Shock!

A David Lee Roth fémjelezte Van Halen 1978 és 1984 közötti klasszikus periódusának érdekes íve és dinamikája volt, ami feltehetően azért alakult ki, mert a világot megrengető és a játékszabályokat újraíró bemutatkozó lemez, illetve a Jump szintirockos témájának galaktikus sikere közötti albumok valahogy nem kaptak akkora figyelmet, mint amekkorát megérdemeltek volna. Nyilvánvalóan ezt a kijelentést illik helyén kezelni, mert esetükben a kevesebb példányszámban elkelt anyagok is multiplatina, azaz többmilliós eladásokat jelentettek, de ettől még tény, hogy az első és a hatodik anyag közötti intervallumra simán fel lehet rajzolni a szinuszgörbe x-tengely alatti részét, ha lehetek ennyire kocka.

A Van Halen azonban még a kereskedelmileg legkevésbé prosperáló 1980-81-es időszakban is vastagon a világ egyik legnagyobb bandájának számított, csupán a zenekar akkori kísérletezősebb ciklusa nem volt annyira a rádiók ínyére, mint az azt megelőző és azt követő korszakok. Az árnyaltabb és komolyabb Van Halen első megtestesülését az éppen negyvenöt évvel ezelőtt megjelent Women And Children First albumon lehetett tetten érni, az alábbiakban erről lesz szó.

Azt lehet mondani, hogy a Van Halen berobbanása a '70-es évek végén szinte törvényszerűen következett be, amiben az időzítésnek is kulcsszerep jutott. Az amerikai hard rock ugyanis nem volt túl jó bőrben abban az időszakban: a vezető bandák, a KISS, a Montrose és Ted Nugent a korábbiakhoz képest egyaránt visszaesést produkáltak mind kereskedelmi, mind zenei értelemben véve, míg a Lynyrd Skynyrd gárdáját egy szörnyű repülőszerencsétlenség küldte padlóra. Az így keletkezett vákuumban a széles közönségréteg egyik része az éppen felfutóban lévő punk- és new wave-hullámok képviselői mellett tette le a garast, a másik tábor pedig az olyan lágyabb húrokat pengető, west coast-stílusú csapatoknak szavazott bizalmat, mint a Boston, a Heart, a Foreigner, a Jefferson Starship és a műfajt a progresszív végéről megfogó Kansas. A Journey nagy áttörése akkor még váratott magára, így nem csoda, hogy égető szükség volt a következő nagyravágyó rock′n′roll-istenségekre, az üresen tátongó piaci résbe a Van Halen pedig nagy valószínűséggel csukott szemmel is beletalált volna.

Azt azért sietve leszögezem, hogy az első lemez semmihez nem fogható zsenialitása és előremutató látásmódja akkor is letarolta volna az amerikai zeneipart, ha történetesen nincs krónikus hiány a földgolyó leigázására készülő tökös hard rock előadókból 1978-ban Amerikában. A macsóság minden ismérvét felvonultató Van Halen megismételhetetlenül invenciózus bemutatkozása tehát pontosan akkorra datálódott, amikor a legnagyobb szükség volt rá, a banda a legjobbkor volt a legmegfelelőbb helyen. A nem evilági debütalbum tökéletességével viszont némileg csapdába is ejtette magát a társaság, hiszen mindenki tudta, hogy lehetetlen küldetés még egyszer ugyanazt a hatást kiváltani, főleg úgy, hogy a folytatásra javarészt olyan dalok kerültek, melyeket az első anyag összeállításánál kirostáltak. Nem mondom, a Van Halen II tartalmáért a legtöbb halandó a fél karját odaadta volna, a Dance The Night Away, a Spanish Fly, a Light Up The Sky vagy a D.O.A. egyaránt fogalom a rockzene kézikönyvében, de az is biztos, hogy összességében messze nem villantott akkorát, mint az első eresztés.

