Shock!

Tavaly nyáron fergeteges hangulatú és brutálisan teltházas koncertet adott Budapesten, a Barba Negrában a Megadeth legénysége, amely az első önálló fellépésük volt Magyarországon a szép emlékű Petőfi Csarnokban megrendezett 2010-es buli óta. A hivatalosan még mindig a legutóbbi The Sick, The Dying... And The Dead! albumot népszerűsítő, ám valójában rajongói gyöngyszemekkel telezsúfolt programmal turnézó csapatba nemrég visszatért basszusgitárossal, a többek között a White Lionból, a Pride & Gloryból, a Black Label Societyből és John Fogerty bandájából ismerhető James LoMenzóval készítettünk minden részletre kiterjedő nagyinterjút.

Meglehetősen érdekes a Megadethszel való kapcsolatod, hiszen 2022-ben immáron másodízben csatlakoztál Dave Mustaine csapatához, úgyhogy kezdjük is ezzel. Amikor 2006-ban először szálltál be a zenekarba, inkább még a rockműfajban csengett jól a neved, amit a White Lionban, illetve David Lee Roth, Slash és Zakk Wylde mellett öregbítettél, nem pedig metálvonalon.

Így igaz, de a zene számomra sosem a kategóriákról szólt. Zenei tanulmányaim során számos különböző műfajjal megismerkedtem a komolyzenétől a jazzen át a könnyebb stílusokig. Mozart, Csajkovszkij és Wagner munkássága éppúgy szerepet játszott a zenei fejlődésemben, mint a rock & roll. A '70-es években nőttem fel, rengeteg progresszív muzsikát hallgattam, ugyanakkor a funk- és a popzene is nagy hatással volt rám. Basszusgitárosként elképesztően érdekesnek találtam az akkori idők popslágereit, baromi komoly basszustémák sorakoztak bennük, nem akármilyen tréning volt a füleimnek leszedni a rádióban hallott témákat. A metál sem állt távol tőlem, a pályafutásom során mindvégig játszottam feldolgozásokat, például Diótól és a Judas Priesttől, még ha ezek nem is voltak annyira nyaktörőek, mint a Megadeth katalógusa. Szóval nem a műfaj jelentette a problémát, hanem inkább az, hogy a karrierem meglehetősen magas röppályáján ívelt akkoriban és az azt megelőző években. Ahogy az imént magad is felsoroltad, a White Lion után jött a többi projekt, a Pride & Glory, Gilby Clarke, David Lee Roth, Slash, a Black Label Society, szóval nem unatkoztam. Megszámlálhatatlanul sok dalt kellett megtanulnom, ami viszont azzal járt, hogy zenehallgatóként nem volt időm alaposan elmélyülni más előadók albumaiban. Amikor Dave először megkeresett, majd a meghallgatást követően felajánlotta az állást, csupán három dalt ismertem a Megadethtől, azokat is a rádióból. Ez pedig komoly kihívás elé állított, mivel másfél hetem volt huszonnyolc téma színpadképes elsajátítására, mert lekötött koncertjeink voltak Dubaiban. Ekkor bizony nagyon jól jött a komolyzenei előképzettségem, mert a dalok felépítése és összetettsége láttán sok hasonlóságot véltem felfedezni, és ezért úgy is láttam hozzá a memorizálásukhoz, mintha szimfonikus zenét tanulnék. Részekre bontottam a dalokat és jegyzeteket készítettem, melyeket az első koncertek alkalmával még a színpadra is magammal vittem, hogy minden apróságra emlékezzem. Nyilván megoldottam, de emlékszem, először azt gondoltam, hogy elment a józan eszem! Kell ez nekem? Aztán persze utólag már áldottam a sorsot, hogy igent mondtam Dave felkérésére, mert minden tekintetben exponenciális mértékben léptem előre - basszusgitárosként, színpadi előadóként, tehát összességében zenészként. A Megadeth soraiban basszusozni mindazonáltal még így is jóval hálásabb feladat, mint gitározni. Szólógitárosként beszállni ide, nos, az még ennyire sem sétagalopp! (nevet)

Másfajta gondolkodást és technikai hozzáállást igényelt tőled a Megadeth, mint a korábbi zenekaraid?

