Shock!

Hatalmas siker, máris ötszörös platinalemez a Tankcsapda új, dupla kiadványa, a Dolgozzátok fel!, amely rendhagyó lemez a debreceni triótól, hiszen az első CD-n Lukácsék játsszák más hazai előadók dalait, a másodikon pedig más hazai előadók dolgozták át az ő szerzeményeiket. A szokásos december végi debreceni nagykoncertre és egy tavaszi arénás fellépésre készülő zenekarral a Rádió Rock egyik tárgyalójában ültünk le átbeszélni az aktuális dolgokat, és az albumon szintén „feldolgozott" Nagy Feró is csatlakozott hozzánk.

Mivel az utóbbi napokban eléggé pörgött ez az egész Illés-téma, szerintem ne kerüljük meg, de mivel a részleteket már számos helyen elmondtátok, inkább azt kérdezem: elvben elképzelhetőnek tartjátok, hogy ne adjatok engedélyt, ha valaki azzal keres meg, hogy fel akarja dolgozni, át akarja formálni valamelyik dalotokat?

Fejes Tamás: A kérdésed nagyon aktuális, ugyanis pont múlt héten hívtak fel a Zikkurat Produkciótól, ami ugye Szörényi Leventéék irodája, hogy szeretnék az Adjon az ég dalt felhasználni egy készülő új zenés darabban. Valami jelenethez kell nekik, Alföldi Robi csinálja... Most akkor nekem is azt kellene mondanom, hogy nem? Szóval természetesen a rendelkezésükre bocsátjuk majd a dal jogait... De ami a kérdésedet illeti: igen, van olyan, amire nemet mond az ember. Az ő esetükben sem ezzel volt a gond, hiszen minden zenekarnak megvan a maga ütemterve, és simán elfogadható, ha valami egy adott pillanatban, akármilyen okból nem fér bele. Az jelentette a problémát, hogy nem volt közöttünk kommunikáció. Bródy János azt nyilatkozta, hogy ugyanúgy, ahogy az újságírók elérték, mi is elérhettük volna, de ezen a kijelentésén nagyon csodálkozom, hiszen tizenkét előadó dalát dolgoztuk fel erre a lemezre, és mindenkivel sikerült telefonon vagy személyesen beszélni. Hülyén venné ki magát, ha éppen csak őket nem kerestük volna. Szörényi Örssel Laci személyesen is egyeztetett, Bródynak pedig mindig azt mondta a menedzsmentje, hogy folyamatosan külföldön van, így inkább velük kommunikáljunk. Így is tettünk. Nekünk is pont a kommunikáció hiánya, illetve az utolsó pillanatban történt lemondás okozott gondot, mert akkor feldolgoztunk volna mást. De egyébként én is el tudom képzelni, hogy nemet mondjak valamire, persze.

Sidlovics Gábor: Lassan öt éve játszom a zenekarban, azóta két-három alkalommal fordult elő, hogy nemet mondtunk valami kérésre, mert olyan köntösben vagy környezetben hangzott volna el a dal, amit nem akartunk. De közben meg mit tudom én, tizennégy esetben azt mondtuk, mehet.

Tamás: Feró meg tud erősíteni, hogy őt is személyesen kerestük meg, mint ahogy mindenki mást is, és tényleg semmi sértődés nem lett volna, ha valaki nemet mond. Az Illésnél sem azt sérelmezzük, hogy leszavazták a dolgot, hanem az ügyintézés milyenségét. A sajtó persze ezt a dolgot is túllihegte egy kicsit.

Nagy Feró: Én állatira örültem és meg is lepődtem, amikor megkerestek. Nagyképűen akár azt is mondhatnám, hogy a Tankcsapda a 21. század Beatricéje – akkor mi voltunk a Beatrice, most meg ők a Tankcsapda. Természetesen egyből igent mondtam. Egyébként is bármilyen feldolgozásban benne vagyok. Ha ugyanis egy dal jó, azt nem tudod elrontani. Így aztán én mindig úgy állok hozzá, hogy azt csinálsz a dalommal, amit akarsz, legfeljebb aki hallgatja, majd azt mondja: az eredeti jobb. Amúgy meg az ember örüljön neki, ha akármilyen szemtelen, pimasz, fiatal srácok fel akarják dolgozni a dalát. Ezt meg kell köszönni.

Tamás: Pontosan így van: ha egy dalt rendesen megírtak, az stílustól, időtől függetlenül, így is, úgy is bárhol meg fog szólalni, bárhogy működni fog. Ilyen a Nagyvárosi farkas is: az időtállósága miatt akármilyen köntöst rá tudsz adni.

