Shock!

1992 első felében már tapintható volt, hogy megváltozott a zenei klíma. Az underground fősodrában evező thrasherek szempontjából ugyanakkor még csak nem is a grunge áttörése és a mainstreamben zajló folyamatok jelentették az igazi paradigmaváltást, hanem a műfaj vezérhajója, a Metallica fekete lemezének elképesztő sikere. Eközben a Vulgar Display Of Power futótűzként terjedő híre azt is egyértelművé tette, hogy a durva vonalon sem lehet többé semmi olyan, mint azelőtt. A zenekarok egyik fele dallamosodással, mások további durvulással próbáltak a felszínen maradni a megváltozott körülmények között: a Testament több ütemben ugyan, de mindkettőt meglépte. Most a melodikus kikacsintást hozó, harminc éve megjelent The Ritual albumra emlékezünk vissza.

A Testament igazi underground sikersztorit futott be a '80-as évek második felében. A San Francisco egyik elővárosából, Berkeley-ből elszármazott csapat már rögtön 1987-es debütálásával, a The Legacyvel óriási táborra tett szert világszerte, amit az 1988-as The New Orderrel csak még tovább növeltek. A zenekar ekkorra szó szerint ott loholt a műfaj négy legsikeresebb csapata, a Big Four sarkában, amire a korábban csak a Megaforce kiadó lemezeinek terjesztését végző Atlantic is felfigyelt, így az 1989-es Practice What You Preach kiadását már direktben ők végezték. Az album még a korábbiakhoz képest is szintugrást hozott, és ugyan az 1990-es Souls Of Black a tábor egy része szerint korábban érkezett a kelleténél, a Testament megállíthatatlannak tűnt.

Egészen a következő évig, amikor is a zeneipar és a rockszíntér földrengető változások előszobájába került. Mindennek egyik legfontosabb folyománya a nagykiadók módosult perspektívája lett: ha nem is egyik napról a másikra, de a csökkenő eladásokkal párhuzamosan a vezető cégek elkezdték megrostálni a portfóliójukban lévő metálcsapatokat. A súlyos zenék helyzete ugyanakkor távolról sem tűnt reménytelennek. A Metallica jelentős dallamosodást és egyszerűsödést hozó fekete albuma szó szerint az egész világot maga alá gyűrte ezekben a hónapokban, a feltörekvő Pantera Vulgar Display Of Power albuma 1992 februárjában valóságos és azonnal underground szenzáció lett, és a legsúlyosabb vonalon evező death metal alakulatok is százezres nagyságrendű eladásokat produkáltak. Az előző évtized nagyjai mind érezték, hogy valami forrong, és semmi sem maradhat úgy, mint előtte. Minden irányban hallhatunk változásokat az ekkortájt kiadott lemezeken: egyesek modernebbre és durvábbra vették a figurát, mások a Metallica nyomdokain tovább dallamosodtak, megint mások pedig megpróbáltak belevinni némi seattle-i ízt is a korábbi stílusba. Összességében kijelenthető, hogy az ilyen irányú törekvések csupán keveseknél tűntek organikusnak.

A Testament a kivételek sorát gyarapította. A zenekar az első két lemez féktelen, durva thrash metalja után már a Practice-en is dallamosabb irányba fordult, méghozzá minden erőltetés nélkül, hiszen a The Legacy és a The New Order dalainak jelentős része a korai, még demós érában született, a közben eltelt években pedig sokat változtak emberileg és zeneileg is. A Souls Of Black ugyanezt az irányt vitte tovább Alex Skolnick még előrehaladottabb gitárszólóival, így ha valakiknek, hát Chuck Billyéknek nem kellett kártyán kivetniük, merre lenne érdemesebb indulni. Viszont négy évnyi szakadatlan turnézást követően nem lehetett azonnal fejest ugrani a folytatásba. Eric Peterson: „Mire 1991 tavaszán befejeződtek a Souls Of Black turnéi, gyakorlatilag teljesen lemerültek az elemeink. Muszáj volt szünetet tartanunk."