Őszintén szólva, pont ez volt a legtrükkösebb része. Ha valaki pályázna a Megadeth basszerposztjára – ne próbálkozzatok, betöltött az állás! –, annak előtte tisztában kell lennie bizonyos dolgokkal. Itt ugyanis nem a pőre technikáról szól minden. Ha most valaki küldene nekem egy dalt, legyen az bármilyen nehéz is, simán begyakorolnám és eljátszanám, itt, ezen a széken, egy helyben ülve. Nem okozna gondot, bármit el tudok így játszani. Lehet, hogy időbe telne, de megcsinálnám. Egy hatalmas színpadon sokezer ember előtt megtenni ugyanezt viszont teljesen más szituáció, mert nagyon nem mindegy, hogyan teszed. Egy dalt nem elég megtanulni, elő is kell adni, hitelesnek kell lenni, meg kell érinteni a közönséget. Bele kell tenned a szíved és a lelked, eggyé kell válnod vele. Bármennyire is komplex és virtuóz a Megadeth muzikalitása, a színpadon nem engedheted meg magadnak, hogy a hangszeredre görnyedve csak azzal légy elfoglalva, hogy hiba nélkül a végére érj annak a többszáz hangnak. Az emberek végeredményben nem azt akarják látni, hogy képes vagy eltolni ezeket a dalokat, hanem azt, hogy integráns részét képezed a csapatnak és erőlködés nélkül teszed a dolgodat. Nyilván a manuális felkészülés sokat segít, hogy eljuss idáig, de van ennek egy mentális olvasata is, ami szerintem még lényegesebb. Fel kell ismerni, hogy a közönség miért megy ki a koncertekre és a zenekar mit is képvisel a műfajában. A koncertezés közösségi élmény minden résztvevő számára, olyasmi, mint templomba járni. Elképesztően sokat ad, amikor azt látom, hogy a rajongók boldogan távoznak a buliról. Ebből lehet igazán töltekezni, erre lehet alapozni, ráadásul piszkosul motivál is. Érzem, hogy napról napra egyre jobb leszek ettől!

Első körben 2010-ig voltál a zenekar tagja. Hogyan vélekedsz az akkori és a mostani szerepedről?

Akkoriban jött el az idő David Ellefson visszatérésére a bandába, amit természetesen elfogadtam. Session-basszusgitáros vagyok, a projektjeim egymást követik. Ez a munkám, ebből élek, a zenekari elfoglaltságaim pedig sosem tartottak évtizedekig, még a White Lion-sztori is csupán öt évet ölelt fel. A zenekarvezetők időnként irányt váltanak, kipróbálnak valami újat, vagy éppen visszatérnek valami jól bevált régi dologhoz, a csapaton belül pedig ezek reakciót váltanak ki. Valaki nem ért egyet, a másik viszont igen, de zenei nézetkülönbségek ettől függetlenül is akadhatnak. Ezeket a helyzeteket tudni kell kezelni. Aztán zenekar és zenekar között is lehet különbség. A 2010-es évek folyamán például volt egy nyolcéves periódusom, amikor valódi bérzenészként dolgoztam egy bandában. Kiegészítő ember voltam, tudtam, hol a helyem és mi a szerepem, cserébe pedig jó pénzt kerestem. Azonban ez inkább a kivételt jelentette. A mostani Megadeth-tagságom teljesen más: egyfelől már van közös történelmünk, ezért a jelentősége sem ugyanaz, mint elsőre volt. Jelenleg azt érzem, hogy egy hosszútávú együttműködés elején járunk és itt leszek, amíg világ a világ. Dave elképesztően jól menedzseli a Megadetht, a rajongók pedig érzik azt a fajta testvériséget és szellemiséget, ami egy ilyen metálbandánál meg kell, hogy legyen. Amikor két évvel ezelőtt ismét beléptem a csapatba, rögtön azt tapasztaltam, hogy a Megadeth zeneileg még mindig abszolút csúcson van. Noha az a klasszikus felállás már a múltat jelentette, ami a sikerlemezeket szállította annak idején, Dirk Verbeuren és Kiko Loureiro egyaránt a lehető legmagasabb szintet képviselték. Kiko sajnos időközben kiszállt, de az utódja, Teemu Mäntysaari szintúgy makulátlan teljesítményt nyújt. Mindenki csúcsformában van és mind a négyen ugyanabba az irányba húzunk, ami létfontosságú egy ilyen gárdánál. Hatalmas a potenciál a jelenlegi csapatban, Dave pedig tesz róla, hogy mindannyian a magunkénak érezhessük a Megadeth-et és optimistán tekinthessünk a jövőbe.