Feró: A Tankcsapdának nagyon megy most a szekere, így aztán örülj neki, ha hozzád szólnak. „Tényleg meghallgattátok az én számomat is? Akkor én is sztár vagyok!" (nevet) Nem vagyok annak a híve, hogy na, mutasd csak, mit csináltál a Nagyvárosi farkasból?! Hát azt csinálsz belőle, amit akarsz!

Tamás: Volt, aki meg akarta hallgatni a mi változatunkat, mások meg úgy álltak hozzá, mint Feró, és teljesen ránk bízták a dolgot. Ez szerintem jó visszaigazolás számunkra. Persze ha valaki azt mondja az utolsó pillanatban, hogy ő nem akarja így hallani a számait a rádióban, annak is szíve joga így döntenie. Ezt is tiszteletben tartjuk.

A legtöbb dalba elég alaposan belekavartatok, de a Nagyvárosi farkas kivétel ebből a szempontból...

Tamás: Mert nem tudtunk vele mit kezdeni. Variáltuk a tempót, a groove-ot, próbáltuk így is, úgy is, de egyszerűen elveszítette a súlyát.

Sidi: Annyira jellemző, meghatározó lüktetése van, hogy ha nagyon kimozdítottuk, kínlódás lett a vége.

Feró: Az elmúlt harminc évben mi is sokszor próbálkoztunk ezzel egyébként: átalakítottuk, gyorsítottuk, lassítottuk, mondván, hogy a régi már nem működik. A fenét nem. Ha megváltoztatod azt a riffet, béna lesz vagy erőltetett. Olyan ez, mint az eszem-faszom megáll! (nevet) Mondhatom, hogy eszem-hangom megáll, de úgy nem jó.

Tamás: Így van, azt sem tudom másképp megnézni...

Sidi: Amikor Hollywoodban koncerteztünk, meg is kerestük amúgy Art Mooney csillagát. Nyomogattuk is, és ugyan lemez nem volt benne, de azért lefotózkodtunk vele! (nevet) Annyit azért mindenképpen elmondanék, hogy a Beatrice mindhármunk számára meghatározó zenekar volt, ez a dal pedig igazi himnusz. Nem tudtuk volna elképzelni, hogy ne szerepeljen itt. Annak idején, amikor Nagyatádon laktunk, úgy '87 körül, édesapám még át is vitt Kaposvárra közönségtalálkozóra kocsival...

Tamás: Ez a dal rólunk szól, ezért is tudtuk himnuszként üvölteni. Tényleg mindnyájunknak megvan a személyes beatricés, ferós élményünk: amikor kértük a Pokolgéptől A jelet a Garázsban, amikor ment a Rockkalapács, amikor a Meteor Moziban vittük neki oda a demókazettát... Volt például egy '87-es vagy '88-as koncert, amit leadott a tévé. A tesómmal felvettük VHS-re, és két hónapig minden áldott nap megnéztük, miután hazaértünk a suliból. Anyám mindig mondta, hogy oké, megnézhetitek, de utána tanulás... És ezeket a hatásokat el kell ismerni. Lehet, hogy már mi is kezdünk kiszorulni a középkorúságból, de én is utálom, amikor tudom egy zenekarról, hogy Tankcsapdán nőttek fel, ott csápoltak az első sorban, aztán amikor eljutnak egy szintre, elkezdik ezt tagadni. Ez béna... Mitől lenne ciki elismerni, hogy rajongtál valakiért, vagy tiszteltél valakit? Magyarországon sajnos hiányzik ez, talán pont a rockban a leginkább. Más műfajokban azért jobban látom a bratyizásokat. Ez is üzenete ennek a lemeznek: óriási az acsarkodás, a széthúzás, az irigykedés a műfajon belül, pedig inkább össze kellene kapcsolódni. Ezek a feldolgozások a rockzene éltetése mellett több generációt is felölelnek.

Feró: A saját korosztályomban is hallom – és most tényleg nagy sztárokról beszélek –, amikor mondják a fiatalabbakra: na, itt vannak ezek a kis gecik, még zenélni sem tudnak... Én meg ilyenkor körbenézek: te, nagyon nagy zsufi van azért! (nevet) Mindig megvédem Fluor Tomit is. Mondj róla, amit akarsz, de te be tudsz hozni annyi embert, mint ő? Miközben mi még egy éppen-teltháznak is örülünk. Mindig úgy kell felfogni ezt az egészet, hogy például a Tankcsapda is egy kihívás. Mennek ott elöl, én meg nem hagyom, és kaparok, mert téged is az visz előre, ha van konkurencia. Például pár éve felléptünk egy fesztiválon a Beatricével, ahol utánunk játszott egy nagyon öreg, tudálékos ember. Előtte azt mondtam: gyerekek, csináljunk olyan bulit, pakoljunk oda zenében olyat, hogy ha felmegy az öreg, nézzen egy nagyot. És utána félház sem volt a fellépésén. Meg is sértődött, és mondta, hogy többet nem lép fel a Ricse után.

