Shock!

Idén ismét fellépett Magyarországon a Megadeth, akik összességében is elég erős szériát futnak az utóbbi években, vagyis úgy gondoltuk, ezúttal Dave Mustaine és mindenkori társai munkásságát vesszük górcső alá a DiszKgráfia sorozatunkban. Ebben a leágazásban mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy zenekar munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, a Megadeth karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Killing Is My Business... And Business Is Good! (1985) // Peace Sells... But Who′s Buying? (1986) // So Far, So Good... So What! (1988) // Rust In Peace (1990) // Countdown To Extinction (1992) // Youthanasia (1994) // Cryptic Writings (1997) // Risk (1999) // The World Needs A Hero (2001) // The System Has Failed (2004) // United Abominations (2007) // Endgame (2009) // Th1rt3en (2011) // Super Collider (2013) // Dystopia (2016) // The Sick, The Dying... And The Dead! (2022)

Valentin Szilvia

A „életkor előrahaladásának" talán egyetlen pozitív hozadéka, hogy folyamatában figyelhettem meg szeretett zenei műfajom fejlődését, a mára alaplemeznek számító mérföldkövek megjelenését, szóval a zenetörténelmet a maga idejében élhettem át – persze akkor ezen senki sem morfondírozott, én sem. Ez mind szép és jó, egyedül az hibádzik a történetben, hogy anno a „vasfüggöny" mögött még másképp lehetett lemezekhez (ó, azok a lengyelpiacos TAKT-kazetták!), meg egyáltalán bármi információhoz hozzájutni, bár már egyes helyeken üzembe helyezett műholdas antennák miatt a legendás (és akkor még tényleg szenzációs) MTV nézhető volt. Persze nem az én családom lakhelyén, ahol még vezetékes telefon is csak a kilencvenes évek közepétől lett elérhető, MTV-t meg csak barátoknál láttam olykor-olykor. A zavaros tinédzseréveim közepette a Megadeth a Peace Sells... lemezzel érkezett meg elsőként hozzám, méghozzá a gimi „legmetálosabban kinéző" srácától kaptam kölcsön, akit „valahogy meg kellett ismerni, pedig egy évvel alattunk járt". Utána ömlesztve kaptam tőle a kölcsönkazettákat, így kiemelt emlékem nincs a legelső hallgatásról, de az megmaradt, hogy tetszett, nagyon tetszett. Legalábbis a zene. Az „éneket" akkor még nem tudtam hova tenni, és bizony nehezen ment a barátkozás Dave Mustaine jellegzetes orgánumával, aztán mintha egy kapcsoló átbillent volna, szinte egyik napról a másikra beleszerettem. Lehet, ehhez az is hozzájárult, hogy az említett gimis srácnál (akinek igencsak hasonló volt a haja, csak sötétszőke és hát gitározott is) láttam pár Megadeth-posztert is, és bizony elbűvölt az a vörös hajzuhatag és az a jellegzetesen konok arckifejezés. Mit tudtam én akkor bármi mást róla?

Akkor jött már a Rust In Peace, és a hozzá tartozó Holy Wars klip, ahol félmeztelenül (ahhh..., bocs, akkoriban ez így ment) gitároztak és le sem tudtam venni a szemem Dave Mustaine jellegzetes mozdulatairól, amiből üvöltött, hogy együtt él, lélegzik a gitárral, az általa megformált hangokkal. Meg a Hangar 18! A sci-fi könyveket 10-11 éves korom óta faltam, a téma nyilván közel állt hozzám. És hogy lehet ennyi gitárszólót egy lemezre rakni és mindegyik csodálatos? Ekkor már az én falamra is felkerült egy-két Megadeth-poszter. A Metallica mellé, mert őket kötelező volt szeretni. Kicsit skizofrén is volt olykor a helyzet, melyik zenekart szeressem jobban: a Megát vagy a Talicskát? A Metallica későbbi hullámzóbb teljesítménye a helyére is tette ezt a kérdést, és hát nekem valahogy ez a pökhendi, a világot sajátos szarkazmusával kommentáló, önmagára rengeteg védelmi réteget magára akasztó, de igazából egy remek humorú, vörös hajú csávó valahogy rokonszenvesebb lett az évek folyamán. És ekkor már a magyar Metal Hammert is faltam, így némi tartalmi információhoz is hozzá tudtam jutni a miértekről és hogyanokról. Persze ez még kevés lett volna, ha nem lettek volna OLYAN riffjei és szólói, dallamai, amitől a vér gyorsabban kezdett zubogni az ereimben. Szóval mondhatom azt, hogy a R.I.P. lemezzel már örökre magához láncolt, így a két évvel későbbi Countdown To Extinctiont már epekedve vártam. Aminek rögtön imádtam minden másodpercét, és tűkön ülve vártam, hátha leadják valahol a klipeket. Ne feledjem, hogy akkoriban fáradhatatlanul ugráltunk a Symphony Of Destructionra (is) az e-klubos hétvégi rockdiszkóban. Tökéletes ez a lemez is minden ízében.

És akkor elérkezett 1993, amikor a két M betűs zenekar hihetetlen módon, de egy turné keretében eljutott hozzánk is. Valahogy a sors úgy kavarta a szálakat – utólag kicsit tán szürreálisan is –, hogy mivel pénzem épp nem volt koncertjegyre, de valakivel beszédbe elegyedtem (ki tudja már hol), aki épp embereket keresett a túlméretezett VOLT nyomtatott újság terjesztésére – a koncerten. Tíz embert kellett összeszednem, ha jól emlékszem, kábé másnapra, akikkel vállaltuk, hogy koncerten boldog-boldogtalanra próbáljuk rásózni az újságot, cserébe kaptunk jegyet. Pillanatok alatt megvolt a csapat. Ez volt az a koncert, ahol a The Cultot nagyjából mindenki lekéste – mi is, amit nagyon sajnáltam, őket a Mega előtt is szerettem –, de a Megadethet már a korabeli kiemelt állóhelyről néztük – bár akkor nem ez volt még a neve. Igazából úgy derült ki, hogy oda is bemehetünk, hogy épp arra sétáltam az újságokkal, és a biztonsági őr előzékenyen kinyitotta a kordont a karszalagomra pillantva. Én meg majdnem összecsuklottam örömömben, de faarccal mentem be, mintha tudnám, hogy én oda tényleg bemehetek. Aztán elképesztő sebességgel visszarohantam a normál nézőtérre és végigvágtatva összeszedtem a csapatot, és szóltam nekik, hogy hát nézhetjük közelről is a zenekarokat. A „kemény mag" a Megadethet innen nézte, és „nem hittük el", hogy pár méterre zenélnek tőlünk. Sosem felejtem el a pillanatot, amikor Marty Friedman bizarr szögben tartott csuklóját néztem hosszan, hogy ezt mégis hogy képes így csinálni. És Nick Menza motorozós hangulatú stílusát sem feledem soha, mint ahogy Ellefson ide-oda futkározását sem. És persze Dave Mustaine ruganyos járását és jellegzetes szövegköpködését, és színpadi jelenlétét KÖZELRŐL. Őrület. Na meg azt sem, hogy a sárga pengetője pontosan a mellettem álló (már említett, akkor már volt gimis) srác előtt landolt, mely műanyagdarabot számtalanszor megcsodáltam később (természetesen máig megvan neki ez a szent ereklye). Az már csak hab a tortán, hogy Kirk Hammett zöld pengetője, amivel a koncert első felében gitározott, tehát szépen megkopott (ha minden igaz, és tényleg onnan való a felvétel, itt is), pedig nálam van (köszi, Laci!).

Innen egyenes út vezetett a Youthanasia album imádatáig, ami bársonyosan öleli körbe a lelkemet azóta is, végtelen mennyiségben hallgattam meg, igazi időgép, ami visszahozza az akkori évek sajátos hangulatát. Nehezen tudnék legnagyobb kedvenc lemezt mondani a korai gyöngyszemekből, de talán a Youthanasia az, ami számomra egyfajta gyémántokkal kirakott koronaékszer, de ez tényleg csak a személyes, hozzá kapcsolódó érzésfolyam miatt. Az egész lemezt körbefonja valami csak erre a lemezre jellemző dallamvilág, ahogy a R.I.P. dalai a zsigerekig értek, ez a szív legmélyebb rétegeit morzsolgatja. Az egyik titkos gyöngyszemem az I Thought I Knew It All, az a refrén! Hát hogy lehet ilyet kitalálni?! Minden dal tökéletes, a hangzás tökéletes, a szövegek tökéletesek (több-kevesebb sikerrel próbáltam megfejteni őket), a borító tökéletes, a fotók tökéletesek, innen felfelé már nem vezethet út. Két lépés távolságból, illetve hosszú évek elmúltával persze egyszerűbb a képlet, Mustaine próbált szélesebb rétegeket is megfogni, a riff- és szólóhalmozás a srácokat kapta el elsősorban, itt meg igyekezett a paletta színesítésével a lágyabb lelkű női hallgatókat is az udvarába terelni.

Ez a lágyítás két lemezen keresztül még folyamatosnak tűnt a Cryptic Writings még lájtosabb. Persze ezt az albumot is nagyon megszerettem, bár korántsem olyan intenzitással, mint az előzőeket, de a hozzá tartozó PeCsás koncerten sajnos nem lehettem ott, amit persze nyilván nagyon bánok. A Risk megjelenésekor pedig már dübörgött a Shock!, (fun fact: a Shock! névadója az említett gimis srác) bár még a nyomtatott verziója, és a rajongásomat nem tudtam félretenni, így finoman szólva túlértékeltem a lemezt, ami miatt Lénárd Laci évekig froclizott. És én gondolatban, meg minden szempontból innentől kezdve húznék egy vonalat, illetve a Risk maga egy éles választóvonal a maga sajátos világával és a Minden Idők Legjobb Zenekarfelállása megismételhetetlenségével (hiszen itt már nem Menza dobolt).

És mivel innentől kezdve folyamatosan pörgött a Shock!, ezáltal gyakran szóba került a zenekar, és gyakran véleményeztem is, bevallottan elfogultan. A legtöbb „innentől megjelent" lemez sok év távlatából már másképp csapódott le, és tökéletesen tisztában vagyok azzal is, hogy képtelen voltam félretenni az örökös rajongásomat (de igazából direkt nem is akartam, túl szenvtelenné vált volna. Megailag ennek nem látom értelmét), tehát „mai fejjel" pontosan tudom, hogy a kétezres években megjelent lemezek egy része összemosódik, dalcímeket meglehetősen nehezen tudok említeni, annak ellenére, hogy rommá hallgattam az összeset. Sőt, továbbmegyek a dalok jó része annyira nem tapadt meg, hogy minden újrahallgatáskor mintha egy fekete lyukba ugornék bele, ahol vannak ismerős dalok, riffek, de olyan markáns, önállóan dúdolható, akármikor, akárhol fejben felidézhető dalok, mint a Risk-éra előtti lemezeken már csak nyomokban találhatók. Örök talány számomra, miért alakult ez így, megkockáztatom, hogy talán azért is, mert a korábbi lemezekhez még bőven tapadt fizikai formátum, kazetta, majd CD, a későbbieket előbb hallottam online, a CD verziót mindig később szereztem be. Szóval többnyire minden egyes Megadeth-lemezmegjelenést felfokozott izgalommal várok, túlszeretem, aztán lecsillapodok, de ez már sosem fog megváltozni, ha ennyi év alatt képtelen vagyok nem rajongani Dave Mustaine-ért. De hát mindenkinek kell valami kattanás.

A zenekar egy főből áll, az pedig Dave Mustaine, ez így volt a kezdetek óta, csak akkor még nem sejtettük, ma már viszont tudjuk. A másik David a kapuzárási pánikja miatt talán élete végéig elbaltázta a biztosabb megélhetést és (tegyük a szívünkre a kezünket) az őt megillető helyet, de hátha sok év múlva egy utolsó-utolsó kör miatt hajlandó lesz Mustaine félretenni az egyébként jogos haragját. A Risk utáni időszakban túl nagy egóvel rendelkező zenészeket nem toborzott maga köré, inkább megbízható biorobotokat, akik a kijelölt irányt tűpontosan követni voltak hajlandóak. A kései időszakból a számos gitáros-dobos-basszusgitáros közül számomra Kiko Loureiro játéka és színpadi jelenléte volt a legemlékezetesebb, nagy kár, hogy olyan kurtán-furcsán lett vége ennek a történetnek is. De teljesen mindegy is, ki van-lesz Dave Mustaine mellett, ő örök toplistás marad nálam, és remélem, egyszer ő is elhiszi, hogy sokkal szebb és jobb lett így a világ, hogy nem maradt a másik M betűs zenekarban.