Ez a zenekar tagjai előtt is olyan világos volt, mint a nap, így azzal együtt megpróbáltak új utakat keresni, hogy továbbra is kitartottak a zenekar ötödik tagjának számító Ted Templeman producer mellett, valamint újfent visszanyúltak a kultikus 1977-es demó még fel nem használt ötleteihez. A rossz nyelvek szerint pont ekkor, a harmadik korongra való ráfordulás idején keletkezett első ízben feszültség David Lee Roth és a hangszeresek között a zenei irányvonal meghatározását illetően, amit a bohém frontember swinges-pálmafás-koktélos világát ismerve nem is annyira nehéz elhinni. Mindenesetre Eddie Van Halen nem volt hajlandó még egy bőrt lehúzni az első anyagról, ezért annak dacára is elindult a súlyosabb felfogás meghonosítása felé, hogy az Rothnak vélhetően nem volt ínyére. A gitáros azonban magabiztos volt, tegyük hozzá, lehetett is.

A Van Halen több száz forró hangulatú arénakoncerttel és sokmillió eladott lemezzel addigra már valódi szupersztárnak számított, a Warner kiadót is képviselő Templeman pedig hagyta, hogy Eddie hadd menjen a saját feje után. A gitárosnak mindazonáltal már akkor tele volt a töke a rocksztársággal. Ahogy a Guitar Playernek fogalmazott 1980-ban: „Az igazat megvallva, egyáltalán nem vagyok oda ezért a szarságért. Tudom, hogy sok embernek bejön ez az életforma – hagyják, hogy hosszúra nőjön a hajuk, vesznek egy Les Pault és egy Marshallt, és máris rock′n′roll-sztárnak érzik magukat. Én viszont nem tartom magam rocksztárnak. Szeretek gitározni, ennyi az egész. Egyszer angolórán esszét kellett írnom arról, hogy mik a jövőbeli terveim, mit szeretnék csinálni az életben. Azt mondtam, hogy profi rockgitáros szeretnék lenni – nem rocksztár. Egyáltalán, mi az, hogy rocksztár? Ez egy misztikus kép, ami a gyerekekben él. Azért tartanak rocksztárnak, mert a kölykök annak bélyegeznek. Nem is igazán szeretek bulizni járni és játszani az eszem, mert nem tudom, hogyan kell viselkednie egy rocksztárnak. Ha túl normális vagyok, akkor azt mondják: ó, ez ő? Csak ennyi? Ha pedig megjátszom magam, akkor azzal jönnek, hogy egoista vagyok és elszálltam magamtól. Úgyhogy nem mutatkozom túl sokat. Eléggé magányos vagyok. Egyszerűen nem tudok kijönni az emberekkel. Nem értenek meg, ezért inkább egyedül töltöm az időt, gitárral a kezemben. Ez sokkal kielégítőbb. Nem szeretem az időmet színészkedésre pazarolni, mert abban nem vagyok jó."

A Women And Children First előkészületeinek éppúgy nem kerítettek túl nagy feneket, mint a tényleges munkálatoknak, szinte a turnéról estek be a stúdióba 1979 decemberében. Ugyanúgy a hollywoodi Sunset Sound falai között dolgoztak, ahogy korábban mindannyiszor, a felvételeket pedig sokkal gyorsabban lezavarták, mint gondolnánk: „A zenei alapokat hat nap alatt rögzítettük, a nyolcadik napra pedig készen voltunk a teljes lemezzel, az egész művelet pedig úgy 30-40 ezer dollárunkba került. Sosem értettem, hogy másoknak miért tart egy lemezfelvétel annyi ideig." Habár a '70-es években számos alapmű született napok leforgása alatt, azért az sokat elárul a kvartett felkészültségéről, hogy egy olyan kalandos, szerteágazó lemezt meg tudtak csinálni ennyi idő alatt, mint amilyen a Women And Children First volt.

