Shock!

Több okból is jó Offspringnek lenni. Elsősorban, mert az elmúlt harminc évben felhalmozódott annyi dal, összehordtak egy akkora slágerhegyet, amelyről leszánkázva bármikor, bármekkora ívben lehet az örökkévalóságba ugratni, és ez évszakoktól és trendektől teljesen függetlenül működik. Ezen felül a puttonyba szinte mindegy, milyen jellegű kiadvány kerül. Lehet sodró punk (Bad Habit), majdnem-Nirvana-utánérzés gigasláger (Self Esteem), szemérmetlen Ob-La-Di, Ob-La-Da-nyúlás (Why Don't You Get a Job), alter hard rock himnusz (Gone Away), surf rock punkőrület (Come Out And Play), atom Hit That, Head Around You, Pretty Fly, megannyi hatalmas siker, és amennyire eltérő szellemben íródtak, annyira Offspring az összes. Nemcsak azért, mert Dexter Holland hangja fix irányba ugró iránytű, egészen egyedi, kizárólag az Offspringgel társítható ogánum, hanem mert bármilyen közhelyes riffsorozatot úgy tud eltolni Noodles, ahogy a színtéren semelyik más banda sem.

Ilyen repertoár mellett sem evidens, hogy egy kaliforniai punk rockot játszó zenekar úgy hidal át három évtizedet, hogy szinte kizárólag őrülten sikeres és nagyon sikeres korszakuk legyen. Az aránylag stabilnak mondható tagság fele tizenpár év után lecserélődött, de a Dexter Holland / Noodles páros mindvégig garanciát jelentett a markáns stílusjegyek továbbvitelére. Így érkeztünk el mostanáig, amikor tényleg megjósolhatatlan, mennyire lesz vonzó bármilyen őskövület csapat friss hanganyaga, nem un-e rá a lassacskán elöregedő törzsközönség a feszes, gyors, pattogós ütemekre, csatlakozik-e hozzájuk egy feltehetően nem annyira fiatal, de némi frissességet adó tábor.

Dexter azt ígérte, hogy az album derűlátó lesz, életigenlő kisugárzású, erőt adó dalgyűjtemény, amely az eddigi pályafutásuk mélyebb és csúcspontokat is magába foglaló élményeikből táplálkozik. Talán erre utal a Supercharged borítójának átvilágított csontváza, ami utalhat az első nagy sikert hozó Smash borítójára, de ha mégsem, az se gond. Ennyi év és ennyi őrült siker után nem nagyon lehet már újat nyújtani, főleg egy ilyen, papíron egészen egyszerű zenei stílusban, ezért aztán az elején nyugodtan le lehet szögezni, hogy a lemez tele van ismerős dallamokkal, kipróbált formákkal, nem is kevés önidézéssel/újrahasznosítással. A kezdésben rögtön beköszön a popos hangigazító effekt is a korszerűség jegyében, azonban ne legyen kétségünk afelől, hogy a frontember hangja igényli ezt. Az egész albumon erősen kidudorodik a szintezés, és ez még akkor is nagyon feltűnő, ha kedvenc mikrobiológusunk sosem a precíz éneklésről volt híres. A Looking Out For #1 amolyan felvezető vegyesvágott, szintetikus rock és sietős szalonpunk ütemek váltják egymást. Ugyanakkor a Light It Up már vérbeli Offspring, ami akár jöhetett volna a felülmúlhatatlan és örökérvényű Ixnay On The Hombre lemezről is, csak annál jólfésültebb, hogy ne mondjam, metálosabb. De ez a metálos felhang több dalban is tetten érhető, leginkább a Come To Brazil című tételben, ami a kezdeti darálás és rettentően sietős verzék után egy poénosnak szánt focihuligán 'léoléoléba bír torkollni. Vagy ott van még a Hanging By A Thread, ami olyan, mintha az Ignition demójáról maradt volna itt, csak Bob Rock megizmosította.

A The Fall Guy százszázalékos Offspring-evidencia, szenvedélyes refrénű énekelnivaló, lényegretörő két és fél perces alapvetés. Aztán van pár olyan szám is, amit nagyon szívesen lehagytam volna, feleslegesen együgyű darabok. A Make It All Right például egy középiskolás tinisorozat betétdalaként elmenne, itt viszont csak a helyet fogja az amúgy sem hosszú játszási időből. Nem sokkal jobb a helyzet az OK, But This Is The Last Time kapcsán. Ebben a tételben karcolja leginkább a fülünket párnából kiálló kacsatollhegyként az autotune, és legyen bármennyire is laza a zenekar, ez a direkten kommersz megszólalás még nekik sem áll jól. Meghallod aztán a Truth In Fictiont, és mi jut eszedbe? Ne gondolkozz sokáig: Johnny a mocsokban. Már szinte vártam is, hogy megszólaljon Lukács Laci, mindenesetre a riff az totál Tankcsapda, és simán rá lehet énekelni, hogy Johnny az egészet unta rég... Lazább, de offspringes léptékű boogie-t hoz a Get Some egy cuki kis zenei poénnal a közepén, és az egészben ott mozog a Smash szellemisége, tényleg vigyorogsz, ahogy hallgatod.

Alapvetően semmilyen újdonságot nem ad nekünk a The Offspring 2024-ben, de szerencsére nem is tapossa sáros bakanccsal saját örökségét. A maga nemében tisztességes iparosmunka a Supercharged: egészen prímán hangzik elejétől végig, és a kisebb tiszteletlenséget mutató dalocskáktól eltekintve elég szórakoztató lemez lett. Utazáshoz, főzés közben, edzéshez, gyalogláshoz, futáshoz kiváló, nagy odafigyelés mellett viszont több az utánérzés a kelleténél. De talán nem is kell már nagyot gurítani, és a fiúk ígéretéhez híven príma energialöket. (A pontszámban felülreprezentált a zenekar iránti rokonszenv.)

A The Offspring 2025. október 31-én Budapesten, az MVM Dome-ban koncertezik. Részletek itt.