Shock!

Mire megy egy metálzenész, ha színtiszta dzsesszbe burkolózik? Képes-e megszólítani egy dzsesszer azokat, akik esetleg csak azért hallgatnak bele a zenéjébe, mert ismerik őt metálvonalról? Ilyen kérdések tolultak fel bennem, amikor az OFF Kultur ipari szentélye felé haladtam szombat este.

Alex Skolnick zenéjét nagyjából 1990 óta követem, amikor először hallottam a Testament The New Orderét (és amely elvérzett a Mortal Sin Face Of Despairjével szemben a szobaarénámban). Nagyjából annyit értettem a zenéből, hogy a cséphadarás megy fel-alá, egészen jó kis húzása van, hamar unható, de a szólók valahogy tisztára dallamosak, és kilógnak az összképből. Később jött a Practice What You Preach, lett tányérantenna, látszódott pár Testament-klip, például a Trial By Fire, aminek a bevezető szólójától minden egyes alkalommal libabőrös leszek, már amikor csak rágondolok is, így például e sorok írása közben, jól le is ragadok a videószörfölés miatt, na de haladjunk sorjában, szóval Trial By Fire. Az a szívszaggató blues, csak napalmba áztatva, és ott az a vékony, jóképű gyerek, ahogy nyújtja a hangokat, kegyetlen... Practice What You Preach, a szólók oda-vissza mentek a CD-n. Még arra az interjúra is emlékszem a Hammerből, amiben Skolnick taglalja, hogy Alex Perialas, aki addig felügyelte a Testament lemezeinek hangzását, minden szólójából thrash-virgákat akart kovácsolni, miközben Skol már akkor is a bluesos, de formabontóbb futamokat szorgalmazta. Innen nézve teljesen logikus út vezetett a bandával való szakításhoz a The Ritual lemez után, hogy közreműködjön itt-ott, vendégeskedjen Stu Hammnél, a Savatage-ban, majd összehozzon egy mára ultra-ritkaságszámba menő filmzene-átdolgozós szórakozást, a Skol-Patrol-albumot, majd bővítse dzsesszista tanulmányait iskolai keretek közt New Yorkban.

A neve alatt futó triót a kétezres évek elején hozta össze, és adta magát, hogy kedvenc rockdalait fordítsa át dzsesszbe, az első két albumuk hangvételét is ez a filozófia formálta, majd a továbbiakban már a saját dalok vették át a szerepet. A budapesti fellépésen pedig az a furcsa helyzet állt elő, hogy a turné – a beharangozó szerint – az új, Prove You're Not A Robot című albumot támogatja, ami viszont hivatalosan még nem jelent meg, bár a koncert végén meg lehetett venni, így válhatott tehát exkluzív hallgatóvá mindenki, aki CD-t vásárolt a végén.

A cikk elején felvetődött kérdésre ugyanakkor azt tudom tippelni, figyelve a reakciókat, bekiabálásokat, hogy túlnyomó részt mégiscsak a metálzenét kedvelő fazonokból jött össze a közönség, megközelítőleg nyolcvan-száz fő (a terem kapacitása ~háromszáz fő), viszont hallhatóan, főleg az első sorokban, olyanok ültek, akik értik ennek a műfajnak a lényegét, bírják a zenei sokszínűséget és a szabad értelmezés lehetőségeit. A műsor főleg az új lemezre épült, a dalok majdnem a fele erről hangzott el, és hát ezeket nem ismerhettük, ugye, ennek ellenére mindenki elégedetten reagálta le a dallamokat, kiállásokat, apró kis átvett vagy máshonnan ismerős motívumokat. Az viszont a műfajban rajongóinak feltűnhetett, hogy a szólók végén vagy egy-egy zenei poén bejátszásakor eleinte bátortalan taps követte a mozzanatot, de aztán ahogy lazult a közönség, és bizony a New York-i trió is oldódnia kellett, úgy emelkedett az interakciók száma.

Amikor azt írom, hogy a dalok majdnem fele, akkor négy dalra kell gondolnunk, összesen kilenc tétel hangzott el az este folyamán, persze ezek összesen közel másfél órát adtak ki. Az ismert feldolgozások között kapott helyet a Dream On (Aerosmith) és a koncert ráadását adó Still Loving You (Scorpions), valamint egy Tom Petty-dalt is bemutattak az újdonságok között (Breakdown).

A basszusgitár Skolnickék zenéjében megkapóan hullámzik a kíséret és a szólók között. Nathan Peck öthúros Sadowskyjával gyakran kerül előtérbe, és sokszor úgy lesz belőle szólista, hogy csak a visszavonulásai után vesszük észre, hogy övé volt a reflektorfény, de amikor dedikáltan neki kell előrelépnie, akkor is inkább a hangulat megőrzésére törekszik, semmint a határtalan villogásokra, és ez nagyon rokonszenves hozzáállás. Mindeközben Matt Zebroski is elő-előkerül pár hosszabb kiállásra, ám ezek tényleg csak annyi mikrofellépések, hogy lehessen neki tapsolni utána. Ugyanakkor halál feszes tempót üt, és végig nagyon kontrolláltan bánik a hangerővel.

Az OFF Kultur színpada és a terem hangzása dicséretet érdemel – a hőfokszabályozás viszont elmaradt a komfortostól –, a hangmérnökök nagyon jó aránnyal hozták össze a hangképet, minden hang tisztán kivehető volt, néha talán még túl pőre is. Alex piros gitárja viszont rettentő szépen csilingelt, és meg kell jegyezni, hogy amikor az effektekhez nyúlt Skolnick, a megszólalás akkor se ment el aránytalanul, itt minden a kifejezésért, a közlés erejéért volt. Ha valaki követi a zenekar fejlődési ívét, nyilvánvaló az ív, amelynek mentén áramvonalasabbak az improvizációk, kevésbé szögletes a zene egésze, lélegzőbb az összhang, vagyis: dzsesszebb a dzsessz. Aki szeretné ezt meghallgatni, keressen rá a bécsi koncerten előadott Scorpions-interpretációra, az jól demonstrálja, milyen hangulathullámokat tud vetni az Alex Skolnick Trio.

Köszönet illeti a Wonderground szervezését, hogy elhozta Budapestre ezt a kis csapatot, és hogy klassz helyszínt találtak neki. Alex Skolnick pedig az élő példája annak, hogy milyen az, amikor a megélhetési formát felváltja a szerelemből zenélés. Kicsiben is lehet nagynak lenni. Ha nagyon elfog a modorosságba oltott giccs, úgy is hivatkozhatok az Alex Skolnick Trio zenéjére, mint kis vitorlásra, amely a késő délutáni napsütésből a szeles alkonyatba húz át a tó felszínén, majd kisimultan kiköt az esti megnyugvásban, de vegyétek úgy, hogy ezt le se írtam, ti pedig el se olvastátok.

Fotó: Bertli Zoli
Még több fotó itt.