Amúgy meglepődtél, amikor Dave újra megkeresett?

Tény, hogy nem számítottam rá. Éppen egy másik csapattal koncerteztem és először az ismerőseim kezdtek hívogatni, hogy „na, Dave keresett már?" Fogalmam sem volt, mi történhetett, de kíváncsi lettem. Miután képbe kerültem, azt gondoltam, hogy ennek nagyobb a füstje, mint a lángja, majd úgyis elsimítják a nézeteltéréseket és mennek tovább. Pár nappal később mégis megcsörrent a telefon és Dave volt a vonal másik végén. Először csak óvatosan puhatolózott: azzal kezdte, hogy tudja, érdekelt vagyok egy másik bandában és nem szeretné a feje tetejére állítani az életemet, de ha meg tudnám oldani, hogy a lekötött Megadeth/Lamb Of God-turnéra beálljak, az nagyon nagy segítség lenne. Mivel az akkori bandám nem úgy funkcionált, ahogy kellett volna, azonnal szabaddá tettem magam, viszont nem terveztem nagyon előre. Úgy voltam vele, hogy kisegítő zenészként csak beugrom turnéra, aztán majd elköszönünk egymástól és mindenki megy a maga útjára, de már rögtön az elején azt éreztem, hogy itt azért többről lehet szó. A turné végén aztán Dave feltette a kérdést, hogy esetleg maradnék-e? Erre persze csak egyféleképpen lehetett válaszolni!

Áprilisban már letudtátok az idei turné dél-amerikai részét, masszív teltházak előtt...

Ne is mondd, őrület volt! (nevet) A dél-amerikai közönség egészen elképesztő odaadással támogatja a bandát és a műfajt, de erről nem csak mi, hanem mások is hosszasan tudnának mesélni. Persze tudtuk, hogy mire számítsunk, de az még minket is meglepett, hogy arrafelé már a Megadeth is többgenerációs bandának számít: a fiataloktól az idősekig, a lányoktól a fiúkig, a nőktől a férfiakig mindenki jelen volt. Egyébként tavaly és tavalyelőtt Európában is hasonlókat tapasztaltunk. A fesztiválokon hagyományosan jó köröket futunk, nyilvánvalóan nem abból kell lemérni, hányadán állnak egy bandával az emberek. Az igazi fokmérőnek az önálló koncertek számítanak és ott tényleg elsöprő támogatást kaptunk szerte Európában, csordultig telt minden helyszín.

A koncertek programjait elnézve feltűnő, hogy mennyi ritkán játszott szerzeményt rotáltok a programban: olyan témák is rendszeresen előkerülnek, mint az Angry Again, a Mechanix, a Countdown To Extinction, a Rattlehead és a Skin O'My Teeth. Összesen hány dalt tanultatok be?

A számokkal hadilábon állok, de mindjárt előszedem a jegyzeteimet: lássuk csak, összesen negyven dal adja azt a keretet, amiből meríthetünk, az pedig, hogy ezekből miket veszünk elő, mindig a hangulatunktól függ és az adott este dől el. Azokat játsszuk, amikhez éppen kedvünk van, arra viszont ügyelni kell, hogy Dave hangját ne terheljük túl. Ha teszem azt, négy egymást követő estén elhangzott a Devil's Island, akkor ideiglenesen muszáj kivenni a műsorból és betenni helyette valami mást. Szerintem mindenki számára izgalmas, hogy ennyit váltogatjuk a programot, a meglepetés ereje mindig jó tud lenni. Persze ez vékony jég is lehet egy nagy népszerűségnek örvendő csapat számára. Rajongóként nekem is vannak bizonyos elvárásaim a kedvenc bandáim felé. Emlékszem, amikor 2008-ban Ausztráliában nyitottunk a Judas Priestnek, épp a Nostradamus albummal turnéztak. Szó se róla, remek album volt, de azért a közönség elsősorban a régi nagy slágerekért váltotta meg a belépőt. Ez nálunk is így van és emiatt felelősséggel tartozunk a rajongók irányába. Nyilvánvaló, hogy például a Holy Warst nem hagyhatjuk ki egyik este sem, mert ha megtennénk, akkor csalódást okoznánk sok embernek. Persze mi is kedveljük és jó látni, hogy mit vált ki a közönségből, ennek ellenére szeretjük magunk számára is izgalmassá tenni a koncerteket, egyúttal kihívás elé állítani a rajongókat.