Az őrült tudós szerepét magára öltő gitáros vezetésével bizarr hangszerelési megoldások egész sorát vonultatták fel, ez már a lemezt indító And The Cradle Will Rock... kezdő másodperceiben nyilvánvalóvá vált. A gitáron keltett különféle zajokból összerakott bevezető legalább annyira ikonikus pillanat, mint a belőle előbújó mázsás staccato riff, ami eltéveszthetetlen Eddie-munka, fajsúlyos kimértsége mégis valami mást közvetített. Ez pedig nem véletlen, a téma ugyanis nem gitáron szólalt meg, hanem egy Wurlitzer 200A típusú elektromos zongorán, amit átküldtek egy MXR Flanger gitárpedálon és egy Marshall erősítőn. Eddie: „Ez tényleg egy Wurlitzer volt, amit átfuttattam az MXR Flangeren és a Marshallon. Egyszerűen csak ütöttem a billentyűket, kettőt el is törtem közben. Kinek jutna eszébe ilyen hülyeséget csinálni rajtam kívül? De jól szól, és ez a lényeg. Gyerekként klasszikus zongorázást tanultam, amiről eddig kevesen tudtak. Detroitban vettem azt a Wurlitzert a turné alatt, és egy éjszaka a buszon elkezdtem ütögetni rajta a riffet. Ebből alakult ki az And The Cradle Will Rock... dal."

A második dal, az Everybody Wants Some!! törzsi dobokkal indult, majd érkezett Roth az állatkert majomházából: egészen 75 másodpercig kellett várni arra, hogy a téma konvencionális alakot öltsön, utána viszont szőröstül-bőröstül hozta a meghatározó Van Halen-hangzást, és ennek megfelelően óriási koncertfavorit vált belőle. Ennél a számnál az is megfigyelhető volt, hogy mennyivel dúsabb lett a hangszerelés: számos gitársávon kavarog a téma, a szóló alatt pedig van ritmusgitár, tehát Eddie itt már nem ragaszkodott annyira a korai „egy szám-egy gitár″ koncepcióhoz. A normális dalszerkezeteket a továbbiakban is igyekeztek elkerülni, a bárdolatlan Fools például olyan, mint valami beteges delta-blues, mégis azonnal ragadt, köszönhetően a refrénnek, amit Roth és a basszusgitáros Michael Anthony együtt énekelt. Ez egyébként egyike volt a régről megmaradt és kikukázott ötleteknek, amit a lemez víziójához igazítottak. A korong A-oldalát a Romeo Delight zárta, ami a csapat addigi legdurvább teljesítményét dokumentálta. Olyasmi volt, mint az Atomic Punk az első lemezen, csak éppen több dinamikai váltással, valamint olyan brutális riffeléssel, ami megágyazott Dimebag és a Pantera számára. Ilyen töményen erőszakos és mégis végtelenül játékos gitártémákat soha Eddie előtt nem produkált senki, tényleg iskola, ahogy felépítette ezt a gigantikus nótát, ami az Unchained előfutára lett. A megalázóan laza szóló szintén tananyag, de az is, amit Michael Anthony nyújt alatta.

A meglepő húzások sora a B-oldalon is folytatódott, a Tora! Tora! például egy sabbathos doomriffeket átértelmező intró a Loss Of Control című jósághoz. Ez utóbbi ismét megalkuvást nem tűrő darab, és ugyancsak a Panterát igazította útba azzal a sosem hallott szaggatott riffeléssel az elején, ami úgy tíz évvel előzte meg a korát. A folytatásban viszont megint az infantilis rock′n′roll kapta a főszerepet, mégsem lehetett elmenni amellett, hogy már egy sokkal komolyabb, érettebb felfogású Van Halen szól. A sok experimentális momentumot követően a vége felé kezdték kissé lehűteni a kedélyeket, ami azzal járt, hogy visszaterelték a könnyedebb hangvétel medrébe az eseményeket. Az akusztikus bűvészkedéssel útnak indított Take Your Whiskey Home egy 1974-ből származó tétel újrafazonírozott verziójaként került ide, és mint ilyen, inkább Rothnak kedvezett hagyományosabb, az első két lemezt felelevenítő mivoltával. Klasszikus Van Halen-érzetet adott, abból is a legjobb fajtát.