Érzelmi sorrend a Riskig:

1. Youthanasia
2. Rust In Peace
3. Countdown To Extinction
4. Peace Sells... But Who's Buying?
5. Cryptic Writings
   
6. So Far, So Good... So What!
7. Killing Is My Business... And Business Is Good! (fun fact: talán ez volt a korai időszak legkésőbb beszerzett lemeze CD-n)
8. Risk (jó, hát ez tényleg elég rettenetes lemez, de van rajta néhány emlékezetes dal ebben a rémes köntösben is)

Érzelmi sorrend a Risk után (hozzávetőlegesen, ez alkalomszerűen változhat):

The System Has Failed Tudjuk, hogy ez inkább egy Mustaine-szólólemez, ahol a zseniális Vinnie Colaiuta dobol. Ha a Nagy Négyes még szerepelt volna a lemezen, nagyobbat robbant volna. A mai napig libabőrös leszek az Of Mice and Mentől – mert a régi időket idézi. Hasonlóképp a Die Dead Enough is imádnivaló.)

The Sick, The Dying... And The Dead! Szinte tegnap jelent meg, a késeiek közül az egyik legerősebb szerintem, a Mission To Mars még mindig a kedvenc, még akkor is, ha a wanna ugye Lars Ulrich egyik kedvenc hashtagje évek óta, és nem tudom nem véletlennek minősíteni ezt az egyezést.)

Endgame Mai fejjel szerethetőbb lemezzé érett nálam, az önismétlések ellenére. És nekem pont tetszik a The Hardest Part of Letting Go... Sealed with a Kiss, bár a szimfo-színesítés lemaradhatott volna.

United Abominations Ez a fekete lyuk-féle lemezek közé tartozik, akárhányszor meghallgatom, rácsodálkozom, hogy jé, ezen ilyen dalok vannak? Az utógondolt À Tout Le Monde jó, de felesleges.

Th1rt3en Különös, de annak idején ez jobban tetszett, utólag már ezt is a fekete lyukak közé sorolom. Viszont a lírai záró 13 pazar még mindig.

Super Collider Szokás szerint túllelkesedtem, de a kacsintós pénztárcás lemez, és a Dance In The Rain még mindig nagyon szerethető.

The World Needs a Hero Ezen tényleg csak egy izgalmas dal van, a régi időket idéző Dread and The Fugitive Mind, nem véletlenül tartják még műsoron.

Dystopia Ezzel a lemezzel azóta sem tudtam megbarátkozni, talán ez a legnagyobb fektete lyuk számomra. A Poisonous Shadows mondjuk majdnem perfekt, csak már nem tudja rendesen elénekelni Mustaine.

Draveczki-Ury Ádám

1. Rust In Peace
2. Youthanasia
3. Peace Sells... But Who's Buying!
4. Killing Is My Business... And Business Is Good!
5. So Far, So Good... So What!
6. Cryptic Writings
7. Countdown To Extinction
8. The System Has Failed
9. United Abominations
10. Endgame
11. Dystopia
12. The Sick, The Dying... And The Dead!
13. Th1rt3en
14. Super Collider
15. The World Needs A Hero
16. Risk

Killing Is My Business... And Business Is Good!

A korszakalkotó bemutatkozás, amivel Dave már csak egóból is mindenkit le akart mosni a színtéren. Az eredeti változat szó szerint élvezhetetlen, még a kor viszonyaihoz képest is pocsék hangzásának köszönhetően sajnos nem jött ki minden a csövön. Ám szar megszólalás ide vagy oda, még így is a Killing a legtechnikásabb meg a legzeneibb az összes nagy thrashbanda debütálásai közül – és eközben ez a legmániákusabb is. Ez pedig igen bravúros kettősség, ami a két újrakevert verzióból egyébként maximálisan át is jön. A magam részéről imádom ezt a lemezt, mert teljesen sajátos és vad színfolt a mezőnyben Mustaine szikrázó riffkoncentrátumaival és a zseniális Gar Samuelson totálisan kattant, kiszámíthatatlan over-the-top dobolásával. A címadó szám főtémája pedig nemcsak Dave-től az egyik kedvenc riffem, hanem úgy összességében is. A mai napig kimondottan gyakran előkerül a kocsiban ez az album, és automatikusan visszavedlek tőle 16 éves, ördögvillázó hülyegyerekké. Határozottan sajnálom, hogy csak nagyon ritkán játszanak róla élőben.

Kedvenc dalok: Killing Is My Business... And Business Is Good!, The Skull Beneath The Skin, Looking Down The Cross

Peace Sells... But Who's Buying?

Mustaine és az első felállás már a Killinggel is kimutatta oroszlánkörmeit, de nem kérdés, hogy a '86-os lemez volt a vöröshajú meg a csapat első mesterműve. A Peace Sells már hangzásra is a korabeli topközelben mozgott, miközben még zeneibbre és még agresszívebbre sikerült, mint a debüt, a dalokból pedig mindent kihoztak, amit csak lehetett. Még Dave antihangjával együtt is... Chris Polandet vagy az Ellefson/Samuelson ritmusszekciót meg aztán valóban nem lehet eleget dicsérni. Visszatekintve az a legfülbeötlőbb, hogy a korabeli Megadeth mai kategóriákban gondolkodva legalább annyira volt progresszív metál, mint thrash/speed: ezek az összetett, kiszámíthatatlan szerkezetű, ám egyszersmind végig dalformájú és roppant agresszív nóták hosszú évekkel megelőzték a korukat, és sok tekintetben a Big Fouron belül is egyértelműen élen jártak velük. Abszolút megérdemelten lett ez az album a csapat első nagy sikere, a mai napig ott van az éra legjobb metállemezei között. Megunhatatlan, és a borító is ikonikus.

Kedvenc dalok: Wake Up Dead, The Conjuring, My Last Words

So Far, So Good... So What!

A harmadik lemez minden zenekar életében sorsdöntő, és aligha lehet ezt plasztikusabban szemléltetni a Master Of Puppets – Reign In Blood – Among The Living triásznál. Miközben a másik három nagy ezekkel jutott el a maga sorsfordító albumaiig, a Megánál a So Far, So Good... So What! inkább visszaesésként él a köztudatban. Ebben éppúgy közrejátszhatott az ekkori felállás kérészélete és a két Dave csúcsra járó drogos korszakának általános szétesettsége, mint a lemez túlvisszhangosított, elődjénél zajosabb, kaotikusabb hangzása. Nekem nagyon korán a zsigereimbe ivódott, tinédzserkori alapkedvenc ez az anyag, de a szubjektív elfogultságot leszámítva is úgy gondolom: a So Far... alulértékelt lemez. Igen, valóban gyengébben szól a Peace Sellsnél, Jeff Young és Chuck Behler is elmaradt Polandtől meg Samuelsontól, ám a magam részéről egyetlen dalba sem tudok belekötni itt. És imádom a lemez elszabadult, anarchikus, sem istent, sem embert nem tisztelő dekadenciáját is. Utóbbi még az olyan, mára többé-kevésbé feledésbe merült tételeket is ellenállhatatlanná teszi, mint a 502 vagy a Liar. És azért mégiscsak itt szerepelt A Megadeth Második Legnagyobb Dala az In My Darkest Hour képében... Meg egy másik all-time-top riffem a Set The World Afire-rel.

Kedvenc dalok: Set The World Afire, In My Darkest Hour, Hook In Mouth

Rust In Peace

Mit is mondhatnék a Rust In Peace-ről? Idézem magamat a fentebb belinkelt, lassan tíz évvel ezelőtti Klasszikushockból: lehet, hogy készült előtte és utána pár olyan lemez a műfajban, ami felveszi vele a versenyt, de hogy jobbat senkinek sem sikerült készítenie nála, abban a magam részéről egészen biztos vagyok. És ha lehetek kicsit még szubjektívebb: ha kést szorítanának a torkomhoz, és csakis egy lemezt jelölhetnék meg a stílus örök csúcsalkotásaként, alighanem ez lenne az. Ez volt az alapállásom 17 évesen, és ez az alapállásom most, egy hónap híján 44 évesen is. A Rust In Peace kapcsán őrjítő belegondolni, hogy elméletileg ugye két másik verzióban is elkészülhetett volna: a két Dave-vel és az Abbott tesókkal, illetve a Mustaine – Ellefson – Waters – Menza felállásban. Ám még őrjítőbb belegondolni, vajon sikerülhetett volna-e ennél jobban ezekben az esetekben, nálam ugyanis erre is mindig az a válasz, hogy aligha. A Rust In Peace-nél egyszerűen fizikailag lehetetlen lett volna jobbat, kreatívabbat, sodróbbat, agyasabbat, pengeélesebbet, intelligensebbet, előremutatóbbat alkotni. A metál csúcslemeze a metál csúcsévéből, rajta A Megadeth Abszolút Csúcsdalával (naná, hogy a Holy Warsról beszélek, de a Tornado sem sokkal marad el mögötte).

Kedvenc dalok: az összes, de ha mindenáron választani kell: Holy Wars... The Punishment Due, Tornado Of Souls, Rust In Peace... Polaris

Countdown To Extinction

Közhelyeket tudok ismét lövöldözni arról, miért hozott váltást '92-ben a Countdown. A Rust In Peace után azon a vonalon bármi más maximum önismétlés lehetett volna, ráadásul megjelent a kettő között egy fekete borítóba csomagolt, akár sikeresnek is mondható lemez egy csapattól, akiknek Mustaine mindig is eléggé, hmm, kiemelt figyelmet szentelt. Ezek fényében elég egyértelműen az egyszerűsítés meg a letisztítás lett a recept, és kétségkívül remekül állt nekik ez a dalcentrikus, slágeresre vett megközelítés. A Countdown klinikai sterilitású hangzását gyakran szokás szidni, de szerintem illik a lemez borús, hideg hangulatához ez a jeges, túltechnicizált megszólalás. Dave hangjából kábé kihozták rajta a maximumot, Marty Friedman pedig az egész lemezen átütően briliáns. Tinédzserkori, elsőkörös alapkedvenc ez is, ugyanakkor hiába hallottam számtalanszor, sosem tartottam százszázalékosnak: a Psychotron meg a High Speed Dirt például elég közel áll a töltelék kategóriához. De így is megérdemelték a minden korábbinál komolyabb sikereket ezzel az albummal.

Kedvenc dalok: Architecture Of Aggression, Foreclosure Of A Dream, Sweating Bullets

Youthanasia

Itt lettem rajongó. Összességében biztosan ott van életem legtöbbször hallgatott négy-öt lemeze között, és soha, egyetlen albumomat sem kellett átmásolnom annyi embernek kazettára, mint ezt. Nyilván ez is hozzájárul, hogy a dallamos korszakból a mai napig Youthanasia-párti vagyok. Szerintem itt került a legközelebb a Megadeth a Metallica fekete lemezes receptjéhez a nagyon dalközpontú, nagyon slágeres, de ugyanakkor minden ízében autentikus és önazonos lemez koncepciójával. Talán a Black Curtains tudható be valamennyire üresjáratnak, de még azt is szeretem, és az egész lemez személyes tónusa, emberközelire vett hangvétele is érdekes ellenpontot képez a Countdownnal szemben. Elképesztően szerethető volt ez a felállás, nem véletlenül számítottak innentől fogva tinédzserkorom első számú kedvenceinek. Az album dohogó, erőteljes, tisztán elegáns, mégis dögös hangzása is óriási, akárcsak Hugh Syme borítója és bookletje, a Train Of Consequences klipjével együtt. Utóbbi alapriffjét igazából a mai napig nem sikerült maradéktalanul felfognom és értelmeznem... Ja, és ha a Family Tree-t is benyomatja a Capitol az amerikai rockrádiókba, netán készül hozzá klip, el tudom képzelni, hogy elődjéhez hasonlóan ez a lemez is átszalad a dupla platinán.

Kedvenc dalok: az összes, de ha mindenáron választani kell: Train Of Consequences, Family Tree, Youthanasia

Hidden Treasures

Igen, tudom, idehaza gyakorlatilag kizárólag a Youthanasiával egybecsomagolt verzió forgott közkézen, nekem azonban valahogy sikerült belőle akkoriban megvennem az Európában külön meg sem jelent, önálló EP-t, méghozzá egészen baráti áron. Ezen a minialbumon ugyebár a Megadeth filmzenéken, itt-ott elpotyogtatott extrái szerepeltek, ám igazság szerint némelyikük simán egy ligában játszott a soralbumos gyöngyszemekkel. A fenti toplistába nem soroltam be, mégiscsak különleges kiadványról beszélünk, de ettől még nem hallgattam sokkal kevesebbet a többi albumuknál. Az Angry Again például simán a Friedman/Menza-felállás dallamos vonalának egyik abszolút csúcsnótája, de a 99 Ways To Die is lazán a legerősebb pillanatok sorát gyarapíthatta volna bármelyik soralbumon. Vagyis itt sem nagyon akad gyenge pont. Nálam még a szegény Lénárd Laci által többször sárga földig gyalázott Diadems is nyerő.

