Shock!

Mi lehet jobb egy időjárásilag már igazán csúnyába forduló, ködös, szürke, fagyos novemberi napon, mint egy jó kis vasárnap esti, lazulós Myles Kennedy-koncert? Persze akadt más is aznapra, máshol, ilyen napokon nagyrészt szívügy szerint mozgunk, az örökifjú Kennedy úr az én reszortom, sokéves Alter Bridge- és Slash feat. Myles Kennedy-rajongásom által. Szólóban meg úgysem láttuk még Mylest, így kíváncsian vártam, mennyiben lesz más most, amikor egymagában kell levezényelnie egy komplett estét és nem bújhat alkalmanként más, egyenrangúan híres vagy jóval híresebb zenészek produkciója mögé.

A Black River Delta neve alapján máris felsejlett a Mississippi mocsárvidéke, és nagyjából ezzel meg is van, mit játszanak a svéd srácok. Mocsárbluest, azt a hangulatos, egyszerű fajtát, amiben nem variálják túl a dobokat, a gitártémákban sok a slide, és a blues standardokból építenek hangulatos dalokat. A srácok már túl vannak három nagylemez megjelentetésén, és nem két éve kezdték a zenélést, de valahogy a színpadi létet kicsit nehezen találták meg. Tény, hogy ez a fajta zene kisebb, intimebb közegben jobban működne, noha az Akvárium már rájuk is megtelt, szóval kicsit bátrabban is belelendülhettek volna a muzsikálásba. Én ritkán élem az ilyen lassultabb bluesos muzsikát élőben, így hosszabb távon nekem sok volt, de a közönség többségének bejött a produkció, és ez a lényeg. A záródalhoz hasonló, lendületesebb témákból szívesebben hallgattam volna többet, de amúgy okésak voltak, bár igazából semmi extra.

Meg hát már mindenki a nyurga srácot várta, aki két régi cimborájával és zenésztársával felsétált a színpadra és belecsapott abba a programba, amit nem tudott senki előre, mert Myles Kennedy jócskán belevariált az eddigi dallistába. Így esett meg, hogy amikor még nagyon örültem, hogy lesz az Alter Bridge-től az egyik kedvencem, a Lover (bár elvileg akusztikus formában), még nem sejtettem, hogy ezen az estén nagyjából minden másképp alakul. A hatodik dalig nagyjából hasonlóképp történtek a dolgok, mint az előző állomásokon, de utána felborult a rend és Myles úgy érezte, lazítani kell a gyeplőn.

Ki tudja miért, talán ő is érezte a feléje áradó szerethullámot, és kicsit szétszórtabb, illetve inkább emberközelibb lett. Apropó lelazulás. Az azért elég erősen látszott eddig is, hogy nem róla mintázták a zsigeri rocksztárságot, sokszor láttuk, sokszor írtunk róla, de mindezek mellett baromira rokonszenves a csávó a maga shyguyosságával együtt. De most kiderült, hogy kimondottan vicces tud lenni, és némelyest bővült az égnek-emelem-a-karom színpadi repertoárja is. Persze még most sem lett Sebastian Bach-szintű zsigeri, őrült rocksztár, de a jajnemhiszemelhogyjócsávóvagyok, jajnemhiszemelhogytehetségesvagyok, jajnemhiszemelhogyszeretnekazemberek uralta mélységes gödörből talán néha kicsit kikukucskált. Amúgy meg tipikusan az a típus, aki a zenén keresztül mondja el az érzéseit és tárja elénk a kis bolyhos lelkivilágát.

A dalok is bluesosoabbak, a szólók is hosszabb mederben csordolgáltak, mint egy Alter Bridge-koncerten, de azért lehetett hallani a gitárszólóknál, hogy Slash stílusa meglehetősen nagy hatással volt rá. Nincs is ezzel baj, feelinges volt, nem tolta túl, tehát megmaradt hosszban és minőségben is a jó ízlés határain belül. A dalvariálás miatt pont kimaradt a Lover, de lett helyette Haunted By Design, ami a most futó turnén nálunk hangzott el először. Jó kis dal ez is, örültem neki. Számomra a további csúcspontokat a Love Can Only Heal, a Year Of The Tiger és a Miss You When You're Gone jelentette, de ez mindenkinél egyéni ízlés és preferencia kérdése.

A koncert vége felé áramlott az a gondolat a fejemben, hogy ezt a beszámolót el lehetne intézni akár egy mondattal is: aranyos emberek aranyos embereknek aranyos dalokat játszanak. Ebbe nem lehet beleköni, minden szempontból lélekfeltöltő este volt, remélhetőleg nem utoljára.