A Women And Children First a már említett törekvéseken kívül azért is bizonyult egy új korszak kezdőpontjának, mert a csapat ezen az albumon kezdett övön aluli ütéseket kiosztani a hallgatóságnak különböző zenei gegek formájában, ami aztán hagyományt teremtett. Itt a füstös Could This Be Magic? töltötte be ezt a szerepet, ami akár címadó tételnek is tekinthető: a mindenkiből széles mosolyt előcsaló szerzeményt Eddie akusztikus slide-játékára építették, noha a gitáros számára is újdonságot jelentett ez a technika. Erről így mesélt: „Egyszerűen a kezembe adtak egy gitárt és egy slide-ot, és azt mondták: gyerünk, meg tudod csinálni! Erre én: oké, megteszek minden tőlem telhetőt... Soha életemben nem játszottam slide-dal azelőtt, ezért szerettem volna gyakorolni a felvétel előtt, de a többiek nem hagyták: gyerünk, ember, csak játssz! És tisztességesen megcsináltam. Azt hiszem, egy régi Gibson akusztikus hangszert használtam, ami standard hangolásban volt. Kicsit hawaii hangzású a téma, majdnem úgy hangzik, mintha Andy Griffith a verandán tolná. A végén egy lovat akartunk belevinni, vagy egy tehenet, ami azt mondja, hogy múúú. Ez a dal pokolian vicces! A slide-játék viszont továbbra sem érdekel, mert nagyon limitáltnak érzem a benne rejlő lehetőségeket, hiszen csak egy gyűrűt tologatok ide-oda, miközben használhatnám az összes ujjamat!"

Ez a poén viszont magával hozta, hogy a lemezen nem maradt hely olyan szóló-instrumentálisnak, mint az Eruption és a Spanish Fly, de Eddie nem aggódott: „Ezúttal nem volt indíttatásom ilyesmire. Talán később csinálok egy újabbat, de ahhoz valami friss dolgot akarok kitalálni, ami teljesen más. Az Eruption volt az első, aztán jött a Spanish Fly, ami ugyanaz volt, csak éppen flamenco stílusban. Nem akartam csak azért feltenni valamit a lemezre, mert az eddigieken voltak ilyen típusú szösszenetek, úgyhogy várok, amíg nem kap el az igazi ihlet. Valami klasszikus zenei dolgot szeretnék, akár elektromos, akár akusztikus formában. Olyasmit, mint valami Bach-darab. Sokat hallgatok klasszikus zenét, különösen Debussyt. Az a fickó elképesztő dolgokat írt!"

Érdekességnek a lemezanyagot záró In A Simple Rhyme sem volt híján, pedig messziről hagyományosnak és békebelinek tűnt. Egyfelől vérbeli dél-kaliforniai érzést közvetített, napfénnyel, tengerparttal, a refrén pedig felejthetetlen partihimnusszá tehette volna, ha nincsenek benne azok a Beatlest idéző váratlan leállások és harmóniák. Mintha szándékosan csavarták volna meg annyira, hogy ne legyen első szándékból érkező és magától értetődő. A dal befejezése ráadásul kimondottan zavarbaejtőre sikeredett azzal, hogy az utolsó 20 másodpercben belecsaptak egy megmagyarázhatatlanul testidegen témába, de ennek is megvolt az oka és a magyarázata. A Growth című instrumentális demó egy részét fűzték ide azzal a szándékkal, hogy egyfajta folytonosságot teremtve majd a következő lemezt is ezzel kezdik, végül azonban ebből semmi sem lett.

Hangzását tekintve a Women And Children First ugyanazt a félreismerhetetlen megszólalást produkálta, amit elődei. Ted Templeman nagyon érezte, hogyan kell a bandában munkálkodó hallatlan energiákat összesűríteni, majd a létrejött elegyet vibrálóan élő, spontán formában a világ elé tárni. A sound egyszerre volt robbanásveszélyesen aktív és szellősen áttetsző, Templeman pedig tett róla, hogy mindez kellő kiegyensúlyozottsággal párosuljon. Alex Van Halen dobjai és Anthony bőgője ugyanakkora teret kapott, mint Eddie gitárja és Roth éneke, egyszóval a producer részéről is újabb klasszis teljesítmény került az asztalra. A főszereplő azért így is Eddie maradt, aki abban az időben még bőven a brown sound bűvöletében élt, és itt most tennék egy jókora kitérőt, ha nem bánjátok.