Sidi: Én is mindig megnézek a koncerteken két-három számot az előzenekarok műsorából, mert felpörget. Ott van például az egyik előzenekarunk, a Fatal Error, akiket nagyon bírok. Mindig úgy mentem fel utánuk a színpadra, hogy most még nagyobbat kell tolni, hiszen ha csak a lábamat nézem, mindenki azt mondja majd: a fiatalok elvitték a pálmát. Aztán persze hosszabb távon dől el, kiben van annyi, hogy tartósan is megkapaszkodjon. De addig is a tények meg a tettek beszélnek.

Tamás: Nézd, azért elmondhatjuk, hogy aki ebben a szakmában hosszabb távon is megmarad, az nem hülye, és tud valamit. Ez lehet zene, duma, kisugárzás vagy agy, de valami mindenképpen rejlik mögötte. A megfejtők kocsmai szinten, sör mellett persze mindig, mindent tudnak a zenéről, de aztán eltűnnek. És ha valaki nem, azt el kell ismerni. Én például tökre becsülöm a Wellhellót, hogy elvállalták ezt az egészet. Mert pontosan tisztában voltak vele, hogy micsoda fikacunamit vonnak magukra ezzel, és mégis azt mondták: kurva jó, megcsináljuk!

Ha azt nézzük, mennyire formálták a második lemez szereplői a saját képükre a dalaitokat, szerintem ráadásul az övék az egyik legjobb átdolgozás.

Tamás: Igen, így van. És mondom, én becsülöm, hogy bele mertek állni ebbe. Hiszen mennyivel taktikusabb lett volna azt mondaniuk: bocs, sikeres zenekar vagyunk, kimaradunk a dologból, hagyjatok ezzel békén! De megcsinálták a Fiúk ölébe lányokat, eljöttek a sajtótájékoztatóra is. Sosem leszek wellhellós, nem az én zeném, amiben utaznak, de ezért maximális főhajtás jár nekik. Bevállalták, és ez fasza, tökös dolog volt tőlük.

Ahogy már említettük, a legtöbb dalt eléggé megvariáltátok. Előre tudtátok, miből mit akartok kihozni, vagy menet közben alakultak a dolgok?

Sidi: Tomi nagyjából tudta. Úgy nyolcvan százalékban mindegyiknél elmondta előre, mit képzelt el.

Tamás: Eléggé egy hullámhosszon vagyunk, így ha Sidi csinál egy négy-ötszámos demót, vagy Laci lehoz egy komplett nótát, rendszerint teljesen más értelmezést nyernek a dolgok, mire kikerül a végeredmény a Tankcsapda próbaterméből. Ha úgy tetszik, képeket festünk hangulat szerint.  

(belép Lukács)

Sidi: És persze óriási megtiszteltetés, hogy az ember éveken keresztül dolgozhat egy ilyen frontemberrel! (nagy röhögés)

Lukács László: Az ország két legjobb zenésze ül mellettem! (nevet)

Tamás: Leszámítva persze Nagy Ferót! Na, szóval a kérdésre visszatérve, kiírtuk a CD-ket, hallgattuk őket, és gondolkodtunk a zenei ötleteken telefonon, meg mindenhogy.

Sidi: Fejes állandóan agyal. Egyszer például volt egy negyvenperces telefonbeszélgetésünk Pest és Debrecen között, ahol sorolta, mit hogy kell lefelezni, dúdolta, közben elment a térerő, recsegett a kihangosító, de ő csak mondta: és akkor az egyiket ilyenre, ott meg jön egy ta-da-da... Én meg persze azt sem tudtam, miről beszél! (nevet) Szóval az a lényeg, hogy Tomi tényleg egész konkrét dolgokat talált ki előre, ami annyira nem jellemző ebben a formában, amikor a próbateremben a saját dalaink születnek. Szóval most történt egy elég nagyfokú rákészülés agyban, koncepciókkal. Az mondjuk vicces, hogy az Eddától A torony pont nem került fel a lemezre, miközben az alapötlet akkor jutott eszünkbe, mikor egyszer a buszban – ők bebaszva, én józanul – üvöltöttük a nótát, és azt mondtuk: milyen jól meg lehetne csinálni mai gitárokkal. De aztán gyűrtük-toltuk alulról felfelé, felülről lefelé, és mégsem működött.

