Shock!

Az utolsó. Legalábbis jelen állás szerint úgy döntött a zenekar, hogy a 2023-as Lighting Up The Sky az utolsó hanganyag lesz a zenekar történelmében. Persze, soha ne mondd, hogy soha, de én most hiszek a Godsmacknek, bár nyilvánvalóan ők is feltételes módban beszélnek minderről. A verkli ennek ellenére nem áll le, legalábbis turnézni, fesztiválozni fognak, nyilván. A bevétel kell, de vélhetően belátták, hogy réges-rég maguk mögött hagyták a saját csúcskorszakukat. Kiváló koncertekre még képesek, és amíg még fittek, erre mindig lesz remény, de ha nincs már olyan mondanivaló, ami miatt érdemes lenne érdemtelenül sok pénzt költeni tizenpár dal rögzítése céljából, akkor mégis minek készítsenek lemezt, ami már tulajdonképpen sem őket, sem a közönségüket nem érdekli? Na ugye.

Hozzáteszem, valahol így jó (sőt, így kell) befejezni a lemezesdit, hiszen csillió olyan zenekar működik, kisebbek és nagyobbak egyaránt, akik képtelenek belátni, hogy végérvényesen elfogyott belőlük a szufla. Az x évenkénti önismétlésből természetesen el lehet vegetálni, és ne feledjük: akár jóra is lehet hallgatni az adott produkció friss dalait, de ha a szívedre teszed a kezed, a kedvenceidtől te is inkább a régi klasszikusokat veszed elő a legtöbb esetben, mint bármiféle újdonságot. Na ugye.

Mindenki betéve tudja, hogy a Godsmack sosem tartozott a szédítően eredeti csapatok közé, Metallica meets Alice In Chains-jellegű dalaikkal eltaláltak egy bizonyos réteget, akadtak is slágereik, de egy szint után nem tudtak tovább fejlődni. Tegyük hozzá: igazi egyediség hiányában ez nem is túl meglepő. Az öt hosszú év után érkezett új lemez most másféle fűszert kapott, és ezt a fűszert Volbeatnek hívják. A legtöbb dal tehát meglepően most volbeates, amelyek akár Poulsenék szabóasztaláról is lepotyoghattak volna. Tény, hogy mindkét zenekar alapja egy helyen keresendő, ami a már említett Metallica, így akkora meglepetésnek ezt az iránymódosítást sem érzem. Vélhetően ők is próbáltak a régivágású metálos irány helyett egyfajta slágeresebb, lazább vonatra ráugrani. Szóval nem a szegény ember James Hetfieldjét vagy Layne-jét halljuk most, hanem Michael Poulsenjét, két lépés távolságból olykor arcpirítóan másolva a dánokat.

Nem tartom magam a legnagyobb Godsmack-rajongónak, így az új lemezt sem hallgatom éjjel-nappal, ennek ellenére jólesik néha lepörgetni, sikerült is néhány klassz slágergyanús szerzeményt hozniuk, ami annak fényében különösen öröm, hogy ha (feltételesen) ezzel zárják a történetüket, akkor azt méltóképpen teszik. A nyitó You And I refrénje különösen megkapó, legalábbis nálam betalált. A volbetes témák közül a Surrender, a What About Me (bár elsőre simán továbbgondoltam a Foo Fighters The Pretenderének), a Let’s Go rokonszenves, de összességében pofás minden szám, bár hozzáteszem, hosszú távon erősen kiütközik a témák egyformasága, és az a folyamatos érzés, hogy mindig valami csillogó apróság hiányzik, amitől olyan igazivá válhatna a történet. Például a lírai Truth is szép, DE mégsem szakad meg tőle a szív, ahogy azt várnád. És ezt a csillogó apróságot egyéniségnek is nevezhetjük akár.

Ami még zavar az a hangzás: szólhatna harapósabban a lemez, túlságosan sok a középtartomány, nincs dinamika, erő, nem levegős az összhatás, meg hát műanyag is eléggé (rettenetesek a dobok, na). Néha van az úgy, hogy ha valamivel minél több időt töltesz, annál nagyobbnak érzed a köztetek lévő szakadékot, ezt megelőzendő nem hallgatom agyon a Lighting Up The Sky-t, jó lesz a ritkább alkalom, ha értitek, mire gondolok. Gosdmack-mércével mérve erős az új anyag, két lépés távolságból kellemes, de nem kihagyhatatlan lemez. És most hallgatok egy kis Volbeatet, khm.