A szent grálként számon tartott hangzást megszámlálhatatlan alkalommal elemezték a szakértők az elmúlt évtizedek folyamán: az alapját egy '60-as évek második feléből származó (1966-os vagy '67-es) Marshall Super Lead JTM100 Plexi erősítő adta, amit EL34-es helyett masszívabb Sylvania 6CA7-es csövek fűtöttek, de állítólag az előfoka szintén meg volt bütykölve. A fejet Eddie egy Ohmite Variac feszültségszabályozóval használta. Imádta a kihajtott Marshall hangját, ám a túlhajtott, akár 130-140 volt feszültséget is felvevő erősítő sok esetben megbízhatatlanul kezdett viselkedni. Ennek kiküszöbölésére a Variacot körülbelül 89 voltra állította, így csökkentve az erősítőbe jutó bemeneti feszültség mértékét. A gitáros esküdött a 4x12-es Marshall-ládákra, ezekben Celestion Vintage 30 és Vintage 75 hangszórókat egyaránt kipróbált, míg az 1978-as lemez felvételekor az egyik ládát 25 wattos Greenback, a másikat pedig JBL hangszórókkal látták el. Az erősítő mellett az a néhány effektpedál is megkerülhetetlen volt a hangzás szempontjából, amiket a kezdetektől használt. Az Eruptionben és az Atomic Punkban bemutatott MXR Phase 90 vagy az ...And The Cradle Cradle Will Rock és az Unchained riffjeit ékesítő MXR Flanger éppúgy nélkülözhetetlen alkotóelemét adták a brown soundnak, mint az analóg módon teret adó Echoplex EP3 mágnesszalagos visszhang pedál. Eddie a Guitar Playernek így mesélt a hangzásáról: „Jelentős a differencia a szimplán hangos megszólalás és aközött, amit én meleg, barna hangzásnak hívok. Ez egy tónusát tekintve rendkívül gazdag sound. Ha kedvem tartaná, tudnék olyan hangos lenni a színpadon, hogy a gitáron kívül semmi mást nem lehetne hallani, de az ilyesmit egyáltalán nem szeretem. A kiegyensúlyozott hangzást annál inkább."

Szintén a brown sound fontos adaléka volt az elv, amit Eddie és a producer Ted Templeman együttesen határoztak meg a stúdióban. A korai időkben az esetek többségében egyetlen gitársávval dolgoztak, így értelemszerűen a szólók alatt csak a basszusgitár és a dobok szóltak, így a lehető legnagyobb hangsúly helyeződött Eddie játékára: „Amikor az első albumot rögzítettük, megkérdeztem Ted Templemant és Donn Landee-t, hogy csinálhatnám-e úgy a felvételeket, ahogy élőben is szoktam játszani? Erre ők: naná, csináld csak! Szinte minden gitárt élőben vettem fel az albumra. Nem volt szükség arra, hogy ritmusgitár vagy bármi előre megírt dolog legyen a szólók alatt." Ahogy már említettem, ez a koncepció a Women And Children First idején kezdett megváltozni és egyre több sávon dolgoztak Templemannel, de ez akkor még nem befolyásolta az eredetileg kőbe vésett hangzást.

Természetesen Eddie házilag fabrikált gitárjai jelentették a másik nagy faktort, melyek nélkül elképzelhetetlen lett volna a brown sound. Első saját kezűleg épített hangszere a Fender és a Gibson hagyományait ötvöző, Schwinn biciklifestékkel piros-fehér-fekete színre fújt Frankenstein, vagy más néven Frankenstrat volt, amit 1975-ben rakott össze. A legenda szerint vett egy 50 dolláros, gyári hibás Strat-testet és hozzá egy lakkozatlan jávor nyakat 80-ért, majd egy régi ES-335-ös jazzgitár PAF humbucker pickupját paraffin viaszba mártotta, hogy ezzel minimálisra redukálja a feedback-jelenséget. Elsőre legenda született. A Frankensteint a gitáros kedvence, a kőris testű, fekete-fehér Eruption követte 1978-ban, amihez Wayne Charvel szállította a Boogie Bodies testet és nyakat, majd egy évvel később szintén Charvel közreműködésével megérkezett a sárga-fekete Bumblebee, ami ugyancsak a kőris test-jávor nyak koncepcióját mutatta. Ebbe a hangszerbe első ízben egy Mighty Mite humbucker került beépítésre, amit nem sokkal később egy olyan DiMarzio Super Distortionre cserélt, amiből kiszedte az eredeti mágneseket és egy Gibson PAF pickup Alnico 2-es típusú rúdjait illesztette a helyükre, majd újratekercselte az egészet. Még ugyanabban az évben megismerkedett Floyd Rose seattle-i gitáros/feltalálóval, aki rendelkezésére bocsátott egy akkor még nem teljesen kiforrott satus tremolórendszert. Mivel Eddie számára állandó problémát jelentett a Frankenstein elhangolódása az '58-as Fender tremoló használatát követően, nem sokat gondolkodott és azonnal felváltotta azt az ígéretes új találmánnyal. E három hangszerrel Van Halen megteremtette az úgynevezett hot rod gitárok divatját, attól kezdve minden amerikai gitáros megcsinálta/megcsináltatta a maga Strat-testű, egyetlen humbucker pickuppal tuningolt, és persze egyedi festésű modelljét.

