Shock!

Immáron több mint három éve nincs köztünk a Trouble legendás ex-frontembere, Eric Wagner. Az énekes utolsó karrierkorszakának fő csapásvonalát a The Skull zenekar jelentette, ahol az énekes Lothar Keller gitárossal és a szintén Trouble-múlttal rendelkező Ron Holzner basszerrel zenélt együtt. Utóbbiak most az elmúlt időszakban már többször turnézott Legions Of Doom formációval fejezték be a csapat harmadik nagylemezét, vagyis Holzner és Keller mellett itt van Henry Vasquez dobos (Saint Vitus, Pentagram) és Scott Little gitáros (Leadfoot), a mikrofonnál pedig egyenesen két doomster ikon áll Karl Agell (Corrosion Of Conformity, Leadfoot) és Scott Reagers (Saint Vitus) személyében.

Na, vajon milyen lehet ezzel a háttérrel és névsorral a zene? Meglepőt fogok mondani: klasszikusan doomos, és pont olyan, mint a The Skull lemezei – hiszen végső soron ez is egy The Skull-lemez, csak a névvel is jelzik a korszakhatárt. Mivel természetesen felhasználták a még Erickel írt dalvázlatokat, az énekes megmaradt szövegrészleteit, sőt, egy általa felénekelt dal is itt szerepel Heaven címmel, zsákbamacskáról szó sincs. Annak a maroknyi embernek, aki ismeri az előzményeket, garantáltan ez a lemez is bejön majd, élőben pedig valószínűleg egészen óriásiak lehetnek ezzel a felállással, a műsorban egy sor régi Trouble-témával.

Utóbbit amiatt emelem ki ennyire markánsan, mert bár nagy Eric- és Trouble-rajongó vagyok, a The Skull lemezen azért eddig sem volt a világ nyolcadik csodája. Élőben sokkal-sokkal jobban tetszettek, mint amennyit a két lemezüket hallgattam. Utóbbiakkal sem volt semmi gond, csak éppen a klasszikus ötvenes-zenészek-már-a-zeniten-túl-nyomják-amihez-értenek kategóriába estek. Hosszabb távon ugyanígy voltam Eric másik csapatával, a Blackfingerrel is. A The Skull 3 most egyértelműen ebbe a sorba iratkozik fel, de a kezdeményezés előtt így is muszáj földig hajolnom. Wagner mester megérdemelte, hogy ne menjen veszendőbe az utolsó adag vele írt dal, itt pedig már csak a névsorból fakadóan is valóban értékén kezelték a vállalkozást.

Korrekt, klasszikusan amerikai doom metalt kapunk tehát nagyon szerethető arcoktól, ám saját jogán azért nem vált jegyet az öröklétbe ez a lemez. Vagyis '90-es Trouble-re, Manic Frustrationre, Blindra semmiképpen se számíts, de még Die Healingre se. Ha viszont képes vagy ettől elvonatkoztatni, és szereted ezt a borongós, ám súlyos csapásirányt, okozhat kellemes pillanatokat a lemez. A nyitó, vészterhes Beyond The Shadow Of Doubt, a talán legfogósabb, Agell-féle All Good Things, netán a légkalapácsos Trouble-riffzakatolást igen ízesen hozó Incesticide tök jól sikerültek, és persze az Eric összekeverhetetlen hangjával megkoronázott, beatlesesen pszichedelikus Heaven lassú is óriási. Karl nyúlósabb-vonítósabb stílusa és Reagers teátrális, néhol old school módra ármánykodó előadása jól kiegészíti egymást a dalokban, és akadnak kiugróan pofás riffek is a lemezen. Ugyanakkor a szólókat tekintve Keller azért sosem játszott a Franklin/Wartell-ligában, és most sem játszik. Emellett nem akarom elhallgatni, hogy egyvégtében hallgatva már középtájt befárad a műsor, szóval azért nem tettek topra minden nótát, és néha el is húzzák őket. A horrorhangulatokra játszó, záró Hallow By All Means például legalább kétszer olyan hosszú a maga több mint kilenc percével, mint amennyi amúgy rejlene benne.

Összességében egy hetest érzek reálisnak, a plusz fél pont a koncepciónak és ezeknek a remek figuráknak, meg persze szegény Ericnek szól. Élőben azért persze gondolkodás nélkül megnézném őket a Dürerben vagy a kék Barbában.