Shock!

Ha a '90-es évek végén, 2000-es évek elején voltál tinédzser, netán akkor kezdtél el ismerkedni a rockzenékkel, ez az este neked szólt. A Godsmack, a P.O.D. és a Drowning Pool is leszállított karrierje során legalább egy-egy, minden túlzás nélkül generációs himnusszá nemesedett slágert, az I Stand Alone, a Youth Of The Nation és a Bodies pedig most egy este során volt meghallgatható. Ráadásul nem is pörgetik túl az Európa-turnét, hiszen a zenekarok átlagosan kétnaponta játszanak, mindösszesen kilenc országban, és mivel szomszédaink közül csak Ausztria és Románia fért bele a szórásba, külföldről is kifejezetten sokan érkeztek. Így a közönség gyakorlatilag meg is töltötte a nagyobbik Barba Negra sátrat.

A bulit a Drowning Pool kezdte, akik a KISS-től kölcsönvett I Was Made For Loving You intró után, mindenféle cicoma nélkül, szép sorjában felsétáltak a színpadra, kicsit molyoltak még a hangszereiken, majd belekezdtek a Sinnerbe. Az első pillanatok alatt kiderült, hogy a zenekar élőben is jó, és Ryan McCombs hangja is teljesen rendben van, az ő koncertjük azonban számomra mégis inkább csak békésen elcsordogált. Nem segített ezen persze az sem, hogy a hangerő esetükben a szükségesnél valamivel kisebb volt és nem is szóltak túl jól, de emellett is eléggé enerváltnak tűntek. Pontosabban Ryan tűnt annak, aki ugyan mindent faszán elénekelt, de nem lehetett azzal vádolni, hogy felszántja a színpadot. Kereken 30 perc jutott nekik, aminek a felét tette ki a debütlemezről bekerült három dal, és persze ezek is kapták a legnagyobb ovációt, meg a 2007-ben általuk is lemezre vett Billy Idol-feldolgozás, a Rebel Yell. A nyúlfarknyi szett legvégét természetesen a banda legnagyobb slágere, a Bodies jelentette, minek köszönhetően a színpad előtti mosholás is elkezdődött. Utána viszont már nem volt tovább, így a buli pont akkor ért véget, amikorra igazán beindult volna.

Túl sok szöszmötölés nem volt a két koncert között, így mindössze negyedórás átszerelés után már érkezett is P.O.D., meg Sonny Sandoval, rózsaszín mikrofonjával. Ők már egészen más energiaszintet hoztak, mint Ryanék, és érezhetően a közönség is jobban reagált rájuk. Soundjuk is nagyjából okés volt, egyedül csak Sonny hangját tolhatták volna feljebb, de a koncert így is túlcsordult az energiától. A zenekar arca természetesen ma is a méretes rasztákkal nyomuló frontember, de a többiek is kivették a részüket az akcióból, ismét csak bizonyítva, hogy az amerikai bandák tudják a legjobban bemozogni a színpadot. A nyitó Boommal robbant is az energiabomba, amit a Satellite együtténeklős címadója követett.

A szett nagyjából úgy nézett ki, hogy voltak a 2001-es korong közönségkedvencei, meg kábé ugyanannyi friss tétel a legutóbbi, 2024-es Veritasról. És bár elsősorban mindenki a régi nóták miatt érkezett, de a Drop vagy a műsor vége felé, utolsó előttiként elővezetett Afraid To Die ugyanúgy csúcspontot jelentett, mint a klasszikusok. A nagybetűs Slágerrel sem vártak a végéig: a Youth Of The Nationt már valahol középtájt ellőtték, ami jó húzásnak is bizonyult, hiszen a hőfok innentől kezdve még egy kicsit magasabbra ugrott. Papírforma szerint ezen az estén a P.O.D.-t vártam a leggyengébbnek, mivel a három banda közül az ő zenéjük áll hozzám a legkevésbé közel, de az energikus előadásnak meg a jól összerakott programnak köszönhetően maradéktalanul meggyőztek.

A Godsmack igazi szupersztár státuszban mozog otthon, aminek fényében külön dicséretes, hogy nem feledkeztek meg Európáról sem, hiszen még Amerikában tényleg a legnagyobbak között vannak, ideát azért kisebb léptékekben kell gondolkodniuk. Ráadásul kifejezetten szimpatikus bandáról van szó, akik még egy saját alapítványt is létrehoztak a mentális, illetve függőségi problémákkal küzdők megsegítésére, szóval nálam alapból hatalmas pluszponttal indulnak.
Még el sem kezdődött a koncert, már világossá vált, hogy a Godsmack mindent tud a showbizniszről és a szórakoztatásról. A bulit a Beastie Boys-os Mix Master Mike ötperces, kivetítős bohóckodása vezette fel, majd egy kézikamera segítségével élőben követhettük végig, ahogy a zenekar tagjai mosolyogva, melegítve elindulnak a backstage-ből. Tényleg olyan volt az egész, mint mikor gyerekkorunkban néztük a nagy bandák koncertvideóit, és persze azt eredményezte, hogy Sully Ernát és a többieket hatalmas hangorkán fogadta. Nyilván előre tudták, hogy az akcióra milyen reakció érkezik majd, és ez a tudatosság az egész koncertre jellemző volt. Gyönyörű ívet írt le az előadás, aminek során mindig sikerült egy-egy lapáttal pluszban rátenni a hangulatra.