Gitárjainak játszhatósága úgyszintén fontos prioritást jelentett számára, mindig azon volt, hogy megkönnyítse saját dolgát. Emiatt vékony húrkészleteket használt és a hangszerei beállítását is úgy intézte, hogy ne kelljen harcolnia velük. Erről így vélekedett: „A hangzás mellett a játékérzet a legfontosabb. Szeretem, ha könnyen játszható egy gitár. Mi értelme lenne akadályokat gördíteni magam elé? Állítsam a húrmagasságot egy inch-csel a fogólap fölé? Egy híres gitáros, akinek nem fogom elárulni a nevét (én viszont igen: Ritchie Blackmore – D.Gy.), egyszer azt mondta, hogy a Gibson gitárok lányoknak való hangszerek, a Fendereken sokkal nehezebb játszani! Vajon miért jó valakinek, ha kínlódhat egy hangszerrel? Én nem vagyok macsó csávó, akkor élvezem a zenélést, ha könnyedén játszhatok a gitáromon. Az általam tervezett gitárok és erősítők segítségével a gitározás kellemes időtöltéssé válik."

Az említett Wayne Charvel manufaktúrájában dolgozott akkoriban egy másik legendás hangszerész, Karl Sandoval, aki Randy Rhoads ikonikus pöttyös gitárját alkotta meg, de Eddie számára is épített extrém formájú hangszereket. A szakember maga is gitárosként kezdte a dél-kaliforniai színtéren, bandájával több alkalommal is fellépett a Van Halen előtt, és idővel egészen közel került a gitároshoz. Barátságuk kialakulásáról így mesélt tavaly Larry DiMarziónak: „Óriási hatással volt rám, amikor Eddie-t hallottam gitározni. Azt gondoltam, hogy a fenébe tud valaki ilyen jól játszani? Emlékszem, hogy láttam őket a Whiskey-ben vagy talán a Gazzarri's-ban. Elképesztően gitározott, minek láttán megszólalt egy arc mellettem: hű, ez a srác úgy szól, mint Ritchie Blackmore! Én meg csak annyit mondtam: tévedsz, ember, ez a srác külön kategóriába tartozik... Nyilván Ritchie is külön kasztot jelentett, szóval nem igazán akartam őket összehasonlítani, de úgy éreztem, hogy Eddie-ben van valami különleges, lélekkel teli. Elég gyors volt, de nem élt a sebesség bűvöletében. Klasszikus, átütő játékstílussal rendelkezett, tele óriási trükkökkel, és egyszerűen uralta a színpadot, akárhányszor csak fellépett."

