Meglepetésként született meg a Nestor első lemeze két évvel ezelőtt. Nem is a lemez maga volt a meglepő, hanem annak előzménye és a zenekar egész története. Az elásott kincsesláda, majd évtizedekkel későbbi önfelfedezése, egy zenei időkapszula. Tobias Gustavsson olyan ügyesen porolta le barátjával, Jonny Wemmenstedt gitárossal a tinédzserként megírt szalagokat, hogy a Kids In A Ghost Town komplettsége hallatán a Napalm Records jónak látt átszerződtetni őket a további együttműködés érdekében.
Nos, a korábbiakban megismert, szándékosan a ′80-as évek iránti nosztalgiából táplálkozó, egyúttal – logikai hengerbucska – azt masszívan is tápláló, erőteljesen hagyományőrző megközelítés mit sem változott, ugyanúgy a villantós gitárjáték, a dallamtapadások és a flitterek viszik a prímet a Teenage Rebel teljes egészében. Ugyanakkor, érthető módon, Gustavsson némileg fejlesztett a hangzáson, több apró finomság vagy finomítás jelenik meg a harmóniákban, persze ebben valószínűleg Håkan Glänte komponista is kivette a részét, a filmes zeneszerző ugyanis számos videójátéknak írta a zenéjét, nem idegen terep számára a hangulatfestés kialakítása. A Nestor zenéjének egyébként is erős jellemzője a szintik folyamatos jelenléte, szinte árnyékként követik a riffeket, gitárharmóniákat, mint ahogy a gomolyfelhők is erősítik vagy tompítják az árnyékokat. Csak itt ügyesen mindent a maga helyére komponáltak.
Ahogy kell, We Come Alive, tekerős riffelés, nagyon korai Europe-féle dallamvezetés, benne egy Yngwie-tisztelő szóló rögtön, dús vokálsávok a refrénben, Tobiasék semmit nem bíztak a véletlenre. A Teenage Rebel már a címében sem bír más hangulatot hozni, mint egy görkorcsolyázós tengerparti cikázást, aranyosan kölcsönvéve pár dallamocskát a... honnan is? Nagyjából bármilyen csapat életművéből beilleszthetünk egy pár sort, akik '82 és '89 közt működtek. Érdekes módon, ahogy böngésztem a különböző foszlányok után és között, valahogy a Mr. Mister neve és dalai jutottak eszembe legtöbbször, annyi különbséggel, hogy a Nestor esetében persze jóval több az overdrive és magasabb az ütemmutató.
Alapvetés, hogy legkorábban a harmadik, legkésőbb a negyedik dalnak kell lennie a sziruplassúnak, persze itt is megvan ez a Last To Know formájában, igaz, nem annyira lassúzósan, hanem amolyan megfontolt középtempóban, és egészséges mértékű beleképzelést lehet végrehajtani Joe Elliott hangjával a kimért riffek fölött. Hagyománytisztelet, ugye. A Victorious című tétel rejtőzködő darab. Egészen trükkösen rakták össze, és a trükkös úgy értendő, hogy első hallásra amolyan jópofa, korabeli hard rock dal, szenvedélyes, jól hangzó szám, első alkalommal is kellemes, ám ha odafigyel rá a hallgató – és légyszi, tegyétek meg egy rendes hifivel vagy fejhallgatóval –, valami egészen bámulatos finomságok jönnek ki a sávokból. Ahogy annak idején összerakták, mondjuk, Chaka Khan Ain't Nobodyját, ahogy taktusról taktusra épült, olyan igénnyel gyúrták egybe ezt a dalt is, persze rockos megközelítésben. A civilben tetováló Wemmenstedt (lásd: jonny.stoneblood) odapakolja szintén a maga részét, Vito Bratta fogásaiból is idéz egy kicsit, egészen szuper.
Ja, a recept tartalmaz egy olyan kitételt is, hogy kell női keresztnevet viselő dal is, legyen akkor a Caroline, ha még nem lett volna ilyen a történelem folyamán (volt). Mondani sem kell, ez is magába foglalja egy fél évtized zenei hagyományait. De hogy ne legyünk igazságtalanok, a ′90-es évek elejéről is merítettek némi ihletet, az Addicted To Your Love kezdőriffjében ott bújkál egy leheletnyi Firehouse (All She Wrote), a második szakaszban meg egészen pontosan – hangról hangra – visszaköszön a Born To Be My Baby a Bon Jovitól (Desmond Childtól). Önmagában ez csak szimpla nyúlásnak hangzik, ám távolról sem ez a helyzet, hanem a svéd duó (és társai) a nagy elődök hatásait a legszebb módon formálta saját dalokká. Ugyanígy az Unchain My Heart is születhetett volna Los Angeles valamelyik menő felhőkarcolójában egy péntek este, 1987-ben. A lemezt záró Daughter című darab Gustavsson szomorkás hangulatú apai szeretetvallomása, de amennyire bús a melódia, szövegében annál felemelőbb, és a végén hallható műhelyhangos maradványok ráncba szedik a történetet.
Jó, hogy vannak ilyen lemezek mostanában is, mert azt mutatják meg, hogy az úgynevezett dalszerzés milyen összetett és szabatos foglalkozás tud lenni, a panelekből épített zenék világában rendkívül erős élmény ilyen dalcsokrot hallgatni, főleg úgy, hogy a részletekre, rétegekre is összpontosít a hallgató.
Az év egyik legkellemesebb hozadéka a Teenage Rebel.
Hozzászólások