Kedvenc dalok: Go To Hell, Angry Again, 99 Ways To Die

Cryptic Writings

Ma már másképp megy az ilyesmi, de a ′90-es években még tényleges eseménynek számított egy-egy új megjelenés. Így aztán tudom: semmihez sem fogható érzés, amikor 17 évesen, hosszasan nyálcsorgató várakozást követően megérkezik a kedvenc zenekarod új lemeze, és azonnal telibe kap. Ha pedig nem sokkal később kiderül, hogy még koncertezni is jönnek, és a buli is bevált minden naiv reményt, az már szinte csak a hab a tortán... Mint ebből is sejtheted, ezt a korszakot is nagyon szeretem a mai napig. Hangzásilag a zseniális Dann Huff segítségével még sikerült is előrelépniük, döbbenetesen jól szól a lemez, és én nem vettem sértésnek a minden korábbinál slágeresebb dalokat sem. Főleg, hogy a Trust például csont nélkül ott van Mustaine valaha írt legerősebb szerzeményei között, és a szinte hard rockos tételek mellé két-három hasonlóan ütős zúzda is került. Oké, egy-két alapjáratosabb tétel is becsúszott, de 1997-re életem egyik legcsodálatosabb, legizgalmasabb éveként emlékszem vissza, és ez az album szolgáltatta hozzá az egyik mindennapos soundtracket – szóval hiába átlagosabbak, a Sint vagy a Have Cool, Will Travelt is szeretem róla. Készséggel elismerem persze, hogy a Cryptic már nem olyan klasszikus értékű dolgozat, mint az előzőek, de még utoljára megrázta magát a legnépszerűbb felállás, és csinált egy pusztán szórakoztató, mégis tartalmas lemezt baromi jó dalokkal. Az említett pecsás koncert is örök élmény, nagy szerencse, hogy fél évvel Menza lelécelése előtt még sikerült megnézni őket így együtt.

Kedvenc dalok: Trust, Almost Honest, She-Wolf

Risk

1999-re már leáldozott az ínségesebb alternatív érának, és ismét felívelőben voltak a súlyos muzsikák. Na, hát a Risk ehhez képest európai fejjel értelmetlen harakirinek tűnt, hiszen Mustaine egy minden szempontból ellágyított, szándék szerint rádiósra belőtt, ám igazán erős slágertémáktól mentes, skizofrén albumot szállított le. A lakossági internet kora előtt beletelt némi időbe, mire összeraktuk az ábrát: a Cryptic Writings minden korábbinál komolyabb amerikai rádióslágerei miatt indultak el ebbe a nehezen értelmezhető irányba, aztán szépen fel is sültek vele. A Risk ízét az azóta eltelt huszonöt év sem érlelte meg: az album zseniálisan szól (Dann Huff, nyilván...), zeneiségébe sem lehet belekötni, de Megadeth-lemeznek nem eléggé Megadeth, slágerlemeznek meg nem eléggé slágeres. Igazi halálugrás volt, nincs mit szépíteni rajta. Mai fejjel is többnyire csak momentumokat tudok kiemelni róla: egy refrént itt, egy szólót ott, egy átkötést amott, teljes nótákat az alul felsoroltakat leszámítva kevésbé. Pedig némelyik téma más előadótól, a mikrofonnál egy igazi énekessel akár működhetett is volna (Breadline, I'll Be There, Wanderlust), a Megának azonban nem sikerült kihoznia belőlük a legtöbbet. Fanboyként nyilván nagyon igyekeztem megszeretni ezt a lemezt, de nem sikerült: életem egyik legkomolyabb zenei csalódása volt és maradt. Hogy valami jót is mondjak: a macskás-egeres dizájnt azért bírtam. De ezek után nem csoda, hogy minden atomjaira hullott körülöttük...

Kedvenc dalok: Insomnia, Time: The Beginning, Time: The End

The World Needs A Hero

Nem nagyon volt kérdés, hogy a visszaesés után megint a súlyosodás felé kanyarodnak majd, de a végeredmény sajnos nem sikerült túl meggyőzőre. Ami nem meglepő annak fényében, hogy elég komolyan kapkodtak ezzel az albummal, alig több mint másfél évvel a Risk felsülése után már meg is jelent. A The World Needs A Hero iránya amúgy nem volt rossz, de a kivitelezésre jobban is ráfeküdhettek volna: sok a töltelék, kevés az igazán markáns, karakteres pillanat, és a hangzás is tompább, színtelenebb a kelleténél. Utólag egyértelmű, hogy a Dread And The Fugitive Mind mellett a Capitol Punishment válogatás másik új dalát, a bivalyerős Kill The Kinget is itt kellett volna elsütni, méghozzá kezdésként, mert sokat javítana az összképen. Így viszont már a Disconnect nyitány sem az igazi, és a jellegtelen, béna, műmájer Moto Psycho klipesítése is teljes mellélövés volt. Pár dalra azért így is jó szívvel emlékszem vissza innen – különös tekintettel a senki által nem ismert, ám a Youthanasia/Cryptic-éra legszebb hagyományait felevenítő 1000 Times Goodbye-ra –, és koncerten kimondottan óriási volt ez a felállás Al Pitrellivel meg Jimmy DeGrassóval a PeCsában. Az ocsmány, igénytelen borítót ellenben azóta sem tudom mire vélni.

Kedvenc dalok: The World Needs A Hero, 1000 Times Goodbye, Dread And The Fugitive Mind

The System Has Failed

Bizarr kézsérülés, bizarr feloszlás, majd béna lebegtetés után totál kiszámítható feltámadás – a körítést nem tudtam komolyan venni, az albummal azonban nehéz lett volna vitába szállni. A Megadeth mindig is Mustaine-t jelentette, a The System Has Failed azonban tényleg szólóalbumként készült (eredetileg annak is szánta Dave), óriási húzásként berántva rá sessionistaként Vinnie Colaiutát, illetve visszaédesgetve vendégként Chris Polandet. A vöröshajú nyilvánvalóan tudta, hogy még egy lemezt nem bénázhat el, így itt tényleg topra tette gyakorlatilag az összes dalt, és a borító nyílt utalásaival sem árult éppen zsákbamacskát. Nekem abszolút bejött a klasszikus Megadeth agresszívebb, agyasan thrashes irányát és a '90-es évek dallamosabb, emberközelibb hangvételét ötvöző megközelítés, főleg, hogy baromi jól is szólt a lemez. Persze furcsa volt, hogy Dave körül csak utána állt össze egy tényleges zenekar, ráadásul Junior nélkül, ám a zene ettől még hibátlan. Nekem ez a 21. század egyértelműen legjobb Megadeth-lemeze, Colaiuta valami embertelen rajta, de Poland dzsesszesen éteri, virtuóz szólóit is imádom. Az Of Mice And Men pedig alighanem Dave valaha írt legszemélyesebb, legőszintébb önvallomása.

Kedvenc dalok: Kick The Chair, The Scorpion, Of Mice And Men

United Abominations

Miután ismét összeállt Mustaine körül egy jó csapat, megfelelően izmosra sikeredett folytatással rukkoltak elő. Bár az emberesített Vic Rattlehead nagyon nem jött be a borítón, maga a lemez határozottan jól sikerült, sokat is hallgattam akkoriban, és a későbbi években is rendszeresen előkerült. Sőt, Bécsben meg is néztem őket ezen a turnén, és azóta is az általam látott egyik legjobb Megadeth-buliként él az emlékezetemben a koncert. A Drovereket divat volt és ma is divat lesajnálni, de nekem semmi bajom nem volt velük, LoMenzo pedig tökéletes megfejtés a bandába, ha már/épp nincs Ellefson. Hosszabb távon azért nem vette fel a versenyt a Systemmel 2007-es album, de a Sleepwalker például simán a 2-essel kezdődő évezred egyik legjobb Mustaine-szerzeménye, és akadt még mellette pár igazi gyöngyszem ezen a lemezen. Az Andy Sneap-féle soundot is bírtam. És alapvetően bírom Cristina Scabbiát meg a Lacuna Coilt is, de az A Tout Le Monde-ot tök fölösleges volt bolygatni itt, mert csak elvenni sikerült a zseniális eredetiből.

Kedvenc dalok: Sleepwalker, Washington Is Next!, Gears Of War

Endgame

Az utolsó Megadeth-lemez, ami tényleg tartósan, kedvencként beragadt és a későbbiekben, a kezdeti lelkesedést követően is rendszeresen visszatértem hozzá. Pedig utólag visszatekintve itt már valamennyire megindult egy enyhe, inkább csak jelzésszerű szürkülés: a megjelenésekor is úgy láttam és most is úgy látom, hogy az Endgame-en kevesebb kiugró dal szerepel, mint két elődjén. Viszont baromi jól szól, és úgy összességében is nagyon masszív, sűrű lemez, ráadásul roppant markáns atmoszférával rendelkezik. Az aktuális turnén háromszor is láttam a bandát a már visszatért Ellefsonnal (a Big Fourral a cseheknél, a PeCsában, majd a Slayerrel az Arénában), mindig, minden klappolt élőben is. Összességében egy jó korszakukként él bennem ez a periódus.

Kedvenc dalok: 44 Minutes, 1,320, The Right To Go Insane

Th1rt3en

Junior reaktiválása után egyértelműen túl gyorsan érkezett ez az album, és ehhez képest kívülről nézve határozottan úgy tűnt, hogy nem erőltetik meg magukat különösebben a sok reciklált régi ötlettel, mi több, korábbról már ismert tételekkel. Utóbbi azért elég sajátos megoldás volt, Dave ennyire direkt és nyílt módon sem előtte, sem utána nem folyamodott hasonlóhoz... Johnny K produceri-társszerzői bevonásától akkoriban sokan tartottak, mondván, átmennek majd Disturbedbe, ilyesminek azonban nyoma sem volt az anyagon, de különösebb innovációs vágynak, tűznek sem. A végeredmény összességében jól hallgathatóra sikeredett, de jottányi plusz sem rejlett benne, és utólag eléggé össze is folynak ezek a dalok a következő körökben kihozott témákkal.

Kedvenc dalok: Sudden Death, Public Enemy No. 1, Deadly Nightshade

Super Collider

Többször leírtam, leírom megint: meggyőződésem, hogy gyökeresen másképp fogadta volna a világ ezt az anyagot, ha a zseniális nyitónóta, az ízig-vérig megás Kingmaker zúzdája érkezik róla először felvezető single-ként a langyoslábvizes címadó helyett. Így azonban a Super Collider megjelenésekor valamiért sokan úgy tettek, mintha a Megadeth kizárólag a Rust In Peace-szel lezárult korszakot jelentette volna, ez pedig egy második Risk lenne. Ezeket a vélekedéseket mindig is fogalmatlan baromságoknak tartottam: a 2013-as lemez messze nem volt olyan radikális váltás, mint a '99-es anyag, simán csak a '90-es évek dallamosabb Megája köszönt vissza róla a thrashesebb, zúzósabb oldal helyett. Ez önmagában nem volt baj. Az már inkább, hogy a dalok távolról sem versenyeztek a Countdown – Youthanasia – Cryptic trió pillanataival... Nagyon gyászosnak vagy pláne vállalhatatlannak azért így sem éreztem a dolgot, de ez volt az első olyan Megadeth-lemez, amit már nem tettem rá az aktuális évvégi Top 20-as listámra, és ez azért árulkodó. Akadt itt néhány kiemelkedő pillanat – igen, a hard rockosabb témák között is –, de összességében egyértelműen a gyengébb eresztések közé tartozik. És megint egy ilyen szar borító, ne már...

Kedvenc dalok: Kingmaker, Dance In The Rain, Forget To Remember

Dystopia

Még egy lemez, ahol elvált és a mai napig elválik a véleményem a többségétől. Érkezése idején a Dystopiát rengetegen a világ nyolcadik csodájaként fogadták, még olyan kijelentéseket is hallottam, miszerint a Rust In Peace óta nem készítettek ennyire jó lemezt. Nos, kétségtelenül tetszetősen sikerült az album, viszont én akkor sem hallottam és ma sem hallok itt a klasszikusokkal vetekedő vívmányokat. Nekem a Dystopia nem több egy pusztán „csak" erős, faszán összerántott, az előző kettőnél kétségtelenül keményebb kötésű Megadeth-lemeznél, és kész. Persze önmagában nézve ez sem kevés, szóval ezt most ne vedd fikázásnak. Kiko Loureiro leigazolása ráadásul MegaDave minden bizonnyal legparádésabb HR-es húzása volt a Marty utáni érában, és a hangzás is óriási. De azért akad itt egy-két töltelék is, a címadó dal önnyúlása meg finoman fogalmazva sem volt elegáns, még azzal együtt sem, hogy önmagában nézve amúgy a lemez egyik legerősebb tétele.