Miután kicsit felszívták magukat, megkezdődött a dalszerzési szakasz, és már a producerválasztás is jelezte, hogy a következő nekifutás másmilyen lesz, hiszen Tony Platt annak idején a mainstream rock pápája, Robert John „Mutt" Lange segítőjeként szerzett nevet magának a szakmában, a Testamentnél lényegesen kevésbé agresszív megszólalású csapatok munkatársaként. Szintén újdonságot jelentett, hogy – karrierjük során első ízben – külsős szerzőpartnert vontak be a munkába Del James személyében. Utóbbi elsősorban a Guns N' Roses háttérembereként volt ismert a szakmában, de rockújságíróskodott is, és a szövegek végső formába öntésében segített Chuck Billynek és Eric Petersonnak. Louie Clemente: „Nagyon sokat dolgoztunk a lemezen. Hat-hét hónapot szántunk a dalszerzésre, hat hetet a felvételekre, és fájdalmas aprólékossággal igyekeztünk minél mélyebb szövegekkel, súlyosabb, összetettebb hangszerelési megoldásokkal előrukkolni. Igazán nagy szükség volt már ezekre a változásokra, főleg, hogy eljutottunk az évenkénti lemezkészítéshez. Muszáj volt kicsit lelassítani. A Souls Of Black után úgy éreztük, elkapkodtuk a dolgokat, és ránk fért némi lazulás. Azért vontuk be Tony Plattet is a munkálatokba, mert friss fülre volt szükségünk."

És hogy milyenek is ezek a józanabb, kiérleltebb témák? Nos, a Signs Of Chaos intro szikrázó gitármotívumaiból kibontakozó Electric Crown szerintem alighanem a Testament valaha írt legjobb dala, de akár még azt is megkockáztatom: ha valaki teljesen szűz füllel megkérne, hogy mutassak neki egy tökéletes metálszámot, az elsők között jutna eszembe példaként. Benne van ebben a lenyűgöző építkezésű darabban a Practice és a Souls Of Black Testamentjének minden energiája, összekeverhetetlen a tempó és a riffelés is, húzása azonban kifejezetten rockos, Billy pedig soha nem volt azelőtt ilyen dallamos. Tulajdonképpen már a verze is elsőre a fülbe ül, de a hallgató ingerléseként csonka formában elnyomott első fél-refrén is briliáns megoldás, ahogy Chuck utána átpasszolja a labdát Skolnicknak. Így csak még nagyobbat üt az első komplett kórus, amit bátran merek akár arénákba kívánkozónak is nevezni. És aztán jön Alex kifejtős, lebilincselő szólója, egyik örök kedvenc gitárszólóm, komplett iskola bő egy percben, ezredszerre hallgatva is libabőr. Ilyen indítás után olyan nagy kérdés azért nincs azt illetően, erős lemez-e a The Ritual...

Ha nagyon akarjuk, a So Many Liesra albumszerkesztési szempontból és súlyos, döngölős tempói miatt egyaránt rásüthetjük, hogy a The Ritual Sad But True-ja. A Testamentet a korábbi években rendszerint sokan metallicázták, még csak azt sem mondom, hogy minden alap nélkül – itt is tetten érhető a hasonlóság, némi fantáziával nem nehéz elképzelni James Hetfieldék előadásában a témát, de természetesen ettől még százszázalékos Testament a végeredmény. A nóta sötét, vészterhesen apokaliptikus hangulata is utánozhatatlan. A Let Go Of My World az egyik oldalról mintha a Practice albumról keveredett volna ide, ám Chuck dallamosabb énekmegoldásainak köszönhetően sokkal megnyerőbb az ottani témáknál (sosem csináltam titkot belőle: minden sikere ellenére a '89-es lemezt tartom a banda legkevésbé erős korai munkájának), Skolnick dzsesszes hatású szólófutamai is hatalmasat dobnak a fenyegetően fölénk tornyosuló riffek atmoszféráján. A címadó a maga hét és fél percével a Testament valaha írt leghosszabb dala: Chuck karizmatikus sámánként fog benne kézen, hogy aztán végigkalauzoljon az epikus, lassú, lázálomszerű hipnózisban kígyózó darabon. Power-balladának azért így sem nevezném, de kétségtelen: így, ebben a formában újdonságot hozott a repertoárba akkor, később pedig, az évtizedek során többször is visszaköszöntek náluk ezek a hangulatok. A több síkon értelmezhető szöveg is telitalálat.

