület, valamennyi rész a soson indiánoké, és persze a telepesek is jönnek-mennek. Mrs. Holloway vezetője nagyjából az érkezés pillanatában erőszakos halált hal (ennek oka természetesen nem derül ki), merénylőjét azon nyomban az erőd kapujára akasztják, viszont új jelentkező híján (később főszereplőnk, Taylor Kitsch mogorva „hegyi embere″ persze kezdeti elutasítása ellenére elvállalja a feladatot) egy mormon karavánhoz kénytelenek csapódni. Az alapkonfliktus a nemsokára bekövetkező támadás, melynek során az utazók nagyrésze be is fejezi földi utazását, a túlélők, köztük természetesen főhősnőnk és fia, szétszélednek – innentől kezdve pedig nem érdemes a cselekmény taglalni, mert szövevényes, izgalmas és több érdekes szálon fut és több eleme is rendelkezik valós alappal. Említésre érdemes viszont az egymástól elszakadó ifjú mormon házaspár odüsszeiája (Dane DeHaan és Saura Lightfoot-Leon kémiája – tréfásan szólva – párját ritkító); a megosztott és belső konfliktusoktól fűtött soson törzs zűrös viszonyai; a kötelesség és emberség között őrlődő, pihenőidejében a memoárjain dolgozó (és így néhány mozzanatot direktben narráló) lovassági parancsnok és a mormon milícia közti ellentétek. Meg persze mindenki kedvencei, a fejvadászok sem maradhatnak ki a seregszemléből (könnyen kitalálható, kinek a nyomába erednek).

Sok a karakter, de senki nincs túl- vagy alulreprezentálva (sem idealizálva, sem démonizálva), sok az árnyalat, érdekesek az egyes szálak. A soson vezér Réztoll parancsára például hiába vágják el egymás után négy ártatlan fehér nő torkát, bizonyos okokból mégsem tudunk rá később szörnyetegként tekinteni  Persze úgy általában a szemétládák viszik a prímet, elvégre ez a hálásabb színészi feladat, különösen Kim Coates emlékezetes, ahogy Liszt-frizurával, gonosz Gulliver-jelmezben hozza könnyedén az ellentmondásos Brigham Young figuráját. Vele is és Bridgerrel is szívesen találkoznánk egy esetleges új évadban, bár a történelmi események a sorozatban történtek után némileg konszolidálódtak és az ő későbbi életük is kevésbé érdekes talán (korabeli viszonyokhoz képest mindketten szép kort értek meg) – emiatt lehet inkább érdemes lenne antológiasorozatként folytatni. Persze erről még korai beszélni, mert ezen sorok írásának pillanatában még nem tudni, mennyire lesz sikeres a széria, felmerülhet-e egyáltalán, hogy továbbmegy és milyen irányban.

Bizonyára sokan vannak, akik szenvedés- és erőszakpornót, kliséhegyeket kiáltanak, és kétségtelen, hogy a Primeval nem hibátlan. Nyilván a mormonok sem voltak elragadtatva a korabeli események ábrázolásától, melyek az egyházat és ikonikus vezetőjüket negatív színben tüntetik fel. Ez már csak ilyen, ugyanakkor nem is dokusorozatról van szó. Az viszont biztos, hogy az alkotók törekedtek valamiféle hitelességre, dicséretes, hogy nem nyújtják feleslegesen a sztorit (üdítő, hogy hat epizódból áll az egész), és bár az emberi érzések is kapnak némi teret, nincs túlerőltetett szerelmi szál sem. De talán ez is mind egyéni ízlés kérdése. Ha folyékony vagy az ilyesmire, „lassan téged is elragad".