Shock!

Indíthatnám ezt a cikket rácsodálkozással, messziről kezdve a zeneipari változásokkal, képzavaros retróhullámok feldobásával, kötelező régenmindenjobbal, ezek helyett simán csak annyiban maradtam magammal: zeneileg akkor van megmentve egy év, ha van benne The Night Flight Orchestra. Mivel teljesen magától értetődő, hogy egy zenekar nem tudja/akarja/fogja megismételni a korábbi sikereit, mert vagy más irányt vesznek, vagy beleunnak, esetleg a tagcserék stílusváltást, kísérletezést, esetleg megfáradást hoznak magukkal, ezért rutinos rajongóként – tudjuk: a pesszimista = tapasztalt optimista – nem is vártam akkora durranást, amilyet az Amber Galactic, majd azt megfejelve a Sometimes The World Ain't Enough is hozott, de még az Aeromantic I és II dallamorgiáját is kizártam. A rajongók derűlátását David Andersson váratlan és tragikus eltávozása se erősíthette, elvégre a csapatot ő és Björn Strid énekes hívta életre, a dalok zömét is ő jegyezte.

A legutóbbi és az új album közötti időszakot pár friss szerzemény kiadásával foltozták be a svéd figurák, és ezek meglehetősen táncos fazont mutattak, amint talán várható volt, a nehézfémes főállású Andersson hatása halványodott. Persze nem törvényszerű ez a változás, ennyi erővel lehetett volna éppen a másik irányba tolódni, mégis a táncolható vonal vált markánsabbá. Hogy ez a három éve érkező Rasmus Ehrnborn kvalitásai miatt van, vagy a relatíve új korszakos John Lönnmyr hatása, nem feltétlenül megfejthető. Ilyen előzmények után indult el újfent az Éjjeli Járat. Mint egyből kiderült: a legsimább felszállással, mesés vidékre.

Kezdjük a magasztosabb részével. Amiből ez a csodás zenekar megszületett, a saját kedvenceik előtti színtiszta tisztelgés, a rajongásból megformált dallamok és hangzás: ez köszön vissza a lemez minden másodpercében. A földhöz ragadtabb megközelítés: a csapat úgy alkotja meg saját klasszikusait, hogy megmaradnak a kezdeti, markáns stílusjegyek, közben pedig tovább finomodnak a csak rájuk jellemző motívumok, gazdagodnak a részletek. A táptalajt jelentő ′70-es évek megszólalása, hangképe továbbra is meghatározó, a technika fejlődésével érthetően csiszoltabb az összkép, de olyan megejtően hagyományőrző mégis az egész, hogy nem is meglepő, ha rögtön a bakelitvinyl megvásárlása ötlik fel, nem a CD-é. (Ja, sztrím? Oké, kezdetnek megteszi.)

A mostani dalkészlet nagyját Björn Speed Strid jegyzi, dallamérzéke ezúttal is megkérdőjelezhetetlen. Ha levesszük a korszerű felvételi technikák jelenlétét, önmagában az éneke is fejlődni látszik, olyan értelemben mindenképp, hogy több benne a finomság, csiszoltság, picit selymesebb tónusok hallhatók a melódiák között. Az élő felvételek tanúsága szerint is kevesebb a csúszkálás, mint évekkel ezelőtt. A hangszeres háttér ezúttal is kiemelkedő. Nem a virtuozitásra kell gondolni, hanem a színezésre, apró zenei megoldások tömkelegére, finom harmóniákra, amelyek a vastagabb riffek alól kúsznak elő, illetve az adott téma és az azt kísérő hangszín pazar megválasztására. Jóllehet, Andersson nem a rockgitározás megújítójaként él a rajongók szemében, játéka mégis energikusságáról, érelemgazdagságáról, kellő füstösségéről maradhat emlékezetes (mekkora fülledtség van már a Domino szólójában a végén, ahogy lecseng az a dal!), na meg kongruenciájáról (mindenképpen le akartam írni ezt a szót). Ehhez képest Ehrnborn jóval visszafogottabb, marad is hiányérzet a munkáját illetően, sokszor várnék egy-egy villantósabb figurát a dalokban, amik viszont a kelleténél többször maradnak el. Egy ilyen kaliberű csapatnál mindenképpen szórakoztatóbbnak gondolnám a szólista teljesítményét.

