Shock!

Ez az alkalom most azok közé tartozott, hogy kimondottan szerettem volna megnézni az előzenekart, ugyanis rendesen felkészültem, meghallgattam a Hydra nagylemezét, még jónak is találtam, tehát kíváncsi is voltam rájuk. Aztán az élet mégse így hozta, viszont mivel pont a két záró feldolgozásra értünk oda, mégis talán tudok érdemben nyilatkozni róluk, mert ismertem a zenéjüket.

Nos, magyar szinten a Hydra kimondottan erős produkció, ugyanis ezt az Avantasia/Serenity-típusú, németes dallamos metált minimum így kéne mindenkinek játszani itthon: jó az ének, nem vészesek a szövegek sem, a tipik magyar modorosságot és minimális merevséget leszámítva teljesen rendben van a dolog. A Honfoglalás-betétdal Kell még egy szót kicsit leanderesen dolgozták fel, a Maniac hűbb maradt az eredetihez, de ezek alapján az is kiderült számomra, hogy az élő teljesítménnyel sincs gond. Remélem, hasonló stílusú külföldi bandák előtt felbukkannak még, szívesen végignézném a műsort legközelebb.

Kicsivel több mint öt éve járt nálunk először a Hardline. Róluk, azt hiszem, tévesen feltételezték(-tük) sokan, hogy anno ők is valami lemeztársasági projekt-kreálmányként jöttek létre oly módon, hogy a noname énekes- és gitáros testvérpárt odarakták, ugyan énekelnék-játszanák már el – a jóval ismertebb Todd Jensen/Deen Castronovo ritmusszekció segítségével nevet segítségével – Neal Schnon szólódalait. Az igazság ezzel szemben az, hogy Mr. Schon a Gioeli fivérek sógora (lánytesójuk férje) volt a ′90-es évek elején, és ő akart formálódó bandájukhoz csatlakozni, ami érthető lehet, hiszen a Journey-reunion nem volt még sehol, és a Bad Englishnek sem annyira kedvezett az egyre borúsabbá váló zenei klíma. Nyilván az ő révén pár ajtó könnyebben nyílt meg, de a Hardline ettől még ez elsősorban a Gioelik bandája volt, és mivel a gityós bratyó elég hamar kiszállt a zenei bizniszből, a 2000-es éve eleje óta bizony Johnny a főnök.

Ezzel együtt persze a Double Eclipse debüt éppen Schon zsenije miatt emelkedik ki toronymagasan a diszkográfiából, ez pedig Johnny és jelenlegi társai számára is világos – nem véletlenül tartják műsoron szinte a teljes lemezt. A későbbi anyagok között is vannak jól sikerültek, például a kettes-hármas mindenképp, és a legutóbbi, 2021-es Heart, Mind And Soul is kellemes hallgatnivaló (milyen jó kis koncertnyitás például a lemezt is indító Fuel To The Fire), de egyikkel sem sikerült – nem is akarták – a nagy klasszikust megfejelni. Viszont a repertoár frissül, kitölthető egy teljes koncertprogram (hiába a dobos Marco Brujeria-pólója, lássuk be, ez nem grindcore, 52 perc elég karcsú lenne headliner bulihoz) és Johnny is kiélheti kreativitását, mert Axel Rudi Pell mellett maximum anyanyelvi szöveglektorálásra van lehetősége.

A koncertezés – ami elvileg a rockzene lényegét jelentené – más történet: nem tudom, annak idején mennyit koncertezett a Hardline eredeti felállása, de nehezen tudom elképzelni, hogy Schonnal ilyen energikus bulikat adtak volna. Egyáltalán, színpadon sem tudom elképzelni őket együtt, legalábbis a mostani felállás ténykedése alapján: ez itt kérem, a Bazi nagy olasz lagzi rockverziója. Johnny ugyebár olasz-amerikai, mostani (viszonylag régi) társai pedig az őshaza szülöttei, ami a Frontiers révén nyilván adja magát. És amit ezek a színpadon leművelnek, az „kívülálló", például egy tizessel idősebb művészember számára hosszabb távon valószínűleg elviselhetetlen és tolerálhatatlan – ők maguk persze remekül szórakoznak a közönséggel együtt. És ha belegondolunk, ez már a debüt idején is hasonló lehetett, amikor még mindenki amerikai volt, mert a Gioeli tesók mellett Deen Castronovo is az olasz vonalat hozhatta – igaz, a családi kapcsolat Mr. Schont is edzésben tartotta, de neki zeneileg mindig is a Journey lehetett a prioritás.

Lényeg a lényeg, a banda nagyon egyben van (ugyanerről tanult kollégám is megemlékezett az első koncert alkalmával) és bár akkor én nem voltam jelen, nem éreztem „túldoboltnak" sem a dalokat – lehet, én vagyok toleránsabb vagy sikerült Marcót kicsit megszelídíteni. A sokszor elátkozott Alessandro Del Vecchióról mi is többször elmondtuk már, hogy ha „csak" zenészként vesz részt valamiben, akkor mindig megenyhül irányában az ember (hogy mást ne mondjak, emberemlékezet óta nem csinált olyan jó lemezt a Vanden Plas, mint legutóbb vele), itt viszont az is kiderült, hogy kiváló énekes is, egyben második frontember Johnny mellett. Luca, a gitáros és Anna, a basszer hozták a formát, utóbbi ráadásul reggel még lázas betegen ébredt és napközbeni pihenéssel sikerült magát színpadképesre kúrálnia. Ezzel együtt is derekasan állta a fiúk időnként direkt kínosra túltolt macsó viccelődését, ami helyén kezelve persze tök szórakoztató is volt (egyébiránt pedig a hölgy friss eljegyzését is megtapsoltatták). Hát persze, hiszen az itt jelenlévők (és jelen nem lévők, de ezen sorokat olvasók) közül nyilván sokan voltak a korábbi Axel Rudi bulikon is és láthatták Johnnyt színpadon megnyilvánulni. Természetesen pont ezt hozza itt is, csak még felszabadultabban és ripacskodóbban - ahogy meg énekel, az továbbra is lenyűgöző és amilyen dalokat, az meg aztán végképp.

Számszerűleg amúgy ez nem annyira sok, nyilván itt volt a Double Eclipse nagyrésze pár újjal és egy egyveleggel, de az ökörködésekkel, a hosszabbra nyújtott Hands Of Time-mal meg egyebekkel azért kijött a másfél óra és valljuk be, ilyen laza dallamos rockzenéből nem is kell sokkal több ahhoz, hogy beinduljon a szombat este. Koncert után nyugodtan tovább lehetett még rock'n'rollkodni a budapesti éjszakában vagy ha valaki messzebbről érkezett, nem is volt olyan késő, mire hazaért. Ez utóbbit valószínűleg az idősödő hair metal törzsközönség igencsak díjazza ma már, én – immár hair nélkül – biztosan.

A fotók a turné linköpingi állomásán készültek.