Shock!

Amit pár napja írtam a Royal Republic szórakoztatási tevékenysége kapcsán, az teljes mértékben megáll a The Night Flight Orchestrát illetően is. A két fellépés között a közönség jelentette a különbséget, mutatjuk, mennyire. Akik ellátogattak az előadásra, azok mindent megkaptak, amit ettől a bandától csak kapni lehet. Kiemelkedően megírt és összerakott, feszes, nagyszerűen előadott dalokat, magával ragadó lendületet, remek zenészi teljesítményeket és két elragadó, letörölhetetlen mosolyt viselő stewardesst, akik szuperül vokáloznak.

Az előzetes információk szerint a Dürer Kert falainak nem kellett nagy nyomást tűrniük, a bemelegítést vezénylő Metalite nevű svéd formáció – ha a tömött helyszín kilencszáz főt jelent – nagyjából száz-százötven látogatót lelkesíthetett, válaszul néhány fazon bólogatott vissza a nézőtérről, ez azonban nem vette kedvét Erica Ohlssonéknak attól, hogy nagy lendülettel mozogják be a színpadot széltében s hosszában. Zenéjük annyiban sajátos, amilyet elképzelsz egy erős szintialapokra felhúzott, klasszikusan zúgó riffekkel és lassan ívelt dallamokkal előadott női énekes metálzenekar kapcsán: mérsékelten. Többnyire megy a kétlábdob, akrobatikusak a szólók, erőteljes a vokál, mindenki feketében, nagy terpeszben, hadd szóljon! A lendületre nem lehetett panasz, az előadás precíz volt, Metalite-ék megdolgoztak a pénzükért.

Viszont a többség mégiscsak a hat/nyolcfős légitársaság kedvéért érkezett, ám ez legjobb esetben is szellős félházat jelentett. Hogy ennek mi az oka, nyilvánvalóan nem határozható meg egyértelműen, még akkor sem, ha a The Night Flight Orchestra zenéje nem felel meg egyetlen mai divatnak sem, hiszen látni, hogy a retró is képes behúzni nagyobb csoportokat, de a magyar kultúrkör másképp áll hozzá, mint az európai turné látogatóinak túlnyomó része. És hogy mi változott a közel hat és fél évvel ezelőtti, hajós fellépésükhöz képest? Sajnos kevesebbek lettünk David Anderssonnal, Anna-Mia Bonde helyét átvette Åsa Lundman, Richard Larsson billentyűs helyére John Lönnmyr ült be. Aki nem ismeri a csapatot, az szerencsére ebből talán semmit nem vesz észre, a hangszeres szekció ugyanolyan precízen teszi a dolgát. A kétméteres Björn Strid, bár nem makulátlanul, de nagyon nagy kedvvel énekelte be a termet, egészen magával ragadó jelenség, ahogy folyamatosan táncolva, azzal a lehetelenül lobogó köntösben lépeget jobbra-balra, és vezényli az előadást.

A kezdő Stratus rögtön megmutatta, mennyire éli ezt a zenei aurát a csapat. Sharlee D'Angelo továbbra is döbbenetes térfogatú látvány, a korábbi fehér öltönyét feketére cserélve is világítótoronynak hat. A másik oldalon Rasmus Ehrnborn jóval visszafogottabb figura volt, szinte faarccal, ám egyáltalán nem szenvtelenül pengette végig a műsort. A legutóbbi lemezről rögtön át is evezhettünk a legelső albumig, a California Morning KISS-hatású ütemeire mehetett tovább az ugrálás. A Shooting Velvet és Divinyls számokon keresztül aztán el is érkeztünk azt est egyik ékkövéhez (képzavar), az épp a lemezismertetőben is magasztalt Domino című dalhoz. Ez szemmel láthatóan másoknál is nagyon jól vette ki magát, ez hozta az első hangos reakciót a publikum részéről. Ennél a pontnál egyébként meg kell jegyeznem, hogy mind Lönnmyr, mind Sebastian Forslund nagyon masszívan járul hozzá a komplettírozáshoz, ami a hangzást illeti. Ezt a füstös, elszállós elegyet, ami a TNFO hangzásában jelen van, mindketten jól megválasztott és szép hangszínekkel hozzák, ráadásul Forslund remekül ritmusozik a gitáron, amikor azzal kell dúsítani az összképet. Jonas Källsbäck szinte láthatatlanul dobolt a plexihengerek mögött, úgy ült a félhomályban, mint egy hippi villamosvezető. Nem győzöm hangsúlyozni ugyanakkor, hogy megoldásai, apró figurái elképesztőek, mennyire klasszul díszítik a kompozíciókat, tényleg frankó figyelni ezt a szolid káprázatot.

A Domino negédes hömpölygését a Gemini sodrása váltotta ezután, mondani se kell, ez is rendesen sütött. Cosmic Tide, This Boy's Last Summmer, hogy a cipőtalpak kapják az ívet. Anna és Åsa koreográfiája és két dal közti pezsgőzése szintén aranyos látvány volt mindvégig. A Paloma felvezetőjeként Björn kifejtette a dal valóságon alapuló történetét, amely szerint a szöveg egy kihasználó és bántalmazó kapcsolatot ábrázol egy pilóta és egy stewardess között. Ami viszont itt is feltűnő volt, hogy a közönség egy része eléggé passzívan szemlélte a műsort, mert volt pár konferansz, amelynek során szinte egyenként kellett felkérni a látogatókat, hogy nyilvánítsanak valamilyen véleményt, vagy moccanjanak meg alapállásukból. Sokszor merevebbnek tűnt egy-két fazon, mint Doggbla, a faragott bagoly, amely az első koncertjük óta kíséri a zenekart (lopták egy helyről, majd vissza akarták adni, de a tulaj rájuk testálta jófejségből). Mindenesetre Stridéken nem múlott, a műsort végig úgy adták le, mintha csordultig lett volna a hely.

A Transatlantic Blues előtt, az este legérzékenyebb pontján az énekes az alapító David Andersson kapcsán mondott rövid beszédet, a dalt az ő emlékének ajánlotta. Ez a csapat melankolikus himnusza volt az egyik első szerzemény, amely a turnék alatt, hajnalig tartó italozások és sztorizások során megszületett, és rendre előkerül a játszási listán. A ráadásban is a táncé volt a főszerep, a sodró White Jeans mindent megtett a bemozgatásért, hogy két számmal később, búcsúzásképp az elmaradhatatlan West Ruth Ave csendülhessen fel. Ehhez persze be kellett indítani az Éjjeli Járatot, amelyhez kellett egy kapitány is. Hogy, hogy nem, Björn ekkor rám mutatott, hogy vállalom-e (lehet, kiszúrta a pólómat), és egy ilyen felkérésre lehetetlen nemet mondani, természetesen megindult a felszállás.

Rejtély, mi kell(ene) ahhoz, hogy ez a banda szélesebb elismertségre tegyen szert itthon, rejtély, talán szélesebb körű zenei merítés szakírók és hallgatóság részéről, passz. Aki a Dürerben járt ezen az estén, nagyon becsülje meg az élményt, utánozhatatlan zenei utazásban volt része.

Fotó: Bertli Zoli