Kedvenc dalok: Dystopia, Death From Within, Poisonous Shadows

The Sick, The Dying... And The Dead!

Valahogy a Megadeth esetében sosem kerülnek nyugvópontra a dolgok. Volt itt megint minden Dave aggasztó rákbetegségétől Junior élőben közvetített hokiligájáig, mire a csapat történetének leghosszabb lemezínsége után végre megjelenhetett ez az album. Ennyi év után, a megelőző tizenpár év fényében már nem vártam különösebben nagy vívmányokat tőle, de a Dystopiához hasonlóan szintén tudom kedvelni annak, ami. Szóval tetszett és tetszik, néha ma is előkerülnek róla dalok a kocsiban, még ha függőséget nem is okozott. Egyvégtében hallgatva ráadásul mindig bennem volt, hogy két-három dallal rövidebbnek kellene lennie. Kiko ugyanakkor ezeket a dalokat is végigbrillírozza, és ha már Ellefsonnak mennie kellett, Steve DiGiorgióval sikerült olyat beugrasztani a helyére, aki tényleg érdemben hozzá tudott tenni a végeredményhez valami pluszt. Simán ki tudok egyezni vele, ha a jövőben hasonló szintű lemezeket készítenek majd, még ha messze nem is hallgatom majd őket annyit, mint a régebbieket.

Kedvenc dalok: The Sick, The Dying... And The Dead!, Mission To Mars, We'll Be Back

Bertli Zoli

Az ember egyszer csak kezdő rocker lesz. Megérkezik életébe a torzgitár, aztán vállon veregetik az ütemek, az erő, a lendület. Felfedeződik a Deep Purple, a KISS, sok jó dallam, elkezd költődni a zsebpénz kazettákra, osztálytársakkal csere-bere, néha már keményebb műfajok is be-beköszönnek, Iron Maiden, Judas Priest, gyááá, Metallica. Jön a középiskola. Beköszön az Anthrax kőkeménynek, kikopik a Judas Priest, ami sose települt meg, elkap a Skid Row, a KISS mindig megy, dallamosak folyamatosan mennek. Metálból a Helloween, ugye. Ja, meg életem első önálló, saját felfedezése, az Annihilator. Aki azt érezné, időcsapdába került, ne csodálkozzon, egyszerűen így, ilyen sorrendben jutottak el hozzám a kazetták a Távol-Közép-Közel-Keleten.

Egy nap Béci osztálytársamtól megkaptam a So Far, So Good... So What!-ot kazettán. Tetszett a borító, a misztikus, Csillagok háborúja-szerű figura eleve rokonszenves. Beraktam a lejátszóba egy szombat délelőtt, ez tisztán megvan. Nem hittem a fülemnek, és nem tudtam, mi zajlik a hangszórók környékén. Ének nélküli dal, ez eddig belátható. Furcsa, nagyon szokatlan dallamvezetésű szólók, és valami robbanásveszélyes, izmos megszólalás... és jön az a megsemmisítő erővel berobbanó, zakatoló, szétszaggató erejű atomcsapás, a Set The World Afire. Akkori agyammal nem nagyon tértem magamhoz a riffviharban, és ez a mai napig is tart, ha meghallom ezt a számot. Nincs ennél brutálisabb ritmusgitározás számomra azóta sem. Később az egyik legemlékezetesebb interjú jelent meg az MHH-ban Dave-vel, nagyon bejött a vörös hajzuhatag, a hangjába beleszerettem rögvest amúgy is. Valahogy olyan mindenek felett álló kisugárzása volt Mustaine-nek, és persze ehhez hozzátett az is, hogy nem volt tévé, ahol láthattam-hallhattam volna. Csak később, a Headbangers Ballban csíptem el, és meglepett az a nyugalom, ahogy beszélt, tiszta disszonancia volt a korábban olvasottakhoz képest. És a Mary Jane is mekkora már. Az In My Darkest Hour pedig szerelem a mai napig, tán még most is le tudom írni a szövegét fejből, a klipjét rongyosra hajtottam VHS-en. Liar, ahh, az a rifftologatás és szövegfröcsögés! A Hook In Mouth pedig talán a legmocsokabb Megadeth-dal a zenekar történetében, mindent szétmaró méregkapszula, kegyetlenül be tud húzni akármikor.

Persze közben a korábbi két lemezt is feltúrtam, mindkettőt nagyon bírom, az elsőt minden hibája ellenére, a Peace Sellst pedig mindenért. Gar Samuelson for prez, ugye. Innen aztán nem is volt kérdés, mennyire ütött ki a Rust In Peace. Marty Friedmant átadva az örökkévalóságnak. Életem első CD-je. Poszterek a szobámban, Dave-ékből bármi. (Na, kinek van meg a fekete bőrkesztyűs, piros pulóveres, a Twin Peaks-es Bobra emlékeztető, vicsorgó Dave poszter?) Közben beköttetett az Astra műhold, a Countdownt felvezető Symphony Of Destruction giga-Mega-sláger lett nálunk épp a klip első kockáinak láttán. Nem tudom jellemezni, mennyire szerettem a lemezt az elejétől végéig, a mai napig. A Youthanasia megmentette katonaságnál töltött, hátralévő hónapjaimat. Marty Friedmanre ufóként tekintettem egész pályája alatt, és akármikor hallgatom a Megadeth lemezeit, mindig találok újdonságot hangzuhatagjai mögött. Annyira meghatározó eleme lett a zenekar történelmének, hogy mindmáig igazodási pont az éppen aktuális gitárosok játékát illetően, nemcsak abban a tekintetben, hogy ki mennyire tudja eljátszani az ő témáit (mondjuk úgy: bemagolni), hanem ki mennyire hozza saját szólóit a legmartysabban. Bármennyire is ős-akármi, de Poland sose fogott meg, Young első benyomásnak rendben, Pitrelli más világ, Drovert hagyjuk, Broderick jó jelenség volt, csak túl szögletes, Kiko pedig nagyon aranyos, kifinomult zenész. És egyik se feledtette Friedmant.

Jött a Cryptic Writings, akartam szeretni, mondjuk elég menőn szól (kösz, Dann!), a Risk mai füllel is teljesen vállalható, csak másik címkével, aztán voltak magánéleti és szakmai viharok Mustaine körül, amelyek miatt az érdekesség-faktor egészen lecsökkent. A United Abominationsre úgy emlékszem, hogy a lemez, amin Vinnie Colaiuta dobol, a The World Needs A Heróra meg sehogy. Viszont az Endgame 10 pont. Ja, ezt már írtam másik cikkben. Az egy nagyon ütős visszatérés lett. Örökölt némi korai szilajságot, zabolázatlanságot, árnyalatnyi fésületlenséget, de sodor, megával visz, és még dallamos is. Hogy Ellefson nincs már? Van ilyen. Szerintem lesz még. Mustaine-nél sose tudni. Mustaine aranyosan lökött. És vicces egyébként.

A jelenlegi Megadeth kapcsán mindig csak azt mondom, hogy örülök, hogy van. Ha nem lesz már, azt se fogom sajnálni, mert megkaptam tőle mindent, ami a metálban érdekelt.

Dave Mustaine pedig örökre szerelmem marad. (Van tőle padlóra vetődéses pengetőm, menő!)

Cseke Feri

1. Rust In Peace / Countdown To Extinction (10/10)
2. Youthanasia (10/10)
3. Peace Sells... But Who's Buying? (10/10)
4. Cryptic Writings (10/10)
5. Killing Is My Business... And Business Is Good! (9/10)
6. Endgame (8,5/10)
7. Th1rt3en (8/10)
8. The System Has Failed (8/10)
9. United Abominations (8/10)
10. So Far, So Good... So What! (8/10)
11. The World Needs A Hero (8/10)
12. Risk (7,5/10)
13. Dystopia (7,5/10)
14. Super Collider (7/10)
15. The Sick, The Dying... And The Dead! (7/10)

Killing Is My Business... And Business Is Good!

Ez a lemez már annyira régi, hogy megjelenésekor még fogalmam sem volt róla. A Metallicából egy jól helyezett állon csapás után kipenderített Dave Mustaine sztorijáról viszont már értesültem, és ennek tudatában már annyira nem is ért meglepetésként az a tömény gyűlölet, ami itt hallható. Főszereplőnk frusztrációjának és agressziójának levezetéséhez pedig nagy segítség volt a thrash, amihez hangi „adottságai" is besegítettek. A köztudottan alkohol- és drogproblémákkal küzdő zenekarvezető sípoló gumikacsát megidéző hangszíne és összeszorított fogakkal szétköpködött, dühös mondatfoszlányai is itt váltak védjegyévé. Az mindenesetre tök nyilvánvaló – legfőképpen a durván begyorsított Mechanix nóta alapján, ami ugye a The Four Horsemen eredeti verziója –, hogy a Metallica korai dalaiban azért az ő keze is benne volt, bár James Hetfieldék azonos időben megjelent Kill 'Em All-os ötleteivel még nem lehetett egy lapon emlegetni Dave lobbanékony thrash-orgiáit. Ettől függetlenül én ezt is imádom és akadnak itt is bőven kedvenceim, illetve a nyaktörő ütemek, az ezer fokon fortyogó, zabolátlan és szétvariálgatott riffek már előrevetítették azt is, hogy az ex-Metallica szólógitáros és társai komplexebb zenében gondolkodtak, mint eredeti csapata. A sound első lemezhez képest is okés és persze nagyon autentikus, de azért a remix bőven ráfért.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: The Skull Beneath The Skin, Mechanix, Killing Is My Business... And Business Is Good!, Chosen Ones, These Boots, Rattlehead

Peace Sells... But Who's Buying?

A gumikacsa seggébe felcsusszanó sípnak még mindig óriási szerepe volt Dave hangképzésében, ám dalszerzőként főhősünk itt már úgy összeszedte magát, hogy azóta is csak kapkodom a fejem, micsoda riffek és dalszerkezetek hallhatók ezen az anyagon. Nyugodtan beszélhetünk itt már a Metallicával közös zenei rivalizálásról is, Lars Ulrichéknak komolyan fel kellett kötniük a töltényes öveiket. Az ugyanebben az évben megjelent Master Of Puppetsszal mondjuk még mindig egy lépéssel előrébb jártak, ha az összképet nézzük, de azt nem tudnám megmondani, hogy melyik '86-os lemezt hallgattam többször, mert azért a Peace Sells is pörgött rendesen, sőt, azóta is az egyik legnagyobb kedvencemként tekintek rá a diszkográfiában. A földkerekség talán leggyilkosabb riffjeit kitermelő Mercyful Fate hatása is itt a legnyilvánvalóbb, ahogy erről az első két nyitótétel is tanúskodik. A Hank Shermann-féle, komplex, egy dalon belül több vadállat témát is tartalmazó szerzeményeket itt is csúcsra járatták. A Wake Up Dead és a The Conjuring vehemens riff-összefűzései minden alkalommal ledarálják az agyam, ha kell, ha nem. Persze az ujjaim végeit is ledarálták egykor, miután a sok nyüstölés után elsajátítottam őket. A címadó a zenekar addigi legnagyobb slágere, ugyanakkor a Bad Omen felvezetőjében már ott figyeltek a későbbi Rust In Peace kitekert-csavaros ötletei, a verze alatt elreszelt felspannolt riff meg már szinte progmetál. Az ilyesmiket 1986-ban azért bőven lehetett még izgalmasnak és előremutatónak nevezni. A zenekar története viszont már Chris Poland gitáros és Gar Samuelson dobos nélkül folytatódott tovább.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: Wake Up Dead, The Conjuring, Bad Omen, Peace Sells... But Who's Buying?, My Last Words, Devil's Island + az összes többi

So Far, So Good... So What!

