Shock!

Ha a rockzenei tömegtermelésben történik néha valami aranyos, akkor az a Royal Republic bármelyik megmozdulása. Ahogyan a diszkót lehet tálalni szikárabb keretek közt, azt manapság kétségtelenül ez a svéd négyes tudja a legjobban. A LoveCop a zenekar ötödik lemeze – ha az önakusztikolós albumukat nem vesszük be a sorba –, és tökéletes folytatása annak a folyamatnak, amely felé a csapat egyre gyorsuló ütemben tart. Rock, punk rock, garázsrock volt a kiindulási pont, de már hamar megérkeztek a bulisabb dalok is – Tommy Gun, amely az áttörést hozta –, és a harmadik albumot, a Weekend Mant már jelentősen megtöltötték tánczenével, ami tényleg százszázalékig a felejts-el-minden-vacakságot hangulat megteremtéséért született. A Baby első három másodpercében a csaka-csaka riffekre és a rém egyszerű, de végtelenül hatásos Bay-Ba-Ba-Ba-Bayyybe refrénre tényleg bárki felpattan.

A Club Majesty pedig a teljes megérkezés a party-Nirvanába, ahol a hallgatót szinte szétcincálják a virtuális diszkógömb pattogó fényei, a dohogó basszusok, a pumpáló, kő-feszes ütemek, a bőröd alá mászik a Like A Lover fülledt vonaglása, majd a lemez vége felé szétolvadsz az Anna-Leigh-től. Ilyen előzmények után, és egy többéves, kovidos leállást követően kezdte el a banda csepegtetni az újabb szeretetcsomagokat. Bő fél éve landolt a My House. Egy újévi péntek reggel, ami a napomat aranyba öltöztette. Nincs az a Kék Hold Nyomozóiroda (Moonlighting -> A simlis és a szende), ami ne jelenne meg a bevezető hallatán, toronyházak giccsesen vöröslő égbolt előtti sziluettjei, andalgó szaxofon dallamaira. Irgalmatlan powerpop-himnusz született máris, ami hozza a ′80-as évek sterilizált hangzását és a ′90-es évek borzasztó eurodiszkójának rappelését egyaránt, de nem tudsz neki ellenállni, miközben zakatol a gitár, és üvöltöd a kétszavas refrént újra és újra.

Miután már elnyomtad megint kétszer a számot, rá is fordulhatsz a LoveCop című, a különféle előadók hatásait hajmeresztő töménységgel egybegyúró slágerre. A digitálisan prüntyögő basszus ismerős a Turbóról (Judas Priest), a gitárhangzás a Money For Nothingot idézi (Dire Straits), a verzében a ′70-es évek végének hangulata köszön vissza, a refrén meg valami hihetetlenül KISS, a Lick It Up / Animalize / Crazy Nights-időszakból, de még a tappinges szóló is olyasmi hangulatot hoz. A folytatásban sem borongós a hangulat, a Wow! Wow! Wow! amolyan Skid Row-buliba oltott Extreme-funk mínusz Nuno varázslása, de ez érthető, na. Önmagában ez a dal nem annyira nagy eresztés a szaxiszólóval együtt sem (vagy épp amiatt), ugyanakkor a lemez sodrásában bőven jól jön. A Freakshow beköszönő riffje is az előbb említett New Jersey-i ötös munkásságából merít, csak épp több boogie-val.

Viszont meg kéne beszélnünk valamit. Van itt egy olyan darab ezt követően, ami az én szerény megítélésem szerint a dalszerzés magasiskolája, elejétől a végéig a legkiemelkedőbb eszközöket vonultatja fel: a hangulatfestés, a dallamvezetés, a felépítés, a hangszerelés megtervezése, a hangzás összeállítása mind-mind felsőpolcos teljesítmény. A címe: Lazerlove. Ha jönne egy haverod, miután meghallgattad – és teljes joggal odaáig voltál érte – a Def Leppard Hysteriáját, és odatolja eléd ezt a számot, hogy ez az 1987-es albumot felvezető kislemez, és amúgy mit sem tudnál a világról, kapásból elhinnéd, hogy a Lazerlove a sheffieldi banda saját alkotása. Ugyanúgy csilingel és visszhangos a gitár, ugyanolyan fekvésben és kissé nyávogósan énekel Adam Grahn, a középtempó épp annyira leppardosan közepes, a szóló helyén zakatoló gitárakkordok pont úgy zakatolnak, és a dobra is éppen olyan öblös effekteket húztak. Szívszaggatóan szép minden másodperce. Év dala.

Persze nem lenne a Royal Republic az a gárda, amelyik, ha nem lenne valami hibbant agymenés is a porondon. A kétlábdobos Love Somebody éppen ez a darab. Royal metál, ha úgy tetszik, ez a szám a legsörösebb tétel az összes közül, vagyis az egyetlen, de még a szóló is adja a germán vonalat. Aztán van egy másik nagy kedvencem, az Electra. Talán ez a dal az, ami visszautal a csapat borongós oldalára, bár nem is a borongós, sokkal inkább az elszállós a jó jelző rá. Meglehetősen fülbemászó dallamokat kapunk ebben a dalban, de amolyan fifikásan vonzó módon, és van benne csipetnyi Billy Idol(Steve Stevens)-féle pop punk fűszer is. A végére, ha még nem vesztünk volna el a hatáskavalkádban, akkor a banda funk-diszkó-pop-soul-akármi oldalát ismerteti a Sha-La-La-Lady. Gondolatban ott vagy a ′70-es években, amikor két fotózás közt Szipál Peti átmegy a szomszéd garázsba, ahol az Earth, Wind And Fire tagjai próbálnak és biocigarettáznak felváltva, majd megbeszélik, hogy legyen egy dal, mondjuk, egy nőről, aki vonul a sugárúton, és valahogy meg kéne hívni egy koktélra. Remek levezetés.

A banda motorja, arca és hangja, vonzereje, sármja továbbra is Adam Grahn. Mindamellett, hogy a többiek is egészen príma zenészek, mind kiállást és énekes teljesítményt tekintve is, azért Grahn mindenen átívelő készségei teszik teljessé a csapat képét. Érdemes megnézni a koncertjeiket, milyen erővel van jelen a fickó, amin még a sajnos erősen kopó hajszerkezete és az azt korrigálni igyekvő hajlakk se bír kifogni. Van vagy három-négy különböző énekhangja, amit kiválóan használ és váltogat, a helyenként kőbalta egyszerűségű akkordokkal megírt dalokat is csodásan színezi, és ebből a LoveCopra is jutott bőven. Ami talán a lemez hátránya is, hogy a svéd négyes erősen rájátszott a popos megközelítésre, némi nyers él talán tökéletesre is alakította volna az összképet. A felvezető, hangulatos klipekért Leo Akesson felelt, nagyon jól adta vissza a zene hangulatát a retrós színezésű videókkal. A hangkép kialakítása, és hogy ennyire arcbamászóan tiszta minden, Michael Ilbert érdeme. Utóbbi olyan előadók anyagain dolgozott már, mint a Roxette, az A-Ha, The Hives, In Flames vagy Taylor Swift. Impozáns.

És van egy eléggé fontos olvasata a Royal Republic legújabb kiadványának: lehet úgy készíteni rockzenét, hogy akár fekete bőrbe is öltözünk, netán még bajusz is jár hozzá, csak éppen széles, őszinte, szórakoztató vigyorral adjuk. Lehet akár a legsablonosabb is az alap, ha van spiritusz a bandában, és egyéni hangvétel kialakítására törekszenek.

Szerintem legyen tánc.