A Deadline mintha Peterson jellegzetes power/thrash-riffelésének hard rockba oltott változatát hozná: teszi mindezt olyan vokálmegoldások mellett, ami egészen biztosan eszükbe sem jutott volna még két-három évvel korábban sem, a végeredmény viszont egészen parádés, Alexről meg inkább nem zengek külön ódákat. A gitáros már a debütön is kivételes adottságokról tett tanúbizonyságot, és lemezről lemezre lett egyre jobb, ám – szerintem – a Souls Of Blacken következett be nála egy olyan ugrásszerű fejlődés, ami még a korábbiakból sem következett. Utóbbi tendenciák a The Ritualra még jobban kiteljesedtek, Skolnick ebből fakadóan olyan szólómunkát produkál ezen az anyagon, amihez foghatót thrashben ekkoriban kizárólag Marty Friedmantől lehetett hallani – vagyis játékának színvonala leginkább gitárhősök szólóalbumait idézi, minden hangját, minden egyes vibrátóját élvezet hallgatni. Hatalmasat játszik az As The Seasons Grayben is, amely a So Many Lies mellett amúgy az anyag legsúlyosabb dala zakatolós, döngölős ritmusgitárjaival, de így is kellően ragadós, a refrén megint szinte rockos.

Az Agony kezdése összekeverhetetlen azokkal a bizonyos „robbanó" riffekkel, összességében talán ez üt a leginkább az előző két anyagra, Skolnick azonban mégis képes magasabb dimenzióba transzponálni a dalt elképesztő szólójával. Nem nevezném azért így sem csúcspontnak, de kellemesen belesimul az album összképébe. A dohogó húzású, gonosz The Sermon azonban számként szerintem meggyőzőbb. Ugyanakkor voltaképpen mindkettő csak megágyaz a lemez tényleges balladájának, a Return To Serenitynek, amely az Electric Crown mellett a The Ritual másik csúcspontja. A dal a csapat korábbi nagy power-lírái, a The Ballad és a The Legacy természetes folytatása, ám mindkettőn túltesz: Chuck minimáldallamai a verzékben helyből libabőrösek Alex alig hallható, távoli-éteri, mégis roppant meghatározó szólófutamaival a háttérben, majd eljutunk a refrénig, ami elsőre gúzsba köt. A dal csúcspontja ugyanakkor mégis Skolnick sokkörös, az egekbe törő, szárnyaló gitárszólója. Némi igazsággal ennek a számnak simán át kellett volna löknie őket az aranylemezes határon, igen, még 1992-ben is... A záró Troubled Dreams utána már csak amolyan levezetés, de ez is tök jó nóta a maga enyhén galoppos menetelésével: szintén '89-es és '90-es emlékeket idéz mind hangulatát, mind zenei fogásait tekintve, csak előrehaladottabb, érettebb formában, a dallamosabb „As you soon realize...″ kezdetű rész tökéletes példa erre.

A lemez hangzása minden korábbi lemezükén túltett: az azelőtt jellemző, Alex Perialas-féle túlvisszhangosított sound helyét körvonalazottabb, erőteljesebb megszólalás vette át. Az egyéni teljesítményeket illetően Skolnick mellett Chuckot emelném ki, aki hagyományos éneklés terén egyértelműen itt hozta ki magából a legtöbbet egész pályafutása során. De nyilván Peterson légkalapács-riffelése is über végig. A klasszikus Testament ritmusszekcióját illetően azért vagyok visszafogottabb, mert köztudott, hogy technikai szempontból Christian és Clemente nem nagyon versenyezhetett a későbbi utódokkal. Ennek megfelelően itt is hozzák a kötelezőt, de sem basszus-, sem dobfronton nem hallunk különösebb extrákat. Ugyanakkor nem is hiányoznak, a The Ritual erejét ugyanis mindent felülíró dalközpontúsága adja. Valóban teljesen áramvonalasra csiszolt, felesleges zsír nélküli darabok sorjáznak az albumon.