Mely dalok a kedvenceid a mostani szettből?

Érdekes módon nem feltétlenül azok, melyek elkészítésében magam is részt vettem. Az új lemez címadója vérbeli favorit nálam, ahogy a Dread And The Fugitive Mind is, amit sosem játszottunk, amikor tagja voltam a csapatnak. Az In My Darkest Hour ugyancsak közel áll hozzám, egyike a definitív Megadeth-daloknak, imádom azt a drámaiságot, ami árad belőle. Jó sztori ezzel a számmal kapcsolatban, hogy anno a '80-as években rengetegszer hallottam a brooklyni L'Amour klubban, ami a New York-i underground rockélet egyik meghatározó helye volt. Mindössze néhány háztömbnyire laktam tőle, a törzshelyemnek számított, rengeteg legendás bulit láttam ott a Metallicától Yngwie Malmsteenen át az Iron Maidenig. A fő műsorszámot minden este ezzel a dallal vezették fel, nekem viszont fogalmam sem volt arról, hogy ki játssza, és ez egészen addig így is maradt, amíg a Megadeth tagja nem lettem 2006-ban!

A jelenkor után térjünk át a múltra, ha nem bánod! Profi pályádat a Rainbow-dobos Bobby Rondinelli csapatában kezdted, mely formáció 1985-ben készítette el első és egyetlen lemezét. Az énekes pedig a tragikusan korán elhunyt Ray Gillen volt...

Így igaz! Látom, felkészültél! (nevet) Az egész úgy indult, hogy Bobby Rondinelli dobtechnikusa meglátott egy feldolgozásokat játszó zenekarban, valahol New Jerseyben. Akkoriban több ilyen típusú bandában zenéltem párhuzamosan New York és New Jersey vonzáskörzetében, a fél életemet azzal töltöttem, hogy basszusgitárral a hátamon metróztam egyik próbáról a másikra. Bobby emberének tetszett a játékom és megkérdezte, hogy érdekelne-e a pozíció az éppen formálódó új zenekarban? Természetesen ismertem Bobby-t, tudtam, hogy évekig Ritchie Blackmore-ral játszott, szóval óriási lehetőséget láttam a dologban. Azzal viszont nem voltam tisztában, hogy az elődöm nem más, mint Felix Pappalardi volt. Felix igazi legendának számított zenész-körökben, a Mountain zenekar oszlopos tagja volt, producerként pedig ő jegyezte a Cream Disraeli Gears alapművét sok egyéb mellett. Sajnos az élete hamar véget ért, gyilkosság áldozata lett, a saját felesége ölte meg. Amikor megjelentem a Rondinelli meghallgatásán, azt láttam, hogy a próbateremben ott áll Felix hegedű alakú Gibson basszusgitárja. Nem akármilyen felismerés volt, hogy kinek az örökébe kell lépnem! A csapat elég hamar összeállt, Bobby tesója, Teddy Rondinelli lett a gitáros, aki szintén kiváló hangszeres felkészültséggel rendelkezett. Énekest kicsit nehezebben találtunk, de aztán valaki bedobta egy New Jersey-i srác, Ray Gillen nevét. Ahogy Ray elkezdett énekelni az első közös próbán, el is dőlt minden.

Lehengerlő volt?