Sandoval készítette a híres mézszínű Megazone gitárt, amit eredetileg nem Eddie-nek szánt, végül mégis nála kötött ki: „Amikor megmutattam neki a Megazone-t, mindenáron meg akarta szerezni. Megvette, noha nem annyit adott érte, amennyit szerettem volna érte kapni, de megalkudtunk. Eddie egy délután megjelent nálam. Ez közvetlenül az első Van Halen turné után történt. Talán éppen a Megazone-ért jött. Mindenesetre egész nap és egész éjjel ott maradt nálam, ivott néhány sört, elszívott pár szál cigarettát és gitározott. Fogalmam sem volt róla, miért akart velem lógni péntek este a négylakásos társasházban lévő parányi lakásomban, úgyhogy az este folyamán egyszer meg is kérdeztem tőle: Ed, most már sztár vagy, szex, drogok és rock'n'roll vár rád mindenhol. Mi a fenének akarsz itt lógni? Azt mondta: figyelj, a turnén ebben él az ember, de hamar bele lehet ám fáradni. Mindenki akar tőled valamit, és ez soha nem ér véget. Egyszerűen jólesik csak itt ülni és gitárokról beszélgetni... És pontosan ezt tettük. Eddie aznap este a lakásomban mindenfélén játszott, a Guild akusztikus gitártól kezdve egy Gibsonon és egy B.C. Richen át bármin, ami csak a kezébe akadt. Emlékszem, arra gondoltam, hogy még soha nem hallottam egyik gitárt sem ilyen jól szólni. Elképesztő volt látni, hogy Eddie mire képes. Mindegyik ugyanolyan ellenállhatatlanul szólt a kezében, a személyisége egyszerűen beterített és elhomályosított mindent. Randy Rhoads ugyanilyen volt, ő is mindent azonnal a saját képére formált."

A hangszerész elárult egy-két műhelytitkot is Eddie játékával kapcsolatban: „Ami a gitárjait illeti, a tremolóblokkot például csak a két szélső rugóval tartotta a helyén, a középsőt mindig eltávolította. A nyergen a húrok helyét pedig - és erre tisztán emlékszem - nagyon nagyra vágta, akár basszushúrok is befértek volna a résekbe. Így nem lépett fel súrlódás a vájat oldalain, csak az alján, a nyerget pedig grafittal vagy olajjal kente. Mindenki tudja, hogyan kell a húrokat meghúzni, de ő csak minimális mértékben tekerte fel őket: így kevesebb húrt kellett feszíteni, és kisebb volt a valószínűsége, hogy a húrok elhangolódnak, amikor a nyújtásokat és a tremolós merüléseket végezte. Továbbá az is lényeges volt számára, hogy a húrok ne törjenek meg a nyeregnél, hanem egyenes vonalban haladjanak tovább a hangolókulcsokig. Ez is azt szolgálta, hogy a minél kisebb nyomás helyeződjön a nyeregre. Sokan nincsenek tisztában vele, de Eddie számára a tremolókar egy olyan titkos fegyvert jelentett, amit paradox módon az elhangolódás megakadályozására is használt. Ha normál E-hangolásban csinálsz egy extrém tremolós trükköt, akkor törvényszerűen elhangolódsz, és a következő akkord már hamis lesz. Viszont ha meghallgatod Eddie néhány szólóját, rá fogsz jönni, hogy bizonyos frázisok és motívumok végén a tremolós művelet a húrokban keletkezett feszültség kiegyensúlyozására irányult és ez később a stílusa elválaszthatatlan részévé vált."

Visszatérve a páratlan ambícióktól fűtött Women And Children Firstre, az 1980. március 26-i keltezésű lemez ugyanolyan jól szerepelt a Billboard 200-as albumlistáján, mint a kettes anyag, azaz a hatodik helyi jutott, felvezető kislemezt viszont nem másoltak ki róla. Az ...And The Cradle Will Rock single formátumban csak egy hónappal később jelent meg, de a rádióknál nem igazán talált értő fülekre, így a Billboard Hot 100-on sem jutott be a Top 40-be. A szakma viszont annál jobban értékelte, a pletykák szerint Eric Carr dobos e dal segítségével demonstrálta képességeit azon a meghallgatáson, ami alapján bekerült a KISS-be. Az őszinte elismeréseket persze már akkor sem volt könnyű dollárra váltani, következésképp a Women And Children First a vártnál kevesebb példányban kelt el. Habár az RIAA adatbázisa szerint 1980. június 2-re elérte a platinalemez-státuszt, a továbbiakban meglehetősen lassú ütemben fogyott. A háromszoros platinafokozatot tizennégy év alatt abszolválta, ami nem számított túl jó teljesítménynek a Van Halen szintjén. Csak az összehasonlítás végett: a majdani első, Sammy Hagar segítségével készített anyag, a 5150 fél év leforgása alatt ment el ugyanennyi, azaz 3 millió példányban, de az nyilván egy rádiókra kalibrált korong volt.