Az album a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem volt sikertelen: a Billboard-listán elért 55. helyezés a banda addigi legjobb eredményének számított, a zenekar pedig ismét igazán komoly turnélehetőségeket kapott. Ott voltak az Iron Maiden Fear Of The Dark albumának észak-amerikai koncertsorozatán nyitóbandaként, turnéztak a Dehumanizer lemezt népszerűsítő Black Sabbath vendégeként, illetve önállóan a feltörekvő White Zombie-val, és néhány igazán grandiózus európai fesztiválon is feltűntek abban az évben. De mint fentebb is jeleztem, a lemezkiadók nézőpontja ekkorra megváltozott, és ami azelőtt parádés eladásnak számított, azzal 1992-ben már nem feltétlenül érezték úgy, hogy megéri vesződni – főleg, hogy hosszabb távon nem feltétlenül láttak már olyan potenciális fejőstehenet a Testamenthez hasonló zenekarokban, mint két-három évvel korábban. Peterson: „Emlékszem, teljesen magunk alatt voltunk, amikor az Atlantic közölte, hogy nagyjából olyan 250 ezer példány fogyott abban az évben a lemezből. Pedig micsoda eredmény lenne ez manapság..."

A zenekar tehát egyre inkább a bőrén érezte, hogy fogy körülöttük a levegő, ez pedig felszínre hozott bizonyos, egyébként is meglévő ellentéteket. Alex Skolnick például zeneileg az évek során egyre inkább eltávolodott a többiektől, mivel dallamosabb vonal felé akart orientálódni. Így, hogy a Testament megindult lefelé a képzeletbeli zenekari tőzsdén, elérkezettnek látta az időt a váltásra, és az év őszén, az aktuális turné kellős közepén bejelentette: ennyi volt. Skolnick: „Addigra nagyon komoly feszültség halmozódott fel a bandában, de mindez nem kizárólag rám korlátozódott, a többiek sem feltétlenül jöttek ki jól egymással akkoriban. Engem ugyanakkor egyre inkább izgattak más típusú zenék is, és alkalmam nyílt zenélni másokkal is, velük összehasonlítva pedig úgy éreztem: a többiek nem becsülnek meg eléggé. Mai fejjel persze tudom, hogy nem ez volt a helyzet, egyszerűen csak egyben akarták tartani a zenekart. Ha minden részletet kitálalnék, olyan lenne, mintha csak a VH1 Behind The Music műsorából emeltem volna ki... Annyi a lényeg, hogy a többiek nem értették, miért szeretnék más irányokba terjeszkedni, és számukra a zenekar volt a legfontosabb. Így aztán eljutottunk arra a pontra, amikor csak a szétválás tűnt értelmes megoldásnak."

Alex helyére a Forbiddenből ismert Glen Alvelaist állították, ám a kavarás nem ért véget itt, ugyanis a turnézásba belefáradt Clemente is vette a kalapját 1993 legelején. Peterson: „Alex bejelentette, hogy ez lesz az utolsó turnéja a Testamenttel, és Lou is elment. Ezután pedig a menedzsmentünk is kidőlt alólunk. Vagyis egyszerre minden szétesett körülöttünk." A lekötött koncertekre ugyan sikerült pótolni a dobost Paul Bostaphfal, ám már akkor is tudták, hogy a Forbiddenben ismertté vált ütős mindössze ideiglenes megoldást jelent, hiszen párhuzamosan bekerült a Slayerbe is, az ottani lehetőségekkel pedig a Testament nem versenyezhetett.

