Shock!

Két hazajáró lélek vette birtokba vasárnap este a Barba Negra vörös színpadát, hiszen Phil Campbell és gyermekei szűk másfél év alatt harmadszor játszottak már nálunk, Accept meg megszámolni sem tudom, hányszor volt eddig Magyarországon, legutóbb például mindössze néhány hónapja, a Rockmaratonon. Ami jó, az viszont jó, így hiába láttam én is mindkét brigádot nemrégiben – meg azelőtt többször is –, nem volt kérdés, hogy megint csak itt a helyem. És láthatóan nem voltam egyedül ezzel az elhatározással, hiszen mire a buli elkezdődött, az érdeklődők nagyjából háromnegyedig meg is töltötték a helyet.

A Phil Campbell And The Bastard Sons koncertjéről tulajdonképpen sok újat nem tudok elmondani ahhoz képest, amit anno a csapat alsóörsi felbukkanása vagy a Guns N′ Roses előtti vendégszereplése kapcsán már leírtunk. Ez a zenekar Phil Campbell Motörhead utáni jutalomjátéka, de messze több egy legendás arc haknijánál a fiaiból alakított családi zenekar élén. Eleve már az is a szándék komolyságát jelzi, hogy bár természetszerűleg helyet kapnak Motörhead-dalok a programban – hülye is lenne Phil teljesen ignorálni saját örökségét –, de a koncertet nem kizárólag ezekre építik fel. Ez egyértelműen nem egy Motörhead-tribute csapat, hanem egy önálló entitás, immáron három nagylemezzel, amelyek közül az utolsó Kings Of The Asylum például egészen kiválóra sikeredett. Épp ezért nem is nagyon tudok mit kezdeni azzal, ha valaki a piszoár mellett, borízű hangon azt hangoztatja, hogy mennyire „hiányzott a SMIRGLI". Meggyőződésem, hogy a Bastard Sons dalai önmagukban is megállnák a helyüket bármilyen színpadon, bár persze az is tagadhatatlan, hogy kell az elején egy Motörhead-klasszikus, hogy úgy igazán berúgja a motort. Ezt a szerepet ezúttal a harmadikként érkezett, seggrázós Going To Brazil töltötte be, ami alatt érezhetően magasabb fordulatszámra kapcsolt a publikum, a Campbell család pedig innentől nem is engedte leülni a hangulatot.

Ugyan a legnagyobb ovációt természetesen a világ egyik legismertebb rock′n′roll himnusza, az Ace Of Spades kapta – ami előtt Tyla Campbellt a szokásos forgatókönyv szerint, kollektíven el kellett küldeni a picsába –, de az olyan saját dalokra is remekül reagált a közönség, mint a Schizophrenia, a High Rule vagy a Strike The Match. A programba befért még Phil kedvenc Motörhead-lemezéről, a Bastardsről az emblematikus, közönségénekeltetéssel megspékelt Born To Raise Hell, illetve a gitáros 2019-es szólólemezéről az anno Rob Halforddal közösen írt Straight Up is, a szűk egyórás, de igen kompakt bulit pedig a Killed By Death zárta. Remélhetőleg a banda tudja tartani azt az igen magas fordulatszámot, amin eddig is pörögtek, és nem fáradnak bele a turnézásba, ugyanis nagyon szívesen megnézném még őket itt-ott.

Júliusban az Accept tulajdonképpen egy igen zanzásított programot tolt Dunaújvárosban, ahol csak a legkihagyhatatlanabb alapvetésekre jutott idő. Egy önálló koncert ehhez képest nyilvánvalóan mindig sokkal szabadabb, már csak a rendelkezésre álló játékidő miatt, illetve azon okból is, hogy míg egy fesztiválfellépésen nem feltétlenül a die hard rajongók alkotják a többséget, az önálló bulik közönsége számára bátrabban lehet válogatni az életműből. Így volt ez most is, mert bár nyilván egyetlen Accept-koncert sem mehet le Metal Heart, Balls To The Wall vagy mondjuk Pandemic nélkül – hogy egyet a Mark Tornillóval készült lemezekről is mondjak –, melléjük azért Wolf Hoffmannék most beválogattak néhány csemegét is. Ezek igazi svédasztalát jelentette a buli közepén elnyomott medley, benne a Demon's Nighttal, a Starlighttal, a Losers And Winnersszel és a Flash Rockin' Mannel, de például a London Leatherboys sem feltétlenül a leginkább magától értetődő választás az Udo-korszakból. A Tornillo-érából nyilván a legutóbbi Humanoid volt a leghangsúlyosabb a maga négy dalával, amik mellé tényleg csak ennek a korszaknak a legnagyobb közönségkedvencei (Dying Breed, Shadow Soldiers, majd a rendes játékidőt záró Teutonic Terror / Pandemic kettős) fértek be.

A program amúgy lefedte a nyári szett kábé 90 százalékát (ha jól emlékszem, a Zombie Apocalypse volt az egyetlen, amit akkor játszottak, most meg nem), így inkább az jelentett változást, hogy mostanra lejárt Joel Hoekstra mandátuma, azaz Hoffmann és Uwe Lulis mellett a harmadik gitár ismét Phillip Shouse nyakában lógott. Ez a hármas természetesen, kiváló, összeszokott csapatot alkot, és szerencsére ezen az estén a hangzás is abszolút támogatta a műélvezetet. Mindkét csapat esetében igaz volt, hogy az első egy-két dal esetében még akadtak kisebb hiányosságok, de úgy a harmadik track környékére szépen beállt a produkciók hangzása.

Végül az Accept egész pontosan száz percet töltött az ötletes koncepció mentén, patinás, forgó fogaskerekekkel ékesített színpadon, és tették ezt mindennemű üresjárattól mentesen. Ha azt mondom, hogy szünet nélkül jöttek a régi és új klasszikusok, akkor ezt ebben az esetben tényleg szó szerint kell érteni, ugyanis valóban mindössze néhány másodpercet szusszantak csak a dalok között, és talán még a háromnótás ráadás előtti levonulás sem tartott egy percnél tovább. Az extra blokk a Fast As A Sharkkal indult, aminek elején Tornillo egy felfújható cápát eresztett rá a gyanútlan közönségre, majd a Balls To The Wall-lal folytatódott az örömünnep, az i-re pedig az I'm A Rebel tette fel a pontot zárásként.

Masszív, minden igényt kielégítő programot kaptunk ezen az estén is Wolf Hoffmann brigádjától, és bár az utóbbi időben lemezen érezhető náluk némi sablonosodás, ez a buli megmutatta, hogy élő teljesítményükbe még mindig nem lehet belekötni.

Fotó: Barba Negra