Alig eresztette ki a hangját, de egyből tudta mindenki, hogy istenáldotta tehetség birtokában van. Csak úgy áradt belőle a muzikalitás! Őserejű torka volt, remekül passzolt ahhoz a blues rockos stílushoz, amit kitaláltunk, a zenekari munka pedig gördülékenyebben nem is mehetett volna. Bobby és Teddy szüleinek volt egy hatalmas háza Long Islanden, aminek az alagsorában berendeztek egy próbatermet. Rengeteg hely volt a házban, így ahelyett, hogy állandó utazással töltöttük volna az időt, Bobby-ék felajánlották, hogy költözzünk oda. Egy hálószobán osztoztunk Ray-jel és szoros barátság szövődött közöttünk. Remek időszakon mentünk keresztül, gyártottuk a demókat, jártuk a klubokat, majd felvettük a lemezt, egy nap azonban minden megváltozott: Ray-t megkereste a Black Sabbath, hogy ugorjon be, mert az akkori énekesük (Glenn Hughes – D.Gy.) súlyos drogproblémákkal küzdött, és nem voltak biztosak benne, hogy fel tud velük lépni aznap. Ray-nek estére a tizenötezer férőhelyes Nassau Coliseumban kellett lennie, mi meg természetesen elmentünk a koncertre megnézni őt. Aznap végül mégsem kellett színpadra állnia, mert az énekes valamennyire összeszedte magát, de a buli így is szürreális volt. A W.A.S.P. lépett fel nyitószámként, utánuk következett a Black Sabbath, viszont a frontember olyan borzalmas állapotban volt, hogy a rajongók tömegesen hagyták el a termet. El tudod ezt képzelni?

Elég kemény...

Ray a függöny mögött várakozott, másnapra pedig a Black Sabbath énekese lett, ami a Rondinelli zenekar idő előtti végét is jelentette. Évekkel később aztán újra kereszteztük egymás útját. Akkor már a White Lion tagja voltam, ő pedig számos projekttel a háta mögött egy új zenekar összerakásán ügyködött az egykori Ozzy-gitáros Jake E. Lee-vel. Los Angelesben, a Melrose Avenue-n szó szerint egymásba rohantunk. Éppen távozóban voltam, New Yorkba repültem volna vissza, Ray azonban meggyőzött, hogy maradjak még a városban pár órát és okvetlenül menjek el egy próbára hozzájuk. Jake-kel írtak ugyanis egy listát a szóba jöhető basszusgitárosokról, és az én nevem is szerepelt rajta, ezért mindenképpen ki akartak próbálni. Azt mondtam, hogy „rendben, jammelek veletek, de utána kiviszel a repülőtérre." Így is lett, gyorsan elautóztunk a Mates stúdió próbatermébe, ahol találkoztam Jake-kel és Eric Singer dobossal. Egy meglehetősen apró helyiségben kezdtünk játszani, ahol akkora zsúfoltság uralkodott, hogy alig láttuk egymást a sok cucctól. Mindenesetre hallottam, hogy Jake belecsap egy veretes E-akkordba, én pedig próbáltam követni őt. Emellett Jake valami új pedált is igyekezett munkára fogni, kevés sikerrel, mert legtöbbször nem olyan hangokat adott ki, amit ő hallani szeretett volna, szóval nem tűnt valami ideálisnak a szituáció. Ettől függetlenül Ray baromi lelkes volt, és a pihenőben azzal jött oda hozzám, hogy „Jake-nek nagyon tetszel, ugye csatlakozol hozzánk?" (nevet) Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, csak annyit voltam képes kinyögni, hogy „ne rohanjunk már ennyire előre, legalább adj egy kis gondolkodási időt!" A White Lionnal a sikereink csúcsán jártunk, abszolút mértékben elköteleztem magam a csapat irányában és nem állt szándékomban váltani. Ray tisztában volt ezzel, mégis el akart csalni, a kísértés szele pedig, bevallom, meglegyintett. A gépem viszont ment, úgyhogy azonnal el kellett indultunk a repülőtérre, ám akkor olyasmi történt, amit soha nem fogok elfelejteni: beültünk Ray kocsijába, ráadta a gyújtást, aztán bekapcsolta a rádiót, amiben szinte égi jelként megszólalt a White Lion Wait dala... (nevet) Nem hazudok, tényleg így történt! Abban a pillanatban odafordultam hozzá, és azt mondtam: „Ray, nagyon sajnálom, nem leszek a zenekarod tagja." (nevet) Végül Gregg Chaisson került be a bandába, ami a Badlands nevet kapta, és fantasztikus lemezek egész sorát alkották meg Ray haláláig. A történtektől függetlenül mindvégig barátok maradtunk, és manapság is nagyon sokat gondolok rá, hatalmas űrt hagyott maga után.