Napestig lehetne boncolgatni, melyik szám mi miatt dobja fel a hallgató napját, de meggyőződésem, hogy egy ilyen zenekar lemezét egyvégtében illik meghallgatni, úgy, ahogy egy vérbeli zenerajongó teszi: odaülve a hifi elé, belemerülni a hangzuhatagba, és hagyni, hogy a különféle megoldások hassanak, el lehessen utazni általuk akárhova, közben pedig ledobni mindenféle napi megfelelést. Ugyanakkor az is érvényes megállapítás, hogy a dalok működnek magukban is. Rockosabb, poposabb és természetesen diszkósabb tételek is szerepelnek a kínálatban. Utóbbira remek példa a Paris Point Of View, amit egy időgéppel simán átadhatnának a Sledge nővéreknek (Sister Sledge) vagy az Ulvaeus-(Benny) Andersson szerzőpárosnak (ABBA). A Paloma is megállná a helyét a '80-as évek elejének sikerfilmes betétdalai közt.

Az egész Night Flight-jelenség fintora egyébként az, hogy amit most kiemelkedőnek találunk és tálalunk, az a szerzői, dalírói megközelítés negyven-ötven évvel ezelőtt elvárás volt. Az ízléses hangszerelés, a kidolgozott dallamok, aláfestések, frappáns díszítések mind a minőségi zenekészítés sajátja voltak. Ehhez persze kell a személyiség, amivel, vagy ami által a dalok életre kelnek, töltetük van. Sebastian Forslund kongás/ütőhangszeres/gitáros/hangmérnök/mindenes szintén vastagon benne van a dalszerzésben (indie pop munkássága sem meglepő), nagyon valószínű, hogy ő is rajta tartja figyelő szemeit a folyamatokon.

David Andersson is hagy még nyomot a lemezen, ez a Like The Beating Of My Heart című szerzemény. Jellegét tekintve megidézi a Sometimes... időszakát, nightflightosan szentimentális, abbás, táncos, ugyanakkor teljesen rockos darab, tényleg a korong egyik gyöngyszeme. Nyilvánvalóan logikus, egyben kedves gesztus a tagságtól, hogy feltették az albumra, nem mellékesen egyedüli szerzőként szerepel a kreditek között. A két légikísérő folyamatosan hallható a vokálok között, Anna Brygård és – az Anna-Mia Bondet váltó - Åsa Lundman ugyanúgy egységes alkotóeleme a felvételeknek, akár a koncerteknek. Dúsítják a hangzást, szerepeltetésük a The Night Flight megszólalásának egyértelmű erényeként említhető. Az olyan dalokban is meghatározó módon énekelnek, mint a kimondottan rockos, west coastos Runaways, a boogie-s, soft rock Way The Spend The Nightot meg egyenesen az unásig hivatkozott abbás képre formálják ezáltal. A harmadik lemez korszakának világát leginkább a Melbourne, May I? hozza vissza. Tempós, ütős dal, tudsz rá ugrálni, táncolni, üvöltöd a címben feltett kérdést, hoz egy kis lebegős szintiszólót is, és szinte látod magad előtt a kopott filmszalagon átsuhanó tájat egy kabrió ablakán keresztül.

Személyes benyomásom szerint a csapat meg nem énekelt hőse egyébként pedig Jonas Källsbäck, akinek kapcsán nem nagyon tudok felidézni még egy olyan dobost, aki ennyire szépen, pontosan, pumpálóan hozza az ütemeket, és ilyen kedvesen adagolja az aprócska díszítéseket, játszik a cinekkel, egyetlen pillanatot nem tudok mondani, ahol sántítana egy ütés, túlzásba lenne forgatva valami. Szemmel követve semmi extra, de ha figyelmesen ragadsz rá a dobolásra, irtó klassz élményben lehet részed.

Habár sokadik lemeznél járunk, meghökkentő újdonságokról tehát nem számolhatunk be, mégis megállja a helyét az az állítás, hogy ezúttal is mestermunka született a legénység kezei alatt. Minden megvan, ami kell egy zenei remekműhöz, minden összetevő a helyén van, hallgatni kellemes élmény, újra és újra elő lehet venni. Ez az alkotói megközelítés, amelyet Björn és a teljes személyzet képvisel visszaadja a reményt, hogy számít a dalszerzői képesség, a hangszeres tudás, a hangmérnöki teljesítmény és legfőképpen a zene tisztelete.

Mindent egybevetve a Give Us The Moon tökéletes előadás.

A The Night Flight Orchestra február 13-án Budapesten, a Dürer Kertben koncertezik. Részletek itt.