Visszaásott történet ez is nálam. Emlékszem, hogy szintén a honvédség keretein belül szembesültem vele először, sok más albummal egyetemben. Kopaszként tiszti szobát takarítottunk egy kora esti munkanap végén, majd miután végeztünk a portörléssel és porszívózással, belehuppantam az ezredesi karosszékbe az íróasztal mögött és beraktam a magnóba a kazettát. Legyen már valami jó is a mai napban... Takarító katonatársamnak kicsit sok volt MegaDave arrogáns köpködése a nap végére, így felhúzott szemöldökkel és egy „akkor majd jössz" elköszönéssel hagyott magamra a gyilok Set The World Afire társaságában, így a csapat háborús témájú és politikát kritizáló dalszövegei még különös gellert is kaptak az ezredesi székből figyelgetve. Lemezként nem különösebben emelkedik ki az életműből, a koszos, fésületlen hangzás is visszalépés az előzőhöz képest, azonban itt is akadnak azért erősebb momentumok. A hatásos bontogatós intróval felvezetett In My Darkest Hour mindenképpen ilyen, ami ki is emelkedik az összképből, s amelyet még a mai napig is műsorra szoktak tűzni. Ha nem lenne olyan a refrénje, mint amilyen, akkor talán a Liar még utóbbinál is erősebb dal lehetne az ütős verzéjével és riffjével. A borító viszont nagyon low cost-érzetet kelt, de persze ma már ez is kvlt.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: In My Darkest Hour, Liar, Mary Jane, Set The World Afire

Rust In Peace

A '80-as évek vége úgy alakult, hogy ekkor már Dave-nek és felfrissített csapatának kellett összekapnia magát, ha fel akart sorakozni a Metallica által képviselt minőségi cuccok mellé. A kíméletlenül gyilkos Rust In Peace-szel ez végre meg is valósult, amiről joggal elmondható, hogy a Megadeth ...And Justice For Allja lett. Ha megvásároltam volna bakeliten, mára már a kopástól lejátszhatatlan lenne, annyit pörgettem anno, s ha álmomból felébresztenének, akkor is el tudnám pötyögni e nem evilági riffeket, annyit gyakoroltam őket. Nem mellesleg a Holy Wars... nóta volt a belépőm az első zenekaromba is. Nehéz megfogalmazni, hogy milyen végtelenül ötletes és bizarr dalok hallhatóak itt. Nem csak a zenekar, de a komplett thrash-, heavy- és kis mértékben talán még a progmetál egyik csúcsalkotása is ez a lemez. A különleges kvalitásokkal rendelkező, frissen leigazolt Marty Friedmannel és Nick Menzával pedig még muzikalitás szempontjából is meggyőző szintre emelték a zenekari munkát, legalábbis az előző lemez kérészéletű tagjai után (Jeff Young, Chuck Behler) mindenképpen. A már ekkor is komoly szakmai előélettel rendelkező Marty szólóiból egyébként is külön tananyagot lehetne nyitni, aki amúgy Dave-re is nagy hatással lehetett, mert énekesi és ritmusgitárosi feladatai mellett szólistaként is remekel, ámde a lényeg azért persze az impulzív riffekkel és tempóváltásokkal telerakott, karakteres dalokon van. A politizálás mellett pedig már a sci-fi koncepció is életbe lépett itt, ami a nóták hangulatában, a felvezetőkben, intrókban is egyértelműen érzékelhető, ahogyan azt már a pofás borító is előrevetíti. Ha kötözködni akarnék, Mustaine még mindig záptojás hangja lehetne a célpont, de már ez is annyira erős összetevője lett az egyedi Mega-soundnak, hogy nélküle sem lenne kerek a történet. Normális emberi mértékkel a Rust pontozhatatlan mestermű, a csapat alfája és omegája, a műfaj egyik legnehezebben kimozgatható alapköve. 1000/10 pont.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

Countdown To Extinction

Miután James Hetfieldék felrobbantották a fémzene történetének legnagyobbat durranó bombáját a fekete albummal, ezt Mustaine-ék sem hagyhatták szó nélkül, s a Metallica mintájára ők is közérthetőbb eszközökhöz nyúltak. A végeredmény pedig szintén a sokkal sikeresebb pályatársaik lemezével egyenértékű klasszikus mű lett, amit az idő egy eszement jó kis dalgyűjteménnyé nemesített. Dave itt már olyan szintű dalkováccsá fejlesztette magát, hogy nálam egyértelműen elérte a mesterfokozatot. A Symphony Of Desctruction végtelenített klipjével az MTV is mögéjük állt, így a megérdemelt támogatást is megkapták az akkor még életképes médiától, s ugyanúgy itt sem vagyok képes eldönteni, hogy melyik lemez erősebb, ez vagy pedig elődje. A Rust komplexitásban és furmányosságban mindenképpen többet nyújt, a Countdown viszont sci-fi hangulatban nyűgöz le, de azt olyan mértékben, hogy nálam etalon. Kevés az olyan zenekar és lemez ebben a műfajban, aki/ami szimplán metálos eszközökkel képes megteremteni ezt a fajta légkört. Ilyenre még a kortárs Voivod sem volt képes, pedig aztán ők is nagyon értettek az effajta „űratmoszféra" létrehozásához. Hangzás tekintetében viszont egy kissé túltolták a polírt, a korábbi, nyersebb-koszosabb sound jobban illett Dave acsarkodásaihoz, bár itt még az ő antihangját is helyre tették és valószínűleg az énektanárt is meglátogatta a felvételek előtt. Élőben viszont azóta sem tudom élvezni a Megadeth-hangversenyeket a folyamatos „székrekedéssel" küzdő, erőlködős-szenvedős „éneklést" (nyögést) imitáló frontember miatt. Az én túlérzékeny fülemnek ez mindig roppant kínossá és élvezhetetlenné teszi a lemezeken egyébként jól működő nótákat, hiába van ott az energia. De nyilván ez csak az én zenészbetegségem és kattanásom. A szövegeket viszont külön kiemelném: a ritmika, a rímek mind őrületesen jók. A változatlan felállás és a borító is – az ezt követő Youthanasiával holtversenyben – a leges-legjobb evör.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

Youthanasia

A kilencvenes évek közepe még többnyire arról szólt, hogy epekedve vártuk egy-egy kedvencünk legújabb lemezmegjelenését. Így voltam a Youthanasiával is: a szenzációs előzmények után tűkön ülve vártam, hogy végre a boltokba kerüljön a Mustaine-művek következő fejezete. S mikor a kezemben a szövegkönyvvel útjára indítottam az albumot, a Reckoning Day gyomorba markoló és rögvest beszippantó témájánál már éreztem is, hogy ez nekem már megint nagyon-nagyon fog tetszeni. Az előző körben csúcsra járatott enyhén populáris felhangokkal folytatták ezt a történetet is, ámde itt már nem is annyira a riffek, sokkal inkább a végtelenül ragadós énekdallamok domináltak. Nincs még egy olyan Mega-lemez, amelyen – Szilvi elragadtatásait idézve – EKKORA dallamtapadás van. A zenekarvezető minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy a melódiák örökkön-örökké befészkeljék magukat a fülekbe. Az első négy nóta akkora gigasláger, hogy első alkalommal kicsit meg is ijedtem, valóban ez-e a helyes irány, aztán másodszorra már úgy terült szét a mosoly az arcomon, mint a szumós, akit kipofoztak a ringből. Az is mélyen belém égett anno, amikor szegény Lénárd Laci a Hammeres ismertetőjében a kedvenceként hivatkozott a Marty finom gitárfikcsijeivel színesített I Thought I Knew It All című nótára, ahol a felmagasztalást egyáltalán nem találtam túlzónak. A később az albumhoz csatolt kiadatlan felvételeket tartalmazó Hidden Treasures bónuszlemez is megérte a pénzét. Ezen volt hallható a Last Action Hero movie soundtrackjén szerepelt Angry Again is, amelyet még az akkori csapatommal is játszottunk, s egyébként ez volt az egyetlen Mega-nóta, amit zenekarként is előadtunk (Hammond orgonával kiegészítve!), bár a magam részéről a próbáinkat ekkortájt szinte mindig a Train Of Consequences riffjével melegítettem be.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik + Angry Again

Cryptic Writings

A Cryptic megjelenése előtt, gondolom, párszor megfordulhatott a bandatagok fejében, hogyan is lehetne überelni az előző, felülmúlhatatlannak tűnő albumokat, vagy legalább tartani azt a minőségi szintet. Lehet, hogy változástatásokra lenne szükség? Persze nem gyökeresre (az ilyesmi Mustaine esetében ekkor még szóba sem jöhetett), csak némi hangulati és formai alakításra. Objektíven nézve ezt az albumot lehet, hogy nem illik már klasszikusnak nevezni, nekem mégis csont nélküli dalgyűjtemény ez is. Egyrészt a sok esetben fémesebben megdörrenő nóták egytől-egyig bivalyerősek, az egyszerre meleg és karcoló sound pedig egyértelműen a legfaszább a teljes életműre vonatkozólag. Először – az ide illő szóhasználattal élve: MEGAdallamos – Trust klipjével szembesültem az MTV-n, de annyira nem hozott lázba, mint kellett volna, azonban mint később kiderült, a hiba az én készülékemben volt, mert ezek a dalok is nagyon jól öregedtek. S ahogy például ezt a felvezető nótát is elkezdik felépíteni a berobbanó és dúdolható kezdő riffig (atyaég, ez mennyire egyszerű és mennyire jó!), az megint csak tananyagba való megoldás. Az albumot pedig e nóta alapján gyorsan el is könyveltem magamban minden idők leghatásosabban elkezdődő Megadeth-lemezének. A fogósságot persze a kezdés után is végig fenntartják, nincs üresjárat, csak brutál megszólalás és prémium Mega-dalok a még mindig változatlan klasszik felállástól, ami Nick Menza hattyúdala is egyben. Szerintem itt vége is lett ennek a zsírtízes sorozatnak... És ugye az FFF-be ti is belehalljátok a pimaszul odacsempészett Motorbreath-alapokat, aminek célja mi más lett volna, mint hogy Hetfield azért csak hümmögjön egyet...

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: She-Wolf, I'll Get Even, Almost Honest, The Disintegrators, Trust, FFF, Use The Man, A Secret Place, Vortex + az összes többi

Risk

A legjelentősebb zenei transzformációt, a még mindig legkitartóbb felállás magja (plusz Jimmy DeGrasso dobokon) által jegyzett Risk jelentette és nagyon egyértelmű az is, hogy Dave végre nyitott az újabb trendek felé és ő is modernizálni akarta valamennyire a kissé idejétmúlt Mega-soundot. A néha fel-felbukkanó indusztriális ütemek és elektronika is mind erre utal, de azért alapvetően megmaradt a hagyományos, dallamos fémzene. Eddig még minden rendben is volna, azonban a korábban jellemző méregerős szerzeményeket valamiért jól eltüntették erről a lemezről. Nem beszélve Marty imádnivaló szólóiról, amelyek gyakorlatilag megsemmisültek, illetve ami néha-néha hallható, az is olyan észrevehetetlen, mintha nem is ő játszana itt. Ha az anyag első felére került nótáinak a színvonala fennmaradna a teljes lemezre vonatkozólag, itt sem lenne túl nagy probléma, de sajnos középtájon eléggé ellaposodik a történet. Az egyébként toronyházként kiemelkedő klipes dalok és az energikus Seven kivételével inkább csak középszerű a műsor. Kereskedelmileg sem durrant nagyot, és Martynak is elege lett a cirkuszból.