Érintőlegesen szót ejtettél a White Lionról: a klasszikus felállás az 1991-es Mane Attraction album után hullott darabjaira, az azt követő turnén pedig fel is oszlott az egykori sikercsapat. Szerinted mi verte bele az utolsó szöget a banda koporsójába?

Egyértelműen a zeneipari trendek változása. Az MTV-n egyik pillanatról a másikra megfordult a széljárás, az addigi kedvencek videói hirtelen lekerültek a műsorról, ami akkoriban egyet jelentett a halálos ítélettel. Ha a dalaidat nem játszotta az MTV, akkor kis túlzással nem is léteztél. Ez volt az egyik ok, a magam részéről viszont most is úgy gondolom, hogy a mainstreamnek szüksége volt arra, hogy az előző évtized lezárásával tiszta lappal kezdje meg a kilencvenes éveket. Amúgy a Mane Attraction lemez jól sikerült és eleinte megfelelő ütemben fogyott, a zenekaron belüli üzleti nézeteltérések azonban beárnyékolták a működésünk utolsó fázisát. Jól ment a szekér, milliókat adtunk el az albumainkból, Greg D'Angelo dobossal viszont azt éreztük, hogy anyagilag továbbra sem kapjuk meg azt az ellentételezést, amit a zenekar működtetéséhez való hozzájárulásunk folytán megérdemelnénk. Tudod, a White Lion tulajdonjoga mindig Vito Bratta gitáros és Mike Tramp énekes kezében volt, ígéreteket pedig többször is kaptunk tőlük arra vonatkozóan, hogy némileg igazságosabbá teszik a pénzügyeket, azaz a bevételek elosztását, ez azonban soha nem történt meg. Mentségére váljék, Mike tényleg igyekezett rendezni ezt a helyzetet, ezt biztos forrásból tudom, egyedül azonban kevés volt hozzá. Maradhattunk volna még egy turnés körre, akkor azonban úgy láttuk, hogy nincs értelme, mert nem tudtunk kijönni a White Lionban keresett pénzből. Emiatt mindketten kiszálltunk.

Köztudott, hogy Vito Bratta önként száműzte magát a zenei bizniszből, és több mint harminc éve nem adott lényegi életjelet magáról. Mikor beszéltél vele utoljára?

Jó pár éve már annak. Vito felépítette a saját legendáját, majd úgy döntött, hogy nem kívánja azt további fejezetekkel gyarapítani, inkább érintetlenül hagyja. Biztos vagyok benne, hogy ha előbújna a csigaházából, akkor megint képes lenne fenomenális teljesítményt nyújtani, ugyanakkor be kell látni, hogy ez a világ nem való mindenkinek. A turnézó zenész élete nem könnyű kenyér. Ha rám nézel, akkor persze azt látod, hogy élvezem ezt az egész cirkuszt, és valóban így is van, a folyamatos utazás és éjszakázás azonban kifacsarja az embert. Ahogy én látom, Vito azt a normális polgári életvitelt éli, amit igazán szeret, ezt pedig tiszteletben kell tartani.

A White Lion utáni munkásságod meglehetősen jól dokumentált: először a KISS-gitáros Ace Frehleynél láttad el a basszusgitárosi teendőket, majd beszálltál Zakk Wylde kultikus Pride & Glory projektjébe. Ozzy Osbourne-nal éppúgy dolgoztál a stúdióban, mint David Lee Roth oldalán, míg Slash kimondottan turnézni kért fel. Később jött a Black Label Society és a Megadeth, azt viszont kevesebben tudják, hogy a 2010-es években jó ideig a Creedence Clearwater Revival alapítójával, John Fogerty-vel is összeszűrted a levet. Hogyan kerültél John bandájába?