Az 1993-as, időkitöltőnek kiadott Return To The Apocalyptic City koncert-EP frissen rögzített dalaiban mindenesetre ez a felállás hallható, de a csapaton így is úrrá lett a pánik. Eric: „Hirtelen minden megváltozott. Reggel felkeltél, bekapcsoltad a rádiót, és sehol sem találtad a KNAC-t. Hirtelen csak lestünk: hová tűntek a hosszúhajú arcok? Egyik pillanatról a másikra mindenki úgy nézett ki, mintha megint a '60-as éveket írnánk, mindenki garbóban meg flanelingben nyomult, a turnén pedig már gyakorlatilag csak Pearl Jam-posztereket láttunk mindenütt. Egyik napról a másikra Seattle került a fókuszba. És hogy őszinte legyek, miután átgondoltam a helyzetet, el kell ismernem: egyszerűen túlnépesedett a metálszíntér a rengeteg középszerű zenekar miatt. Rengetegen tök ugyanazt csinálták, és ellaposodtak a dolgok. A thrashben viszont beindult egy roppant erőteljes új vonal. Aztán Alex közölte, hogy elmegy, mi pedig úgy éreztük magunkat, mintha egy zuhanó repülőn ülnénk, és elkezdtük kihajigálni a cuccokat, hogy legalább mi túléljük a becsapódást. Meg kellett szabadulnunk a menedzsmentünktől, mert túl sok pénzt emésztettek fel, és kirúgtuk a turnémenedzsert is, aki amúgy baromi jó szakember volt, de szintén rengeteget fizettünk neki. A turnénak még nagy produkcióval indultunk neki, és mire befejeződött, gyakorlatilag semmink sem volt. Hazamentünk, és azt kérdeztük magunktól: oké, és most?"

A megoldást végül a death metal vonalon nevet szerzett James Murphy gitáros és az ekkortájt széteső Exodus dobosa, John Tempesta jelentette. Maga Peterson pedig ekkor kezdte átlátni, hogy a bezárult ajtók helyén valójában újak nyíltak meg előttük: „Amikor Alex kilépett, a többiek összeomlottak, és én sem tudtam, mihez kezdjünk most. De aztán volt egy Reszkessetek, betörők!-pillanatom. Tudod, amikor a kissrác rémülten azt mondja, hogy hű, a mindenségit, eltüntettem a családomat, majd kikerekedik a szeme és felderül az arca: hű, a mindenségit, eltüntettem a családomat! Mert hirtelen bekattant, hogy innentől fogalmazhatok igazán súlyosan is. Alex ugyanis mindig a másik oldalt erőltette. Dzsesszt akart játszani, nem érdekelte a metál, és a dalötletei úgy szóltak, mint a Pour Some Sugar On Me. És ezt most nem rossz értelemben mondom: nagyon jó volt mind, csak éppen kommerszebb hard rock, én pedig más irányba szerettem volna haladni. Egyből le is hangoltunk ciszre a korábban kizárólagos jelleggel alkalmazott sztenderd hangolás helyett."

Az eredmény az 1994-es Low album lett, amely új korszakot nyitott a banda életében, és a maga friss megközelítésű brutalitásával alighanem a Testament egyik legfontosabb albuma evolúciós szempontból. Peterson: „Öt év alatt öt lemezt készítettünk, és a Souls Of Blackre eljutottunk odáig, hogy ugyan akadtak rajta nagyszerű ötletek, de már nem volt olyan úttörő, mint az első három. A zene változása miatt ráadásul sok rajongó elkezdett elfordulni a zenekartól. Közben beütött a grunge is, a metál perifériára szorult, az alternatív zene lett az új főirány. A The Rituallal megpróbáltunk heavy metalos irányba fordulni a thrash helyett, de nem voltam maradéktalanul elégedett ezzel a vonallal. Az Electric Crown vagy a Return To Serenity óriási nóták, de nem tudtunk előrelépni a lemezzel: kicsit mintha beleragadtunk volna lábbal a mocsárba... Eközben pedig olyan albumok jelentek meg a '90-es évek elején, mint a Sepulturától az Arise vagy a Panterától a Vulgar Display Of Power, én meg azt mondtam ezek hallatán: na, én is valami ilyesmit akarok elérni. De a The Rituallal ez nem jött össze. Aztán Alex elment, mi pedig megcsináltuk a Low-t, ami már jobban közelített ehhez. Az az album akkor és ott tényleg új kezdetet jelentett a zenekar számára. James Murphy leigazolásával olyan gitárost találtunk, aki Alex szintjén gitározott, viszont ugyanígy szerette ezeket a brutális muzsikákat, mint mi. Alex igazság szerint sosem csípte az akkortájt futó súlyosabb bandákat, a Cannibal Corpse-ot, a Death-t és a többieket..."