Pontszám: 7,5

Kedvenc dalok: Crush 'Em, Breadline, Seven, Prince Of Darkness

The World Needs A Hero

Hiába került a végtelenül tehetséges Al Pitrelli a képbe Friedman helyére, ez volt az első olyan Mega-lemez, amiért már nem tudtam rajongani. Elvoltam vele, hogy oké-oké, ez is Megadeth, de mindig úgy éreztem, hogy Mustaine itt már úgy viselkedik dalszerzőként, mint az alapjáraton pöfögő motor. Régi ötletek felhasználásából ragasztgat össze az ő tehetségéhez mérten inkább csak erős-középszerű nótákat, amelyek már soha nem fognak olyan katarzist okozni, mint a korábbiak, és maximum valami képzeletbeli B-oldalon mutatnának jól. Az azóta eltelt idő is valamiért engem igazolt: újrapörgetésnél három-négy nótára emlékeztem igazán, a többiből csak ötletek, dallamfoszlányok akadtak meg a rostán, de például nincs egy olyan riff sem, amit szívesen megtanulnék, hogy maradandó „sérülést" okozhassak vele magamnak. A mélypont szerintem a kilenc perc fölé hizlalt, semmilyen témákból összeollózott When?, illetve a parasztvakító Back To Hangar, ami akár még izgalmas is lehetett volna, de hát messze nem lett az. Hallgatni jó a lemezt, mert Megadeth-minőség, de megőrülni már nem tudok úgy érte.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Moto Psycho, The World Needs A Hero, Burning Bridges, 1000 Times Goodbye

The System Has Failed

A szitu ugyanaz, mint az előző körben: hamisítatlan és elsőre felismerhető Mega-mjuzik a végeredmény, a feszkó riffek is nagyobb számban visszatértek sok helyen, a dalok is jók, de semmi több. Az a bizonyos plusz még mindig hiányzik, az izgalom is megkopott, de ettől persze még ugyanúgy vállalható ez a lemez is, mint elődje. A Kick The Chair játékossága is jól esik a fülemnek, a hangzás továbbra is pöpec, a Die Dead Enough fogósságával, valamint a punkosan fémes Back In The Dayjel még azt is el tudta érni nálam a mester, hogy hosszú távon is megmaradjanak bennem. Nem úgy persze, mint régen, de azért az ilyesmik mindenképpen piros pontot érdemelnek. Töltelék és újrahasznosítás nyilván itt is akad, sőt, a Risk húzónótáit (Crush 'Em, Breadline) még mindig erősebbeknek érzem, mint az itteni topdalokat, s ez azért sokat elmond. De fanyalgásnak igazából helye nincs, itt egyébként is beletörődtem már abba, hogy a csapat soha nem fog olyan alapklasszikusokat leszállítani, mint egykor. Vinnie Colaiuta érdekes választás volt az ütős szerepére, illetve az ősidőkből ismerős Chris Poland visszatérése egy-egy szóló erejéig, a régi harcostárs Dave Ellefson viszont itt már nem szerepelt.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Back In The Day, Kick The Chair, Die Dead Enough, Something That I'm Not

United Abominations

A háború és a politika még itt is folyamatos motiváció Mustaine számára, sőt, ez a lemez szinte teljes mértékben e koncepció köré épül. A Megadethnél nyilván magától értetődő az ilyesmi, tőlem viszont elmondhatatlanul távol áll, de ettől még persze a zene lehet akár jó is. És persze jó is, de azért mégis ott van az a „csak" és ott van az a „de". Meg is lepődtem, hogy innen szinte SEMMIRE sem emlékeztem a dalokból. Párszor újra kéne hallgatni, hogy ismét összebarátkozzunk és derengjen valami. Az A Tout Le Monde újrahúzása persze kivétel, és ez a nóta egyébként is úgy emelkedik ki erről a korongról, mint az Eiffel-torony Párizsból, de még ezt is teljesen felesleges volt a Lacuna Coil énekesnőjével újra rögzíteni, mert színtelen-szagtalan a végeredmény, szigorúan az eredetihez képest. Kevésbé gyilkos formában a Take No Prisoners vadállat riffje is visszaköszön a nyitó Sleepwalkerben, vagy az Iron Maiden Wasted Yearsének gitárfikcsije a Washington Is Nextben, de ettől még nem lesznek erősebbek ezek a szerzemények. Vállalható, hallgatható a műsor továbbra is, de nincs már ihlet és a borító is szar. A felállás pedig megint kicserélődött a legutóbbi óta a Drover tesókra (gitár, dob), valamint James LoMenzóra a mélyeken.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Gears Of War, Sleepwalker, Washington Is Next, United Abominations

Endgame

Tulajdonképpen itt is ugyanaz a sztori folytatódik, mint az előző két-három korongon, itt valamiért mégis több a düh és a vadulás. A dalok is jobban hallgattatják magukat és néha egész pofás riffek is kicsorognak a gitárokból, amit jó ideje hiányoltam a riffmestertől. Ott van például a This Day We Fight! kaparászása a dal második felében, ami egyértelműen a Peace Sells agyament ötleteihez markol vissza, vagy a Head Crusher agressziója, ami szintén az ősidőket idézi. Meglepő lett volna, ha a legutóbbi felállás kitartott volna két évig, így a gitáros poszton megint új arcot köszönthettünk Chris Broderick személyében, aki szerintem jól belepasszolt az újkori Megadeth-mintába. Nekem ez a lemez a kedvencem a már nem klasszikus, később született termésből.

Pontszám: 8,5

Kedvenc dalok: Head Crusher, This Day We Fight!, Endgame

Th1rt3en

A 2000-es évek Megadethjének erősebb darabjai közé tartozik a tizenharmadik sorlemez is, annak ellenére, hogy jó ideje nagyon kaptafa ez a sztori már, de egyébként itt sem emlékeztem a sok éves szünet utáni ismétlésnél az anyag túlnyomó részére. Ennek egyik oka talán az is lehet, hogy nem ezeket az albumokat szoktam újra előszedni, ha Mega-zenét van kedvem hallgatni, arra ott egy tucat régebbi nóta és lemez. A felállás persze megint változott annyiban, hogy visszatért Ellefson a még mindig kitartó Broderick és Drover mellé. Nekem egy erős nyolcast ér ez is, nincs baj vele, de nem is vonz annyira, hogy gyakran előszedjem. A Drugs, Guns & Money például akkora töltelék, hogy a legjobb pesti kajáldában sem szolgálnak fel ekkorát, de a részben John Karkazis producer-társszerzővel elkövetett dalok között akadnak szerethetők is (Public Enemy No. 1 például, vagy a még Friedmannel és Menzával összerakott, régebbi New World Order). A többi szerzemény nekem okés, de nem eget rengető.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Public Enemy No. 1, New World Order, Whose Life (Is It Anyways)

Super Collider

A még mindig kitartó, legutóbbi felállással elkészített Szuper Ütköztetőt is főképp megjelenésekor hallgattam többször, az azóta eltelt több mint tíz éve egyszer sem vettem elő. A cikk miatt ez is újra előkerült: nem mondom, hogy kockásra untam magam, azonban az extázistól is marha messze jártam. Túl hosszú is ez a lemez, annyira nem erősek ezek a szerzemények, hogy tizenhárom fejezeten keresztül hallgassam őket. A csúcsnóta egyértelműen a Thin Lizzy-feldolgozás (Cold Sweat), ami jól is áll nekik, Dave acsarkodós stílusa is passzol hozzá, ám az eredetiben azért mégis csak több kraft van. Phil Lynott torkából meg olyan energiák szabadultak ki egykor, hogy felrobbant tőle a nóta. David Draiman a Disturbedből is rátesz egy lapáttal a Dance In The Rainre, de nekem összességében egy kicsit gyengébb ez az album az előző négy-ötnél.

Pontszám: 7

Kedvenc dalok: Cold Sweat, Dance In The Rain, Forget To Remember, Don't Turn Your Back, Burn!

Dystopia

Az általában mindenhol pozitív kritikákat kapott, jól csengő címmel ellátott Dystopia rám ugyanúgy nem volt már letaglózó hatással, mint ahogy az ezt megelőzőek sem. Utólag is úgy gondolom, hogy kissé túlértékelt, semmivel nem lett erősebb ez sem, mint bármelyik újabb kori Megadeth. Igazából nekem az nem tetszik ezekben a sorozatban érkező albumokban, hogy Dave túlságosan kényelmesen érzi magát abban a zenei közegben, amiben mozog, és jó ideje nem is akar kilépni ebből a komfortzónából. Nincsenek már meglepetések, megkapjuk mindig ugyanazt a lemezt. A címadóban is gyakorlatilag önmagától csór mindent a főszereplő: vannak itt ötletek a Hangar 18-ből, leegyszerűsített riffek a Holy Warsból, de sokszor még az újonnan leigazolt Kiko Loureiro gitáros szólói is izgalmasabbak tudnak lenni, mint maguk a nóták. Így megint nem fogok besorolni a részben A majmok bolygója film ihlette album imádói közé már, nekem ez is oltári messze van még/már attól, amiért egykor rajongtam ezért a zenekarért. De ettől még nyilván ez is vállalható, elhallgatom ezt is és megértem, miért is kedvelik sokan. Nekem – ahogy az előzőnél is – itt is a Fear-feldolgozás (Foreign Policy) számít a legszerethetőbb pontnak.

Pontszám: 7,5

Kedvenc dalok: Foreign Policy, Poisonous Shadows, Dystopia, Post American World

The Sick, The Dying... And the Dead!

Nem gondoltam volna, hogy egyszer születik olyan Mega-lemez, amiről szinte egy árva hangra sem fogok emlékezni. Aztán enyhe túlzással ez végül mégis bekövetkezett a legutóbbi albummal, ami számomra eddig a teljes életmű legmélyebb pontja. Még ma sem hiszem el, hogy – egy-két közepesen jól sikerült dalt leszámítva – ezeket a többségében megjegyezhetetlen, tölteléknek is alig-alig nevezhető nótákat maga A Nagy Vöröshajú és aktuális csapata szabadította rá a világra, s az előzőhöz hasonlóan ezt is felmagasztalta A Nagyrabecsült Közönség. Egy-egy dalon belül néha felcsillan egy kis fény, de ezeket inkább csak az anyag közepén elhelyezkedő Soldier On!-t követően kell keresgélni, ahonnan valamivel már rózsásabb a helyzet, mint a lemez első felében. A rajongók felőlem imádhatják, nekem – néhány kellemesebb pillanatot leszámítva – ezen a ponton kissé elkopott már ez a történet, de várjuk azért ki még a további fejleményeket is, hátha... A bónusz Dead Kennedys- és Sammy Hagar-feldolgozások azért persze itt is jók (Police Truck, This Planet's On Fire).

Pontszám: 7

Kedvenc dalok: Mission To Mars, This Planet's On Fire, Soldier On!, Police Truck

Top 5 borító

1. Youthanasia
2. Countdown To Extinction
3. Rust In Peace
4. Peace Sells... But Who's Buying?
5. Dystopia

Danev György

1. Youthanasia
2. Countdown To Extinction
3. Cryptic Writings
4. United Abominations
5. Rust In Peace
6. The World Needs A Hero
7. Peace Sells... But Who's Buying?
8. The System Has Failed
9. So Far, So Good... So What!
10. Endgame
11. The Sick, The Dying... and The Dead!
12. Dystopia
13. Th1rt3en
14. Risk
15. Killing Is My Business... And Business Is Good!
16. Super Collider

Killing Is My Business... And Business Is Good!

Mindenki tudja, milyen cél lebegett Dave Mustaine szeme előtt, miután 1983-ban kirúgták a Metallicából: meg akarta mutatni James Hetfieldéknek, hogy saját bandájával gyorsabb, agresszívebb és nem utolsósorban zeneibb képes lenni, mint ők. Legjobb esetben is megoszlanak a vélemények arról, hogy az alacsony költségvetésű Killing Is My Business... And Business Is Good! albumon mindezen vágyait sikerült-e megvalósítania a lángvörös hajú frontembernek, szerintem ezzel a zsigeri, tesztoszterontúltengéses, ám még nem annyira kidolgozott és egyéni arculatú anyaggal abszolút nem konkurálhatott a Metallica Ride The Lightning korongjával, melyen ironikus módon az ő dalait is felhasználta egykori csapata. Bocs, Dave!

Kedvenc dal: Mechanix

Peace Sells... But Who's Buying?

Azért abban elég nagy a konszenzus, hogy 1986 a thrash sorsfordító éveként vonult be a zenetörténet lapjaira, a Master Of Puppets és a Reign In Blood mellett pedig a cinikusan politikus Peace Sells... But Who's Buying? is az amerikai vonal mérföldkövévé és alappillérévé vált. Mustaine és megszilárdult felállású bandája minden szempontból ugrásszerű fejlődésen ment keresztül mire ehhez a kettes lemezhez ért, a szerkezetileg teljes egészében kikristályosodott koncepció nagyszerűségét pedig egyértelműen le lehetett mérni az olyan felejthetetlen szerzeményeken, mint a ikonikus basszusriffel induló címadó tétel, a Wake Up Dead, a Devil's Island, a The Conjuring vagy az I Ain't Superstitious vitriolos feldolgozása.

Kedvenc dalok: Wake Up Dead, Devil's Island

So Far, So Good... So What!

Összességében nem volt komoly baj a Megadeth harmadik lemezével, csupán közvetlen elődje invenciózus megközelítését nem tudta megismételni. Nem feltétlenül tett jót a bandának, hogy megbomlott a csapategység és a belső kört adó Mustaine/David Ellefson-tengely mellé új emberek kerültek: bármennyire is jó kezű gitáros volt Jeff Young, a Chris Poland által hagyott űrt nem tudta teljes mértékben kitölteni, míg Chuck Behler dobos a dzsesszháttérrel rendelkező Gar Samuelsont nem volt képes feledtetni. Ihletett pillanatok azért így is akadtak, az In My Darkest Hour az addigi legmélyebb Mustaine-szerzeményt jelentette, a Set The World Afire és a Hook In Mouth pedig örökös rajongói kedvencekké váltak. Feldolgozást ez a korong is rejtett, a Sex Pistols-os Steve Jones vendégszereplésével rögzített Anarchy In The U.K. még véletlenül sem az eredeti szolgai utánjátszásáról szólt.

