Shock!

Nem tudom, illik-e egy huszonöt éves lemez kapcsán személyes élményekkel kezdeni, de talán a So Far, So Good... So What! korosztályában is van jó pár rajongó, akinek hozzám hasonlóan meghatározó volt ez az album. Habár a Rust In Peace-t szokás emlegetni ama fejezetként, amely a siker új szintjeire juttatta el a a Megadeth-t, mégis a So Far kapcsán mondhatjuk, hogy véglegesen beágyazta a csapatot a legnépszerűbb előadók közé. Bár a leírások és korabeli interjúk alapján elmondható, hogy ez a lemez sem volt egyszerű szülés, hiszen a zenekar motorjai, a két Dave elég rendesen kavargatta a személyzetet. Részben szakmai viták terhelték a stúdiózást – Paul Lani producer módszereivel nem voltak kibékülve - , részben Dave Mustaine kirohanásai hátráltatták a munkafolyamatot, e perpatvarokat pedig jórészt a különféle élvezeti szerek hajtották.

1988-ban a hajmetal/AOR/glam vonal volt erősen jelen a népszerű médiában, ennek az áramlatnak pedig a keményebb zenét játszó zenekarok is nyertesei voltak. A thrash (vagy mi?) irányzatot meghatározó legkedveltebb négy formáció a Metallica, az Anthrax, a Slayer és a Megadeth voltak, ők törtek utat addig ismeretlen energiák számára. Örök vita tárgya, ám nagyon is reális teória adott beszédtémát ekkoriban a rockerek számára abban a tekintetben, hogy a messze legnépszerűbb Metallica stílusát a korai időkben Dave Mustaine ritmusjátéka, szólói, illetve a sajátos riffelési felfogása határozta meg. Akár így volt, akár nem, a Megadeth sorban harmadikként, az 1985-ös Killing Is My Business... And Business Is Good! és az 1986-os Peace Sells... But Who's Buying? után érkezett So Far, So Good... So What! elejétől végéig nagyon masszívan képviselte ezt a stílust.

Ekkoriban elvétve előfordult, hogy instrumentális dal kapjon helyet egy albumon – a Metallica élt is ezzel hagyományosan –, de lemeznyitóként egyáltalán nem volt szokás szerepeltetni ilyesmit, ám a Megadeth megtette az Into The Lungs Of Hell című szerzeménnyel. Azt hiszem, ennél bombasztikusabb bevezetőt nem is lehetne kreálni egy olyan folytatáshoz, mint a Set The World Afire. Erre a lemezre végérvényesen tökélyre fejlődött a vöröshajú főnök sajátos, szaggatott riffelése. A dal verzéi alatt is hallható ritmusozás különleges hangulatot teremt: ez az, amitől ma is azt mondhatjuk, hogy ez a Megadeth, ez az, amit legfeljebb csak utánozni lehet. Maga Mustaine is elmondta már több alkalommal, hogy az ő megközelítése elszakad a hagyományos mintáktól, és eleinte teljesen ötletszerűen kezdi el tologatni a kezét, mikor riffeket gyárt, de ezt ne anarchikus értelemben vegyük: így születnek olyan alapművek, amelyek aztán tíz-húsz éven keresztül szerves részét képezik a csapat koncertműsorának. Dave egója ekkoriban nem nagyon engedte kibontakozni a mellette – jobban mondva mögötte – pengető másik gitárost, így aztán többnyire az ő szólói feszítenek ezekben a dalokban. Az első két albumon játszó Chris Poland helyére érkezett Jeff Young általában véve is kevesebb teret kapott. Míg Mustaine többnyire blues skálákból rakosgatta össze szólóit, illetve némi tappinggel színesítette játékát, addig Young belevitt egyfajta modernebbnek, tekerősebbnek mondható stílust, így kellően megkülönböztethető volt a két megközelítési mód.

Visszatérve a Megadeth stílusához, elmondható, hogy bár a nagysikerű számaik között is akadt egyszerűbb felépítésű szerzemény – példának okáért a Peace Sells –, többnyire ragaszkodtak a váltakozó ritmusozású alapokhoz, az összetett dalszerkezetekhez. A lemez legnagyobb sikerű dala a Cliff Burton emlékére írt In My Darkest Hour lett, amely immáron negyedszázada kihagyhatatlan minden fellépésükről. Az évek során bevált minimálkoreográfia született hozzá – gitár kizengetve hagyva, Dave ujjaival mászik fel a karján a „my flesh still crawls as I breathe your name" sorok alatt –, a közönség pedig Dave helyett is énekli-szavalja a klasszikussá vált sorokat.