Laci: Mert bénák vagyunk! (nevet)

Sidi: A korai Eddában amúgy nagyon komoly zenei dolgok voltak. Én is leültem a YouTube elé, hogy akkor most leveszem, aztán gyorsan szembesültem vele, hogy mixolid skála, meg a faszom tudja még, mi van benne...

Tamás: Forognak körbe a tempók, meg minden, ami nagyon durva ahhoz képest, hogy mikoriak azok a dalok. Az első két lemezre fókuszáltunk, és azokon nagyon-nagyon komoly muzsikálás ment.

Sidi: De végül persze nem ezért nem készült el A torony, hanem mert nem tudtunk vele mit kezdeni, annak meg semmi értelmét nem láttuk, hogy teljesen ugyanúgy felvegyük. Így került végül a lemezre – Laci javaslatára – a Semmim nincs az első Eddáról.

A legtöbb feldolgozott csapat adja magát, de a Bonanza Banzai talán meglepő lehet. Mert az egy dolog, hogy Ákos ma már rengeteg különböző ízlésű ember kedvence itthon műfajtól függetlenül, de a Bonanza rockzenei körökben azért nem volt túlságosan elfogadott annak idején...

Laci: Konkrétan semennyire sem volt az.

Sidi: Voltak a rockerek, meg voltak a „depesesek", akik között állandóan ment a fájtolás. És mivel a Bonanza amolyan magyar Depeche Mode-nak számított, a rockerszférában semmiféle keresnivalója nem volt. Kötelességtudóan utáltuk is! (nevet) Aztán ahogy az embernek kicsit elkezd benőni a feje lágya, jó esetben lejjebb csúszik a szemellenző. És amikor már huszonévesen meghallgattam A jelet, vagy Ákos egyes dalait, én is azt mondtam: sosem fogom nyíltan elismerni, de ez meg az a szám azért jó! (nevet) A Provokatőr például egy igazi punknóta volt, csak másképpen hangszerelték. Szóval itt van a Depeche Mode, vagy na, a Bonanza Banzai...

Feró: Jól mondtad! (nevet)

Laci: Akadt némi áthallás...

Sidi: ..., mi meg azt akartuk mondani, hogy ezeket a határokat nem kell ám olyan véresen komolyan venni. Ez nem politika, hanem zene, szórakoztatás, és ahogy Kodály – illetve Fejes Tamás – mondta, a zene mindenkié! A Bonanza Banzai akkoriban meghatározó zenekar volt a magyar könnyűzenében, amely méltó arra, hogy a Tankcsapda-rajongók vagy a mai fiatalok is megismerjék.

Laci: Úgy gondoltuk, hogy a nagy öregek megidézése mellett a saját gyökereinkhez is érdemes visszanyúlni. A Kispál és a Borzzal meg a Bonanzával nagyjából egy időszakban indultunk. Persze a Bonanza a fővárosisága miatt jóval hamarabb reflektorfénybe került, és már réges rég nem is léteznek, igaz, más okokból. Nekünk pedig a szó szoros és átvitt értelmében is sokkal hosszabb utat kellett megtennünk a debreceni illetőség miatt, mire ténylegesen ismertté váltunk. De egyébként ez sem koncepcionális kérdés volt, hogy akkor most legyen két kortárs is, csak így alakult. Nemcsak azok fontosak, akik nálunk egy-két generációval idősebbek, hanem a mi korosztályunkba tartozó előadók is, még azzal együtt is, hogy zeneileg amúgy soha semmi közünk nem volt sem a Kispálhoz, sem a Bonanzához.

Az Ítéletnap is érdekes lett. Lehet, hogy tévesen, de érzek benne némi Neuroticot is.

Laci: Tominak meg Sidinek ehhez a zenei szcénához sincs semmi köze, de nálam erős volt a budapesti alternatív vagy underground vonal hatása, vagy nem is tudom, minek nevezzük: URH, Európa Kiadó, Neurotic... Ha viszont ezt is érzed az Ítéletnapnál, a mi részünkről biztosan nem volt tudatos a dolog.

Tamás: Két metaldal szerepel a lemezen, ez az Ossian-nóta meg a Hol van a szó a Pokolgéptől. Abba tudatosan mentünk bele, hogy mivel az egyik kurva gyors, a másik pedig lassú, fordítsuk meg őket, de ezen túlmenően itt is minden magától jött. Szerintem amúgy ha már valamihez hasonlítani kell, az Ítéletnap sokkal inkább Red Hot Chili Peppers, mint Neurotic.