Kedvenc dalok: In My Darkest Hour, Set The World Afire

Rust In Peace

Lénárd Laci a '90-es évek elején kiváló éleslátással konstatálta, hogy a korai időkben tendenciózusan a páros számú Megadeth-lemezek működtek igazán. Baromira igaza volt, az eleve jóra prognosztizált és az elődeinél kicsit tovább érlelt Rust In Peace zsenialitása azonban még így is megdöbbentette a zenei szakmát. A korát fényévekkel megelőző album intelligenciája, előremutató zeneisége és összetett mivolta példátlan volt a maga műfajában, és el is hozta a várva várt áttörést. A Holy Wars... The Punishment Due, a Hangar 18, a Lucretia és a '90-es évekbeli Megadeth-stílus előfutáraként is aposztrofálható Tornado Of Souls úgy definiálta a zenekart, hogy Mustaine-nek és társainak közben jottányit sem kellett feladniuk kompromisszummentes hozzáállásukból, a Cacophonyból átigazolt és eleve a gitárhősök krémjéhez tartozó Marty Friedman pedig egészen valószínűtlen minőséget hozott a nélküle sem bárgyú csapatba. A Rust In Peace monolitikus mesterműve a Megadeth első korszakának betetőzését jelentette, amire máig a teljes katalógus fő referenciapontjaként kell tekinteni.

Kedvenc dalok: Tornado Of Souls, Hangar 18, Lucretia, Holy Wars

Countdown To Extinction

Dave Mustaine nem hiába állt mindig okos ember hírében: a Rust In Peace mindent elsöprő komplex intenzitását követően azonnal felismerte, hogy az eredeti koncepciót elvitte a falig, hosszú távú tervei valóra váltásához pedig finoman irányt kell váltania. A Metallica 1991-es albumának galaktikus sikerét ugyancsak nem hagyhatta figyelmen kívül, így a kocka el volt vetve. A Max Norman sztárproducer által kristálytisztára polírozott Countdown To Extinction egyértelműen a zenekar letisztultabb arcát mutatta, a korábbiaknál jóval befogadhatóbb formában testet öltött dalok pedig őrületes mainstream sikerszériát katalizáltak. A Symphony Of Destruction a csapat karrierjének legnagyobb slágere lett, míg a tőle elválaszthatatlan klip az MTV-korszak egyik ikonikus pillanatát tartogatta. Ma is emlékszem, hogy '92 nyarán mennyire meghatározta a zenei szocializációmat az az orrba-szájba nyomatott videó, akkor és ott el is dőlt, hogy a Megadeth feliratkozik az örök kedvenceim közé. A Countdown pedig egyértelműen túlnőtt a metál keretein és a '90-es évek popkultúrájának egyik meghatározó darabja lett.

Kedvenc dalok: Countdown To Extinction, Symphony Of Destruction, Skin O'My Teeth, Psychotron, Ashes In Your Mouth

Youthanasia

Habár a világ már térdig gázolt az alternatív hullám keltette ingoványban, mire a Youthanasia megjelent, a megváltozott zenei klímába érkezett album konok módon a Countdown To Extinction dallamos metálját vitte tovább, csupán még kevesebb thrash-elemmel, még több dallammal és kábé ugyanannyi bő lére eresztett gitárszólóval: a Megadeth szinte a műfaj utolsó mohikánjaként emelte magasba a hagyományos dalszerkezetek és az abszolút hangszeres felkészültség zászlaját a grunge-korszak kellős közepén, mindez pedig egy újabb méregerős dalcsokor képében manifesztálódott. A csapat egy tizenkét tételben összefoglalt mesterkurzus keretében mutatta meg, hogy árral szemben is lehet úszni, a teljes mértékben kiforrott lemezanyag érettségét pedig A Tout Le Monde kísérteties balladája szimbolizálta legjobban.

Kedvenc dalok: The Killing Road, Elysian Fields, Family Tree, Addicted To Chaos, Reckoning Day, A Tout Le Monde, Train Of Consequences

Hidden Treasures

Óriási mocsokság volt a Capitol kiadó részéről, amikor '95 márciusában újra kiadták a Youthanasiát a Hidden Treasures EP-vel összecsomagolva. Persze ők is érezték, hogy komoly morális kérdéseket vet fel fél évvel a nagylemez megjelenése után újra megvetetni az anyagot a rajongókkal a kincseket rejtő EP miatt, úgyhogy miután a legfanatikusabbak lenyelték a békát és újra befizettek a Youthanasiára, júliusban önállóan is piacra dobták, duplán megszívatva a fanokat... A megkérdőjelezhető üzleti stratégia ellenére ez egy kötelező darab még akkor is, ha a különböző filmzenealbumokon és tribute-anyagokon elszórt dalok javát már korábban ismertük és begyűjtöttük. Még ma is nagyon jól mutatnak együtt, csokorba gyűjtve.

Kedvenc dalok: Angry Again, 99 Ways To Die

Cryptic Writings

A legklasszikusabb Megadeth-felállás hattyúdalának szerepét töltötte be a Cryptic Writings, ami a maga idejében üzletileg sikeresnek bizonyult, holott stílusát tekintve szerteágazóbb hangnemet ütött meg, mint felmenői. A Youthanasiához hasonlóan csapatmunkában készített és a korábbiaknál szövevényesebb hangszerelésű album világosan láttatta Mustaine azon ambícióit, hogy a Megadeth hajóját az örök rockbandák uszályai közé kívánja kormányozni, emiatt viszont a lemez megítélése felemás lett. Annak ellenére, hogy a legendás stúdiózenész Dann Huff iránymutatása szerint aprólékosan felépített album perfekt mivoltához kétség sem férhetett, sokan nehezményezték a metálos gyökerektől való egyre nyilvánvalóbb eltávolodást és az ebből egyenesen adódó közeledést a tradicionális rockhoz. Volt ebben némi igazság, a szitáros A Secret Place slágertémája és a csodaszámba menő Trust finomságai éppúgy a sallangmentes rockhoz húztak, mint a Bad Company-énekes Brian Howe-val közösen írt I'll Get Even és a szájharmonikás Have Cool Will Travel bluesos kirándulásai, az AC/DC-t idéző Sinről nem is beszélve, ugyanakkor a lemezt záró FFF azt is megmutatta, hogy a thrash-es megametált sem felejtették el teljesen. Nekem a Youthanasia és a Countdown mellett a harmadik legnagyobb kedvencem tőlük.

Kedvenc dalok: A Secret Place, Trust, Vortex, Almost Honest, She-Wolf

Cryptic Sounds: No Voices In Your Head EP

Kiterjedt lemezgyűjteményem egyik éke ez a japán EP: 1998-ban jelent meg és az egyik egyetemi évfolyamtársam a hírhedt Napsterről szedte le a koleszban. Persze fogalmunk sem volt róla, hogy mi ez, csak jóval később derült ki, hogy Mustaine-ék Dann Huff vezetésével a Cryptic Writings felvételei alatt megcsinálták az album felét instrumentális verzióban, extra hangszerelésekkel dúsítva, majd Japánban kiadták egy pofás EP-re összesűrítve. Tehát nem arról volt szó, hogy szimplán ének nélküli formában tették közzé az anyagot, mint a Dream Theater a Black Clouds lemeznél pár évvel később, hanem a Mustaine hangjának szerepét betöltő zseniális Friedman-témákkal egészen más arcukat mutatták meg a daloknak. Egytől-egyig telitalálat volt a maga nemében az összes tétel, a She-Wolf őrületes flamenco-zúzdája pedig tényleg minden pénzt megért.

Kedvenc dalok: She-Wolf, Almost Honest

Risk

Zenekari krízis idején fogant, érződött is rajta, azt pedig már a megjelenés napján tudta mindenki, hogy a Megadeth mögött álló gépezet kapitális baklövést követett el a zenekar kortárs mainstream irányba való kényszerítésével. Jó dalokkal ettől függetlenül is szolgált a Risk album, a Crush'em simán hozta az előző lemez színvonalát, imádtam a Van Damme-os klipet a VH1-on, a kétrészes Time úgyszintén erős teljesítmény volt, a lidérces The Doctor's Calling pedig talán a leginkább ihletett momentumát adta a korongnak, mindent összevetve azonban nem volt jó ötlet a csapatot a Bon Jovi és Alice Cooper terepére küldeni. A dallamos rock erőszakos meghonosítása azonban még mindig a kisebb baj volt, igazán a '90-es évek végének amerikai altrockjához asszimilálódó Prince Of Darkness, illetve az Insomnia indusztriális borzalma és a Wanderlust zagyvasága ásta meg a lemez sírját. A kijózanító pofon viszont a lehető legjobbkor jött.

Kedvenc dalok: Crush'em, I'll Be There, The Doctor Is Calling

The World Needs A Hero

A Risk roppant kellemetlen fiaskója után nem maradt más lehetőség Dave Mustaine számára, mint megkövetni magát és újra a metálos felfogás felé fordulni, a hátraarc azonban a nagy fogadkozások ellenére sem ment gördülékenyen. Marty Friedmant Al Pitrelli váltotta szólógitáros poszton, a dobok mögött pedig maradt az előző lemezen bemutatkozott Jimmy DeGrasso, tehát papíron nem lett gyengébb a négyesfogat, a patikamérlegen grammra kimért visszatérő lemez milyensége azonban felvetett bizonyos kérdéseket. Mustaine minden igyekezetével azon volt, hogy az utóbbi korongokkal elidegenített ősrajongói bázist visszaédesgesse magához, minek érdekében még a Hangar 18-t is újraírta Return To Hangar címmel. Viszont igazi visszakanyarodást a régi zúzósabb stílushoz valójában csak egyetlen további téma mutatott, a Recipe For Hate... Warhorse, a dalok többségével csupán a Countdown/Youthanasia/Cryptic Writings-éráig merészkedett a frontember, azt viszont nem lehet elvitatni, hogy ezek közül számos darab felettébb jól sikerült. A nyári szaunázós pecsás buli is örök emlék marad ezzel a felállással: egyszer mert óriási volt Pitrellit és DeGrassót látni élőben, másodszor pedig, mert a mechanika tanszékről estem be a bulira, megünnepelve egy sikeres, de Gáspár professzor áldásos tevékenységének köszönhetően meglehetősen izzasztó vizsgát!

Kedvenc dalok: Disconnect, Dread & The Fugitive Mind, Promises, Moto Psycho

The System Has Failed

A The World Needs A Hero lemez turnéján atomjaira hullott majd ideiglenesen fel is oszlott Megadeth következő stúdióalbumán Dave Mustaine teljesen egyértelművé tette, ami már addig is nyilvánvaló volt, azaz hogy a zenekar egyet jelent vele. A stúdiózenészekkel - többek között Vinnie Colaiutával a dobok mögött és a sessiongitárosként visszatért Chris Polanddel - elkészített The System Has Failed egészen hasonlóan kiszámítottra sikeredett, mint közvetlen elődje, Mustaine pedig előrevetítette rajta, hogy mi várható a 2000-es évek Megadeth-korongjaitól: egyrészt utalások a Rust In Peace-korszakra (Blackmail The Universe, Kick The Chair), hogy a keményvonalas thrash-rajongók is megnyugodjanak, valamint megadallamos refrénparádé (Die Dead Enough, Tears In A Vial, The Scorpion) a későbbi mainstream időszak hívei számára. Ezen a 2004-es anyagon inkább utóbbiak felé billent a mérleg nyelve.

Kedvenc dalok: Die Dead Enough, Tears In A Vial, Kick The Chair

United Abominations

A United Abominations idején a Megadeth újra kezdett zenekari formát ölteni, az egykori White Lion-basszer James LoMenzo és a Drover testvérek (Glen gitáros, Shawn dobos) csatasorba állításával rendkívül ütőképes felállás szilárdult meg, amit legjobban az album egységességén lehetett lemérni. A United Abominations-szikár megközelítése a zeneileg legkoherensebb Megadeth-lemezt eredményezte a Youthanasia óta, melyen tökéletes arányban álltak egymással melodikus darabok (Washington Is Next!, Never Walk Alone... A Call To Arms, United Abominations, Blessed Are The Dead, Black Swan) és a szigorúbb megfogalmazású tételek (Sleepwalker, Gears Of War, Burnt Ice, Play For Blood, You're Dead), míg a Lacuna Coil énekesnőjével Cristina Scabbiával duettben újraértelmezett A Tout Le Monde is valódi telitalálatnak minősült. Nálam a United Abominations vita nélkül a XXI. század legjobb és legemlékezetesebb Megadeth korongja.

