Shock!

Ha nagyon rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, hogy Johnny Gioeli zenekara maximum csak olyan, mint a Hardline, de nem az. Mert gondoljunk csak bele: jogosan hívná-e magát Savatage-nak Zak Stevens, ha rajta kívül csupa olyan olasz bérmuzsikus játszana a formációban, akiknek köze nincs az eredeti csapathoz? De hozhatnám példaként Jorn Landét és az Arkot, vagy Tim Aymart és a Control Deniedot is. A Hardline-nál pedig pontosan ez a helyzet, hiszen Johnny mellett az az Alessandro Del Vecchio a legismertebb arc, aki leginkább a Frontiers házi dalcsinálójaként aposztrofálható, a többiek pedig jobbára tökéletesen ismeretlenek, kivéve talán a bőgős Annát, akit Tarja mellet is lehetett már látni pár éve, többek között a 2014-es FEZEN-en is. Mégsem vagyok rosszindulatú, mert ha lemezen nem is feltétlenül kiemelkedő ez a csapat, élőben remekül hozzák a régi klasszikusokat. Egyetlen kivétellel, de erről majd később.

Gioeli és csapata előtt két előzenekar is fellépett ugyanis: a Black Tiger Csehországból érkezve hozta a teljesen izgalommentes, sablon AOR-muzsikát, abszolút érdektelenül. Rosszak persze egyáltalán nem voltak, épp csak annyira klisés és unalmas volt a zenéjük, hogy kábé tizenöt perc alatt halálra untam magam tőle. A soron következő, müncheni Vice papíron sokkal izgalmasabbnak ígérkezett, hiszen még 1987-ben alakultak, első lemezüket pedig a BMG adta ki anno. Ehhez képest az ő műsoruk is maximum közepes volt: hiába áll szimpatikus, jó fazonokból a csapat, egyszerűen hiányzott belőlük a dög, a stenk, a lendület, így pedig a saját maguk által fun metalnak definiált muzsikájuk egész egyszerűen lagymatag volt. Sablonokat dobáltak egymásra ők is, de mindez nem lett volna még baj, ha több energia lüktet a dalokban, ennek azonban híján voltak.

Aztán végre jött a Hardline, és megmutatták, hogy is kell ezt a műfajt élőben játszani. Bár a hangzás nem volt tökéletes (másnap a CoreLeoni) nagyságrendekkel jobban szólt), az örökmozgó, született frontember Gioeli vezetésével igazi hard rock bulit kaptunk, amibe viszont egyvalaki igen masszívan belerondított. Ez pedig az „I hate fucking drummers" pólóban feszítő dobos, Marco di Salvia volt, aki egész egyszerűen szétdobolta a dalokat. Totálisan stílusidegen, lélektelen, minden dögöt nélkülöző szögelését borzasztó volt hallgatni az első album eredetileg Deen Castronovo által feldobolt tételeiben, de az egész koncertre jellemző volt, hogy izomból túljátszott mindent. Kár, mert egyébként a többieket tényleg élmény volt hallgatni. A szemre is igen tetszetős Anna Portalupi, és a 2018-ban csatlakozott gitáros Mario Percudani is remekelt, és ott volt még ugye Del Vecchio is, akit bár jogosan vádolhatunk iparossággal és sorozatgyártással, attól még tény, hogy billentyűsként és vokalistaként is kiváló. Ők hárman tehát nagyot muzsikáltak a klasszikus tételekben és az újabb darabokban egyaránt, és ebbe taposott bele 46-os, disznószaros bakanccsal a jó Marco. Én pedig ekkor tényleg utáltam a kibaszott dobosokat.

Ennek dacára mégis kellemes emlékekkel távoztam a másfél órás buli végén, hiszen a Hardline-életmű nem kevés olyan kincset rejt, amiket nem gondoltam volna, hogy élőben valaha is hallhatok. A bemutatkozó Double Eclipse olyan dalai, mint a Dr. Love, a Life's A Bitch, a Rhythm From A Red Car, a Takin' Me Down, az Everything vagy az amúgy Danny Spanos-feldolgozás, a zenekarral mégis totálisan egybeforrt Hot Cherie a műfaj kiemelkedő pillanatai közé tartoznak, az azokat tökéletesen levezénylő Johnny Gioeli pedig nem csak énekesnek, de frontembernek is remek. A számok között hol Alessandróval karöltve, hol pedig szólóban ontotta a hülyeséget, kifejezetten jó, fesztelen hangulatot kialakítva ezáltal, mellesleg pedig akkora erővel, mégis annyira könnyedén énekelte végig a bulit, hogy ránézésre még egyszer ennyi se kottyant volna meg neki.

A koncert felét a klasszikus Double Eclipse szolgáltatta, de eljátszottak három tételt az aktuális Life-ról, valamint a 2016-os Human Nature is képviseltette magát a Where Do We Go From Here-rel, a csodaszép ballada Take You Home-mal, illetve a Danger Zone-ról egyedüliként befért a Fever Dreams is. Mindez összesen másfél órát tett ki, ebbe viszont azt gondolom, bele is fért minden, amit a Hardline-ról tudni kell. Ugyan az utóbbi lemezek kétségkívül messze elmaradnak a debüt színvonalától, élőben ezek dalai sem ültették le a bulit. Neal Schon nyilván nem terem minden bokorban, egy ilyen kaliberű figura dalszerzői zsenialitása pedig hiányzik, ez világos. Élőben ugyanakkor magasan verik a mezőny döntő többségét, úgyhogy azt gondolom, még sokáig helyük lehet a színtéren. Csak Marcótól szabaduljanak meg!

Fotó: Kovács Levente / Hard Rock Magazin