Shock!

Az alternatív zoknihasználat hajdani propagálói, az egykori funk rock fenegyerekek tulajdonképpen már bármit megtehetnek: így, lassan az ötödik X és a 70 millió eladott album felé közelítve semmilyen elvárásra nem kell tekintettel lenniük egy új lemez kiadásakor. Pláne, hogy a Californicationnel megkezdett út egy kifejezetten jól sikerült poplemezben csúcsosodott ki (By The Way), amely egyértelműen bizonyította, hogy ez a világ sem áll nekik rosszul (még Anthony Kiedis hangi korlátai ellenére sem...). Kár, hogy utána már csak a grandiózus semmitmondás emlékművére futotta erejükből, bár a Stadium Arcadium több mint kétórás hanganyaga monstre altatódalként is remekül működhetett.

John Frusciante kiválása akár jelentős változásokat hozhatott volna, hiszen mégiscsak az egyik fő dalszerzőjükről van szó. Flea időközben megtanult zongorázni, és mivel az új gitáros, Josh Klinghoffer szintén játszik és ír a hangszeren, az aktuális dalok jelentős része alapvetően így született, igaz, később részben áthangszerelték őket gitárra. Így aztán a hangzásban a korábbiakhoz képest háttérbe szorult a hathúros, és többet hallatszik a basszus és a zongora. Ebből is sejthető már, hogy Kiedisék nem fedezték fel a punk funk gyökereiket: az I'm With You összességében hasonló dallamvilágot és hangulatokat hoz, mint elődje.

Ettől persze még írhattak volna jó dalokat, de a magam részéről még négyszeri hallgatás után sem nagyon tudtam olyan tételeket felfedezni, amelyeket nyugodt szívvel odahelyeznék az etalonnak számító RHCP számok mellé. Mondani sem kell, hogy eszembe se jutott a Blood Sugar Sex Magik vagy a One Hot Minute csúcsalkotásait alapnak venni (bár azért Dave Navarro gitárkezelésének emléke kiváltott belőlem egy-két elfojtott sóhajt...), csakis az előző bő tíz év termését tartottam szem előtt. Az első kislemezként kiadott The Adventures of Rain Dance Maggie-ből például még most sem tudnék egy hangot se felidézni, és még a dal hallgatása közben is csak annyi maradt meg bennem, hogy a refrén olyan, mint a Snow (Hey Oh)-é volt pár éve – csak sokkal erőtlenebb. A Brendan's Death Song című akusztikus ballada egész jól indul, de a második felére már elveszíti minden lendületét – több, mint öt perc bőven sok ebből a témából. Az Ethiopia verzéi nyilván viccesek szeretnének lenni – talán az etiópok jót mosolyognának rajta, nekem ez nem sikerült. A lemez közepén egyébként egymást érik a teljesen eseménytelen szerzemények, még jó, hogy a kilencedik tétel felvétele előtt belőttek némi adrenalininjekciót a srácoknak. A Goodbye Hooray (majdnem) úgy pörög, mint annak idején a The Greeting Song, és a refrén is egész pofás. Utána viszont ismét van képük olyan totál semmilyen dalocskákkal fárasztani, mint például az Even You Brutus, amelyek végképp elveszik a kedvem a lemeztől.

Az I'm With You-ból hiányzik az erő, nincs se íve, se súlypontja az albumnak, mintha csak véletlenszerűen pakolták volna fel egymás után a számokat. Ettől még persze biztos sok Chili rajongó öleli majd ugyanúgy keblére Kiedisék legfrissebb produktumát, mint az előzőeket, de én az állítólag dupla anyagnyi témából kiválogatott dalcsokor alapján inkább nyugdíjterveket nyomnék a fiúk orra alá. Sőt, ha jobban meggondolom, Rick Rubin producert is hasonló irányba terelném, ha már egyszer csak ilyen szintű anyagot volt képes kisajtolni belőlük.