Kedvenc dalok: Washington Is Next!, Never Walk Alone... A Call To Arms, United Abominations, Black Swan, Gears Of War

Endgame

Noha Glen Drover átadta helyét Chris Brodericknek, az újkori Megadeth gerince nem változott, az Endgame pedig hangzásában és stílusában is folytatta a United Abominations-ön megkezdett utat. Dalok szintjén talán kicsit átlagosabbnak tűnt, mint a 2007-es mű, de ugyanazt a szikár hozzáállást képviselte, a zenei szakma viszont érdekes módon pont ekkor kezdte rehabilitálni őket. A Head Crusher dallal a Cryptic Writings óta először sikerült újabb Grammy-jelölést begyűjteniük, a Countdown-érát idéző How The Story Ends és a kislemezen is kiadott The Right To Go Insane pedig az album kiemelkedő momentumait adták, jóllehet a korong összességében kevesebb izgalmat tartogatott, mint elődei.

Kedvenc dalok: How The Story Ends, The Right To Go Insane

Th1rt3en

A tizenhármas szám egyértelműen szerencsét hozott Megadeth számára, még akkor is, ha a Th1rt3en a listákon nem teljesített úgy, mint az Endgame. Az album elsődleges szenzációja az volt, hogy David Ellefson basszusgitáros visszatért a főnök mellé fegyverhordozónak, ami persze azt is magával hozta, hogy a sok szempontból többet nyújtó James LoMenzo kikerült a bandából. A lemez Megedeth-szinten rekordmennyiségű, szám szerint három Grammy-jelölést kapott, a Guitar Hero videójátékban is szerepelt Sudden Death, a Whose Life (Is It Anyways?), valamint a Public Enemy No. 1 egyaránt ebben az elismerésben részesült, az Endgame-et visszatükröző korong viszont ezzel együtt is azt mutatta, hogy Mustaine automatára állította a gépezetet, amin az új producer Johnny K sem volt képes segíteni. Beszédes, hogy a valóban tízpontos Public Enemy No. 1 mellett a múltból előbányászott és újra megjelentetett ritka darabok (Black Swan, Millennium Of The Blind, New World Order) tartottak leginkább igényt az érdeklődésre, a korong nagyobb része pedig azóta ugyanúgy a múlt ködébe veszett, mint az Endgame anyaga.

Kedvenc dalok: Public Enemy No. 1

Super Collider

A Super Collider munkálataira ráfordulva Mustaine úgy érezhette, hogy három tökegyforma felfogású album után hiba lenne egy negyedik eresztést is leszállítani ugyanabban a stílusban, ezért váltott. Ma már tudjuk, hogy nem volt jó ötlet aktualizálni a zenekar hangzását, a Super Collider kommersz kikacsintásai az akkori mainstream modern rock felé ugyanúgy felháborították a Megadeth-tábort, mint a Risk idején, holott az iránykorrekció nem is volt annyira drasztikus, mint 1999-ben. Érdekes módon a lemez nagyobbat ment a listákon, mint közvetlen elődei, a legfontosabb piacoknak számító amerikai, brit és német területeken egyaránt szebb helyezéseket produkált, mint az Endgame és a Th1rt3en, ráadásul jobban is fogyott, mint azok, de ez csak azt bizonyította, hogy olyanokat is elértek vele, akik normál esetben nem feltétlenül vásároltak Megadeth-anyagokat. A csapat hűséges tábora keserű pirulaként volt kénytelen lenyelni Dave kalandozásait az americanás, modern rockos és alternatív területeken, az olyan dalok, mint a The Blackest Crow, a Beginning Of Sorrow, az egyébként kiemelkedően jó, csak éppen rádióbarát Forget To Remember pedig nem segítették a barátkozást a koronggal. A keménymag nem is rejtette véka alá lesújtó véleményét a kísérletezésről, amit a főnök a továbbiakban nem hagyhatott figyelmen kívül. Ami Chris Brodericket illeti, vele kapcsolatban ennél a lemeznél világosodtam meg: az Endgame-nél még kimondottan tetszett a játéka, szép lassan azonban rájöttem, hogy baromi sótlan, lélektelen tekerőgép, aki túl sokat nem tett hozzá a Megadeth sztorijához regnálása alatt.

Kedvenc dalok: Forget To Remember

Dystopia

A Super Collider kedvezőtlen visszhangjai következtében hasonló események játszódtak le a csapat berkein belül, mint a Risk után. Akár azt is lehetne mondani, hogy megbomlott a zenekari egység, ha addigra nem vált volna teljes mértékben Mustaine-szólóprojektté a Megadeth, a lényegen azonban ez nem változtatott: egyre jobban erősödtek azok a hangok, melyek évek óta hasztalan követelték a Marty Friedmannel és Nick Menzával való újjáalakulást, Shawn Drover és Chris Broderick pedig futólépésben hagyták el a hajót. Dave mellett mindössze Ellefson tartott ki, a Dystopia felvételeire pedig a Lamb Of God-ütős Chris Adler csatlakozott sessionistaként, míg a szólógitárosi posztot a brazil Angra gitárosa, Kiko Loureiro kaparintotta meg, az pedig a napnál is világosabb volt, hogy mi lehet Dave elsődleges célja a koronggal: kiengesztelni a megbántott rajongókat. Mustaine minden trükköt bevetett a tábor kiszolgálásának érdekében, ismét posztapokaliptikus borítót készíttetett, amin visszatért a kabalafigura Vic Rattlehead, zeneileg sebészi pontossággal pozicionálta vissza magát a Rust In Peace és a Countdown To Extinction közé, míg a szövegek tekintetében újra a cinikusan politikus hangvételé lett a terep. Az igényeket alázatosan kiszolgáló lemezt hangos ovációval fogadta a világ, a címadó dallal tizenkettedik nekifutásra végre elnyerték a legjobb metál előadás kategória Grammy-díját, a siker pedig az eladásokban és a Billboard-listás harmadik helyben egyaránt megmutatkozott. Annyi év hullámvasutazás után a Megadeth a Dystopia segítségével újra megérkezett, de összességében nálam ez is maximum az Endgame szintje volt.

Kedvenc dalok: Dystopia

The Sick, The Dying... And The Dead!

A Dystopia sikerének hatására kellemes helyzetbe került a Megadeth és ez még akkor is igaz volt, ha nem vonatkoztattunk el David Ellefson netre felkerült kínos szexvideójától, melynek következtében Mustaine azonnal útilaput kötött régi harcostársa talpa alá. A The Sick, The Dying... and The Dead! ugyanúgy tét nélküli lemez lett, mint a legtöbb korszakos rock- és metálbanda hasonlóan sokadik nekifutása, ennek ellenére könnyedén hozta elődje színvonalát. Nyilvánvalóan nem lett belőle újabb Peace Sells, Rust In Peace vagy Countdown, forradalmi újításokat nem kellett várni tőle, helyenként mégis a legszebb Megadeth-hagyományokat idézte, mindenféle görcs és izzadságszag nélkül. Az albumon mindenki megtalálhatta a magának való csemegéket a Killing Time és a Mission To Mars megametálos slágereitől a We'll Be Back és a címadó tétel thrash-es zsenialitásáig, Ice-T és Sammy Hagar vendégszereplése pedig csak érdekesebbé tette az összképet. Mindent összevetve, a The Sick, The Dying... And The Dead! erős felhatalmazást adott Mustaine számára, hogy a reaktivált James LoMenzóval és a finn gitármágus Teemu Mäntysaarival felfrissített alakulatával tovább öregbítse a Megadeth hírnevét. A nyári pesti buli pedig rendesen alátámasztotta, hogy mit jelent és mennyit is ér ez a hírnév.

Kedvenc dalok: Killing Time, We'll Be Back, The Sick, The Dying... and The Dead!

Kiss Gábor

Kétségtelen, hogy a Big Four, azaz a thrash metal nagy négyesének zenekarai hatalmas hatással voltak rám egész életemben, illetve alapjaiban határozták meg zenei fejlődésemet és ízlésemet. Ahogy oly sokaknak, nekem is a Metallica volt anno a belépő zenekarom, tinédzseréveim elején, a Slayer pedig mai napig a leges legnagyobb kedvencem (na jó, holtversenyben a Black Sabbathtal). De rajtuk kívül az Anthrax és a Megadeth is több olyan lemezt tett le az asztalra az évek során, amiknek minden percét imádom, és amiket képtelen vagyok megunni. Épp ezért, ha nekem is feltennék azt a bizonyos lakatlan szigetes kérdést, nagyon nehezen tudnék dönteni, hogy mi legyen az az egyetlen album, amit magammal vinnék. Az ...And Justice For All vagy a South Of Heaven? Netán az Among The Living vagy a Rust In Peace? Fogalmam sincs, hogy döntenék, hiszen az említettek mindegyik a szívem csücske, de ebből a kis bevezetőből rögtön kitalálhatod, hogy szerintem mi volt a Megadeth pályafutásának abszolút csúcspontja. Sőt, véleményem szerintem a Rust In Peace az egész metál műfaj Top 10-ébe is simán befér, ahogy azt korábbi, ilyen témájú összeállításunkban is láthatod. Emlékszem, amikor először hallottam – természetesen még másolt kazettán –, azonnal dobtam tőle egy hátast, és a mai napig is megkérdőjelezhetetlenül ül nálam a diszkográfia trónján.

Természetesen aztán visszaástam az első három Mega-albumhoz is, de valahogy csak a Peace Sells vált közülük igazi kedvenccé. A Killing ettől még természetesen kétségtelenül thrash metal mérföldkő (meg is van mindhárom kiadásban), a So Far, So Good-on meg olyan alapvetések vannak, mint az In My Darkest Hour, a Hook In Mouth vagy az Anarchy In The UK. Utóbbinak igazán mégis az élő verziója nyűgözött le, ami szintén valami kazetta végére másolva jutott el hozzám, én meg szó szerint évtizedekig nyomoztam, hol jelenhetett meg. (Ma már tudom, hogy a Train Of Consequences maxin.) De ettől még számomra A Megadeth-Felállás az volt, ami a Rust In Peace-en mutatkozott be, a banda általam leginkább magasztalt korszaka pedig így a Mustaine – Ellefson – Friedman – Menza négyeshez köthető, és tart egészen a Cryptic Writingsszal bezárólag. Azt még imádtam, és mai napig is egyike a kedvenc Mega-lemezeimnek, a már Menza nélkül készült Risket viszont inkább hagyjuk!

Ezek az arcok amellett, hogy tökéletes lemezeket pakoltak le az asztalra – hisz a Countdown vagy a Youthanasia bizonyítványát senkinek sem kell magyarázni –, maguk voltak a tökéletes koncertzenekar. Legalábbis feltételezem, mert bár sokszor sikerült elcsípnem a Vörös Ördögöt mindenféle társakkal, ez a sor már szétrobbant, mire esélyem lett volna koncerten látni őket. Viszont a Warchest Box részeként megjelent rövidke kis koncertvideó első látásra hatalmas kedvencemmé vált, és kétségtelenül etalon a műfajban, ami látható rajta. A bravúros muzsikálás mellett a banda olyan energiaszinttel nyomul azon a felvételen, annyira szétveti őket a stenk, hogy arról tényleg csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni. Hatalmas tragédia, hogy Nick Menza olyan hamar elvesztegette nemcsak tehetségét, hanem életét is, mert amit akkoriban produkált, az alapján egyértelműen a thrash metal dobosok krémjébe tartozott. A Cryptic után jött aztán egy kisebb lejtmenet a banda anyagait tekintve, a Riskkel és a The World Needs A Heróval, de a kvázi Mustaine-szólólemez The System Has Failedet meg a United Abominationst megint imádtam. Ráadásul utóbbihoz köthető az első Megadeth-koncertélményem is: igaz ugyan, hogy Katowicéig kellett utaznom értük, de abszolút megérte a vesződséget, főleg, hogy az Artilleryt és a Flotsam and Jetsamet is az általuk ekkor headline-olt fesztiválon láttam először.

Mikor ezt a kis visszaemlékezést írtam, akkor tűnt fel, hogy úgy látszik, számomra a Megadeth pályafutásának hullámvölgyei mindig két nagylemezig tartanak, mert az Endgame-et sem szeretem igazán, a Th1rt3ent meg a Risk után a diszkográfia leggyengébb eresztésének tartom. Viszont a dallamosabb Super Colliderért megint tudtam lelkesedni, ahogy az azóta leszállított két további nagylemezt is tökre szeretem. És bár tudom, hogy Megadeth = Mustaine, azért azt kicsit sajnálom, hogy igazán karakteres, illetve nem pusztán sessionista, azonnal behelyettesíthető társak évtizedek óta nincsenek a Főnök mellett.

(Fun fact: gyakorlatilag spontán alakult ki az a szokás a baráti társaságomban, hogy esküvőkön mindig eljátsszuk a Symphony Of Destructiont. Jövőre a sajátomon fogjuk feleleveníteni ezt a szép hagyományt.)

Személyes Top 5:

1. Rust In Peace
2. Cryptic Writings
3. Youthanasia
4. Peace Sells... But Who′s Buying?
5. The System Has Failed