A Megadeth mindig is aktívan véleményezte a politikai helyzetet, így a So Far, So Good...-on is találhatunk odamondós témát, amely egyfajta himnuszként is szolgált nagyon sokáig. A '80-as években tevékenykedett ugyanis egy P.M.R.C. (Parents Music Recource Center) nevű szervezet, ahogy akkoriban emlegették, egy „unatkozó amerikai politikusfeleségek" által alapított intézmény, amely célul tűzte ki, hogy a gyerekek erőszakmentes és túlzott szexuális tartalomtól mentes zenéket érhessenek csak el, ennek mentén pedig támadást indítottak főként a heavy metal műfaj képviselői ellen. A Hook In Mouth dühödt sorai e szervezet ellenében születtek, de tágabb értelemben véve bármikor elővehetők, ha cenzúrába ütközünk. „Rewrite every story, every poem that ever was...", mind a mai napig aktuális, ha a mindenkori hatalom túlzott befolyással szeretne élni a kultúra terén. Az album zárásaként tökéletes, hatásában valóságos adrenalinlöket, amint Mustaine beleordítja a mikrofonba, hogy „I'm not a fish, I'm a man... hook in mouth!". Erős kép, ahogy szokták mondani.

Mustaine egyik mániája, hogy bírja a gyors autókat, a száguldozást. Ezt a szenvedélyét egy eléggé felejthető dalban, a 502-ban énekelte meg. Ez az egyetlen töltelék a So Faron, de lehet, hogy ezzel a véleményemmel egyedül vagyok - mindenesetre a nyolc tétel közül ebbe szorult a legkevesebb dallam. Érdekes, hogy a lemezen elejétől a végéig nagyon kevés az igazi refrén, amely többször is ismétlődne az adott számban. Épp a már említett Hook In Mouth a kivétel. A Liarnél is a verzében, illetve a markáns, nyakatekert riffekben rejlik a fő erő. A lemez legnagyobb slágere egyébként a Sex Pistols Anarchy In The UK-jának feldolgozása volt, amivel a brit Top 40-be is bekerültek, és hosszú időn át ezzel a számmal zárták a koncerteket. Érdekesség, hogy a lemezverzión hallható egy nyúlfarknyi szólócska Steve Jones, a Pistols egykori gitárosának keze alól, illetve a korongon az eredetihez képest kis változtatás van a szövegben, mert Dave –saját bevallása szerint – félrehallotta az eredetit.

Említettem korábban, hogy a zenekar felállása nem volt épp stabilnak mondható ebben az időszakban (sem). Ha a zenei teljesítményt vesszük alapul, megállapítható, hogy Chuck Behler dobolása sem kortársaival összehasonlítva, sem abszolút értelemben véve nem volt kiemelkedő, mondhatni nem ütötte meg a Megadethben jellemző színvonalat. Elődje, Gar Samuelson jazzes kiállásaihoz képest pedig egyenesen fapados módon ütötte a bőröket. Ha hozzávesszük, hogy Dave-ék zaklatott életvitele nem tűrt semmilyen egyéni kezdeményezést a banda életében, nem is csoda, ha a felvételt követő turné után gyorsan ki is csapták Behlert. Young is csak epizodista lehetett a Megadeth-nél a már említett problémák miatt, de ha csak a zenei képességeket nézzük, akkor is elmondható: túl sok kreativitást ő sem tudott kibontakoztatni.

A So Far, So Good... So What! előrevetítette a zenekar későbbi még nagyobb sikereit, és bedobta a Megadeth-t a heavy metal legsikeresebb bandái közé. A legmeghatározóbb piacok, tehát az amerikai és az európai közönség is végérvényesen beemelte a csapatot kedvencei közé. Kijelenthető, hogy az album sem mondanivalójában, sem zenei értelemben nem veszített jelentőségéből: ugyanúgy karcol huszonöt év elteltével is, mint megjelenésekor.