Ez egy érdekes sztori. Akkoriban éppen a stúdiómuzsikusi korszakomat éltem, rengeteg lemezen játszottam, mellette pedig különböző hangszergyártók számára dolgoztam, ami szintén jól jövedelmezett. Az egész úgy indult, hogy Jam Night néven elkezdtem koncerteket tető alá hozni a kaliforniai Burbankben. Egy barátomnak volt ott egy százötven fős szórakozóhelye, aki egyszer elpanaszolta, hogy hiába szervez minden kedden blues-esteket, az embereket valójában nem érdekli. Érdeklődött, hogy segítenék-e neki kicsit felpörgetni a helyet azzal, hogy meghívok pár híres zenészcimborát, és jammelek velük? Belementem, az ötletből pedig egy sorozat lett, ami lényegében arról szólt, hogy különböző nagy nevekkel adtunk elő feldolgozásokat heti egy alkalommal. Gilby Clarke az elsők között csatlakozott, majd egy közös session-munka alkalmával megemlítettem Kenny Aronoff dobosnak is a dolgot. Kenny egyike a legtöbbet foglalkoztatott stúdiózenészeknek, megszámlálhatatlanul sok albumon tette le a névjegyét a nyolcvanas évektől kezdődően, nagyon sokáig például John Mellencamp dobosaként funkcionált. Habár tudta, hogy nincs nagy pénz benne, mégis örömmel jött, az eseménynek pedig egyik pillanatról a másikra híre ment. Azt vettük észre, az emberek tolonganak az utcán, annyian akarnak látni minket, mialatt Los Angeles összes rockzenésze az ajtómon dörömbölt, hogy mikor vehet részt a mókában? (nevet) Kenny számára akkoriban John Fogerty jelentette a fő prioritást, és amikor basszusgitáros nélkül maradtak, megkérdezte, hogy volna-e kedvem elmenni egy meghallgatásra? Természetesen érdekelt az ügy, úgyhogy Kenny beajánlott John stábjának, ez viszont nem jelentette azt, hogy automatikusan enyém lett az állás, sőt. John menedzsere ugyanis elsőre nem tartotta jó ötletnek, hogy egy olyan arc kerüljön a csapatba, aki a rock és a metál irányából érkezik. Ezért valaki mást szemeltek ki a melóra, aki tetszett is Johnnak, ám Kenny egyre csak rágta a fülét, hogy hallgasson meg engem, mert sokoldalú vagyok, nem fogja megbánni, ha próbát tesz velem. John végül beadta a derekát, én pedig megkaptam a munkát. Nyolc évig játszottunk együtt.

Jól kijöttél Johnnal?

Végig remekül elvoltunk együtt. Nagy megtiszteltetésnek éltem meg, hogy nála zenélhetek, hiszen az ő dalain nőttem fel. Gyerekként az első rockzene a Creedence Clearwater Revival volt, amit hallottam a rádióban, és egyből az ő dalaikat akartam játszani. Akkor már nagyban zenéltem, szóval adta magát, hogy megtanuljam a Green Rivert és a többi híres dalt. Habár a gitározás nem ment még annyira, az akkordokkal azért elboldogultam, így képes voltam kísérni magam. A lényeg ugyanis inkább ezen volt, minél jobb énekessé akartam válni, és ha őszinte akarok lenni, már akkor nagyon jól ment az éneklés. Így aztán igazán testhezálló feladat volt nekem John mellett zenélni, aki elképesztő figura: amellett, hogy végtelenül rokonszenves fickó, olyan mentalitással rendelkezik, mint a metálosok. Imádja csutkára tekerni az erősítőket, hogy a hangerő levigye mindenki fejét, miközben olyan attitűddel gitározik, ami Eddie Van Halen játékától sem áll nagyon távol. A hangja pedig külön történet: lehet azt mondani, hogy a dalai a county és a folk világában gyökereznek, a sallangmentes, kőkemény énekstílusa mégis egész máshová pozicionálja őket. John számomra maga a metál-attitűd megtestesítője, minden percét élveztem a vele való együttműködésnek!

Az interjú eredetileg a Music Media Magazinban jelent meg. Dave Mustaine-nel készített tavaly interjúnkat itt olvashatod, a Megadeth munkásságáról pedig a DiszKgráfia sorozatunkban írtunk nemrég bővebben.