A Women And Children First értékeiből ez nem vont le semmit, ettől függetlenül sok ősrajongó kedvence lett. Szövevényesebb megfogalmazása jól állt a csapatnak, nem véletlen, hogy a következő anyaggal, az egy évvel későbbi Fair Warninggal még tovább fejlesztették ezt az irányt. A százhuszonnégy állomásos World Invasion lemezbemutató turné azt mutatta, hogy a kevesebb eladott lemez ellenére a Van Halen népszerűsége jottányit sem csökkent Amerikában. A turnét a zenekar sokatmondóan „Party 'til You Die Tour"-nak nevezte el, és ez volt az első olyan körút, amelynek koncertjein Eddie élőben játszott billentyűs hangszereken. Ezúttal még alaposabban bejárták Észak-Amerikát, még ha ez azzal is járt, hogy Japánt ki kellett hagyni a naptárból. Cincinnatiben Roth ellen vádat emeltek a tűzvédelmi szabályok megsértése miatt, amikor a közönséget tűzgyújtásra buzdította a Light Up The Sky alatt. A frontember a négyhetes európai kör alatt is szolgáltatott beszédtémát a bulvársajtónak, amikor egy olaszországi tévéfellépés idején terpeszugrást követően eltörte az orrát. A zenekar a turné során nagyon ráment a látványra, 50 tonna felszerelést és 850 ezer wattnyi világítást szállítottak egyik állomásról a másikra, a riderben pedig előre meghatározták, hogy minden koncert előtt két kiló M&M's cukorkát kérnek az öltözőbe, de a barna színűeket távolítsák el a kollekcióból. Ez persze nem önmagáért való sztárallűr volt, hanem teszt: ha még erről is gondoskodtak a szervezők, Eddie-ék biztosak lehettek benne, hogy a technikai paraméterek is rendben lesznek az adott helyszínen.

A pénzükért mindazonáltal megdolgoztak, az új albumot pedig öt dallal reprezentálták a programban. Elképesztő összegeket kaszáltak, ennek ellenére nem marad sok pénz a zsebükben. Eddie ezt így magyarázta a Guitar Playernek: „Nullszaldósak vagyunk, mert minden pénzünket a hangosításra és a világításra fordítjuk. Azért turnézunk, hogy lemezeket adjunk el; ez az egyetlen dolog, az élő show, ami elad minket. Minden, amit csinálunk, fordítottja annak, amit mások tesznek. Csak az élő zenélést ismerjük. Tulajdonképpen egy koncertanyagot préseltünk a barázdák közé, amikor bementünk felvenni az első albumot. A Boston vagy a Foreigner ezt pont fordítva csinálja: ők mindent a stúdióban dolgoznak ki, majd próbálnak, mielőtt turnéra mennek. Számunkra viszont az élő show a lényeg. A most következő turnén a valaha volt legnagyobb világítási rendszerrel fogunk előállni. Hogy ez mennyit kóstál, nem tudom. Az viszont biztos, hogy az összes pénzünket elviszi. Mindent felteszünk egy lapra. Nem fogjuk azt mondani, hogy itt megspórolhatunk egy kis pénzt, ha ezt vagy azt nem tesszük meg. Megtervezzük, amit akarunk, megépíttetjük, és aztán azt kérdezzük: mennyi pénzünk is van? Ha pedig nincs elég, akkor valahonnan szerzünk még egy kis dohányt!"

Az ebben a szellemben levezényelt gigaturné utolsó buliját 1980. november 15-én adták a Lakeland Civic Centerben, majd egyből nekiálltak a következő anyagnak, de az már egy másik történet, amit jövő tavasszal taglalunk részletesen. Addig viszont ünnepeljük meg eme nagyszerű és rendhagyó lemez jubileumát, ami egyértelműen új fejezetet nyitott a Van Halen krónikáiban!