Ez már persze egy másik történet: a Low 1994-ben nem hozhatott olyan eredményeket, hogy megmaradjanak a multicég istállójában, így a Testamentnél is következett néhány szűk esztendő, hogy aztán egy béna névváltás, egy átmeneti feloszlás és a még durvább, 1997-es Demonic után főnixként támadjanak fel az 1999-es The Gatheringgel. A csapat sorsa később sem feltétlenül volt zökkenőmentes Chuck Billy rákjával és a nem szűnő tagcserékkel, de az utóbbi tizen-egynéhány évben már stabilizálódtak a dolgaik, és a színtér betonbiztos játékosai közé tartoznak. Ami a The Ritualt illeti, élőben az Electric Crown ma is fix elem és a koncertek borítékolható, abszolút csúcspontjainak egyike, maga az album ugyanakkor némiképp mostoha sorsra kárhoztatott a diszkográfiában. Pedig egyébként bizonyos információmorzsák szerint egészen konkrétan ez a Testament legnagyobb példányszámban elkelt lemeze a Practice What You Preach után...

Biztos számokat azonban nem lehet róla tudni, mint ahogyan a többiről sem. Chuck: „Őrületesen pörgős évek voltak, de hát kölykök voltunk mind: más vágyunk sem volt, mint kiszabadulni anyu és apu házából, aztán útra kelni. Nem is jutott időnk megállni, aztán felmérni, mi folyik körülöttünk. Persze láttuk, hogy szépen növekszünk, hiszen a Practice What You Preachet már az Atlantic, az AC/DC kiadója gondozta, mi meg csak néztünk: azt a kurva, van egy hatlemezes szerződésünk, befutottunk! És ugyan a Metallica vagy a Slayer szintjére nem jutottunk el, azért ott loholtunk a nyomukban. Mire nekikezdtünk a negyedik lemeznek, az első három már egyenként 250-300 ezer példánynál tartott Európában és Amerikában is, szóval otthon közelítettük az aranylemezes státuszt. Szerintem ha minden megy tovább a régi módon, alighanem el is érjük, de aztán egyszer csak mindenki alól kirántották a szőnyeget..." Eric: „A Practice volt a legsikeresebb albumunk, de még mindig nem aranyozódott be. Fura ez az egész, mert a '89-es lemez még a SoundScan-éra előtt jött ki, és majdnem 300 ezer eladott példánynál járt, amikor bevezették az új mérési rendszert. A SoundScan szerint viszont azóta is bőven százezer fölött jár, tehát a kettőt összeadva simán kijönne az aranylemez, és ez ugyanígy igaz még néhány albumunkra. A The Ritual például már Soundscan-korszakos megjelenés volt, és arról legutóbb valami 485 ezer példányt hallottam az Államokban, szóval simán lehet, hogy mára az is lehetne arany, de az Atlantic nem üldöz bennünket az aranylemezekkel... Pedig biztos, hogy a lemez a mai napig fogy: a srácok ismerik a dalokat, és ma is látom a boltokban, tehát veszik. De ugyan ki tudja, mi jár az Atlantic fejében? Nyilván ha ott hever egy dollár az asztalon, és senki sem követeli magának, önként nem fognak bejelentkezni, hogy hé, haver, ez a lóvé téged illet... Mi meg nem is lihegünk emiatt a nyakukban."

Nem a The Ritualt emlegetjük ma a legtöbbet a Testament lemezei közül, de nekem ettől még ez az első éra és a klasszikus felállás munkásságának csúcspontja. Lehet, hogy a The Legacy elsöprő dinamikájával nem lehet versenyezni, lehet, hogy a Practice-ből többet adtak el, de dalszerzési szempontból szerintem itt került topra az akkori gárda. Ma sem találok benne hibát, ez egy óriási album hatalmas dalokkal, amit pedig Skolnick összegitározik rajta, tényleg etalont képviselt a műfajban akkor és ott, és etalont képvisel ma is.