A zenekar jó pár évvel ezelőtt, bevallottan és szánt szándékkal fordult kommerszebb, populárisabb irányba, aminek meg is lett az eredménye, hiszen volt időszak, amikor egy-egy új Godsmack-lemez megjelenése borítékolhatóan egyet jelentett a Billboard-lista első helyével. Mára valamelyes csökkent a hype, de még mindig nagy szó odaát, ha valami újjal rukkolnak elő. Más kérdés, hogy Sully utóbbi interjúi szerint több lemezt nem terveznek (lelke rajta, de én azért ebben nem annyira hiszek...), pedig az látható volt, hogy rajongóiknak kábé mindegy, melyik korszakból játszanak, mindent ugyanúgy kajáltak. A koncertet a legutolsó, 2023-as Lighting Up The Sky két tétele, a Surrender és a You And I nyitotta, és már ezeknél is óriási volt a hangulat, ami később csak fokozódott.

Jelen turné érdekessége, hogy sem Shannon Larkin dobos, sem Tony Rombola gitáros nem jött a zenekarral, Sully Erna ködös nyilatkozatai alapján pedig azt sem lehet tudni, mennyire lesz állandó az ő hiányuk. Larkint már csak a régi Ugly Kid Joe-lemezek emléke miatt is szívesen megnéztem volna, de ha már így alakult, könnyedén leszögezhető, hogy tökéletes beugrót találtak a helyére. A dobok mögé az Evanescence-ből ismert Will Hunt került, aki egy roppant húzósan és látványosan játszó, igazi vadállat, de a Faster Pussycatben is pengető, kissé visszafogottabb gitáros, Sam Bam Koltun is profin hozta, amit kellett. Többek voltak ők tehát háttérembereknél, a Breaking Bad Walter White-jának fizimiskáját hozó, a bandát Sullyval alakító bőgős, Robbie Merrill meg főleg, de a reflektorfény java így is az éneklő és gitározó, néha meg doboló és zongorázó frontemberre irányult.

Sokat ők sem húzták az időt, mindennemű üresjárat nélkül sorjáztak egymás után a jobbnál jobb Godsmack-alapvetések, közben meg vagy ezernyi lámpa öltöztette a hangulathoz illő fényfestésbe a színpadot vagy a kivetítőn lehetett csöcsös csajokat, sportautókat, animált borítókat, esetleg korabeli klipbevágásokat nézni. Sőt, a gyengébbek kedvéért néha még azt is kivetítették, az adott dal melyik évből hangzik el.

Ne hallgassuk el, hogy a bandát kereken harminc évvel ezelőtt indította be Sully és Robbie, tehát – bár ezt így deklaráltan nem mondják ki – egyfajta szülinapi turnéval van dolgunk, aminek köszönhetően a koncert végén kifejezetten nagy hangsúlyt kapott az első lemez is. Bár előtte is voltak egyértelmű csúcspontok, mint például a When Legends Rise vagy a rossz nyelvek szerint Nikki Sixx ihlette Crying Like A Bitch, számomra az igazi mégiscsak a rendes játékidő végén elővezetett debütlemezes blokk három dala volt. A Godsmack indulásakor még koszosabb, sötétebb, az Alice In Chainsszel is párhuzamba állítható zenét tolt, én pedig ezt a vonalat szerettem tőlük a legjobban. Legeslegelsőként született daluk, a Keep Away is elhangzott, ráadásul Sully azzal a gitárral szólaltatta meg, ami első, kereken négy dollárért vásárolt hangszere volt. A Keep Away után érkezett még a Voodoo és a Whatever is, amikkel mindent vittek nálam. Ahogy az utóbbi elé beillesztett dupla, kvázi dobszólóval, a Batalla de los tamboresszel is. Míg a legtöbb koncerten az ilyesmi leginkább csak időhúzásként funkcionál, Sullyék ezt is olyan faszán kitalálták, hogy érdemben tudtak vele hozzátenni a bulihoz. Úgy kezdődött a dolog, hogy játék közben először Will dobcucca gurult ki a színpad elejére, majd megérkezett balról Sully is a sajátjával, hogy aztán hol felváltva, hol meg szinkronban játszva idézzenek meg egy-egy Led Zeppelin-, AC/DC-, Aerosmith- meg Rush-klasszikust vagy épp csak jammeljenek egy jót. Sully eleve dobosként kezdte, és ahogy látszik, máig nem felejtette el, melyik végén kell megfogni a verőt.

A ráadás elején aztán kissé érzelmesebb vizekre eveztünk, hiszen az Under Your Scars érkezett elsőnek Sully zongorázásával és monológjával, szám közben pedig a háttérben elhunyt rock-ikonok képeit vetítették, Janis Joplintól az Abbott tesókig. A végére maradt a Bulletproof meg az ultimatív sláger, A Skorpiókirály film által híressé tett I Stand Alone, amit valóban egy emberként dörgött el a sátor. Nem aprózta el tehát a Godsmack, hiszen összességében csaknem 100 percet töltöttek a színpadon. Ha pedig ehhez hozzávesszük a P.O.D. és a Drowning Pool műsorát is, akkor nem lehet vita tárgya, hogy igen komoly pakkot kaptunk a pénzünkért.

Fotó: Barba Negra