Laci: Nem is a zenére érti, hanem a szövegmondásra, erre a recsitálásra...

Sidi: Határozottan emlékszem egyébként a pillanatra, amikor elkezdtük összepróbálni a dalt. Már nagyon korán felmerült, hogy lazábbra kellene vennünk, annak ugyanis nem lett volna sok értelme, hogy Tomi még erősebben tapossa a kétlábdobot.

Laci: Az Ossiant sokan – alaptalanul – letuskózzák, lebutametalozzák, de ehhez képest pont ebben a dalban van vagy huszonhat hangnemváltás, ilyen moll, olyan kilences... Sidi lehozta a harmóniamenetet a próbaterembe, aztán lassan, torzítás nélkül elkezdte mutogatni. Tomi beszállt kísérni, én meg figyeltem a kezét, és fogtam a hangokat. Körbe-körbe haladtunk, és végül összeállt ez a változat.

Melyik dal sikerült szerintetek a legjobban az egyes CD-kről? Van kedvencetek? Mind a négyőtöktől kérdezem...

Tamás: Feró, te hallottad már a teljes anyagot?

Feró: Még csak a sajátunkat, és ritkán mondok ilyet, de kicsit még jobb is lett, mint a miénk. Valahogy simább... Ahogy mondtam, állatira örülök, hogy bevettetek a buliba, és eszem ágában sincs azt elemezgetni, hogy na, az az A-dúr az ott tényleg A-dúr? Miért nem néztétek meg jobban a Muszty-Dobayban?

Sidi: Az ugatás a dalban egyébként Laci kutyája! (nevet)

Laci: Igen, van egy korcs kutyám, aki irgalmatlanul félti a kajáját, így tudtam, hogy könnyen meg lehet majd ugattatni. Felvettem, elküldtem Varga Zolinak, és bekerült a számba.

Feró: '78-ban mi még tudományosan közelítettük meg a dolgot, az elején tritónus szól, meg ilyenek, ez a változat meg valahogy gördülékenyebb. Lukács éneke is nagyon jól sikerült. Tankcsapda-nótának is jó.

Laci: Igazából úgy is fogalmazhatunk, hogy ez egy olyan Tankcsapda-lemez, aminek a zenéjét meg a szövegek javarészét mások korábban már megírták. Mi viszont hozzátettük ezekhez a saját hangszerelési és ízlésbeli dolgainkat.

Tamás: Ahhoz, hogy ezt valaki megértse, kellő humorérzékre és intelligenciára is szükség van, erre utal egyébként a cím is. Ami a kérdést illeti, szerintem a második CD-ról a rockos vonalról a Pennhurst meg a Leander Kills sikerült a legjobban, a könnyedebbek közül pedig a Wellhello, vagy Harcsa Vera.

Laci: Tetszik például Majkánál is, hogy bele mert nyúlni A legjobb méreg szövegébe, pedig az aztán tényleg a Tankcsapda-életmű Kába-köve. De ugyanez áll Kowalskyékra is. Sőt, nem ennyire látványos, de az Azt mondom, állj is tök jó ebből a szempontból. Ez eredetiben ugye egy fiús szemszögből énekelt dal, Calidora viszont egy nagyon kedves, bájos hangú lány, így ezeket a sorokat átírta csajosba. A dal ugyanaz maradt, de tök frappáns.

Sidi: Azért voltak ám, akik óvatosan álltak a dologhoz. „Belenyúlhatunk? De tényleg?" Mi meg mondtuk, hogy persze!

Tamás: Pont abból jön ki valakinek a saját stílusa, ahogy köti az egyes szófordulatokat. Mi is tökre féltünk például, hogy mit szól majd Horváth Attila, akinek két szerzeménye is szerepel a lemezen. Róla közismert, hogy minden egyes szóhoz ragaszkodik, és inkább a zenét kell ráfaragni a szövegeire, de megértette, mit szeretnénk. Pont attól lett ugyanis tankcsapdás a végeredmény, ha egy-két duma tankcsapdás. Más szavak pedig kínosan hangzanának Laci szájából.

A Cívisváros Blues például elég jelentős szövegi átformáláson esett át. Hobo mit szólt hozzá?

Laci: Ez ugye a Kőbánya Blues tankcsapdás változata. A zenéhez nem nagyon nyúltunk hozzá, csak mai hangszerelésben, a saját szánk íze szerint játsszuk, és közel sincs benne annyi gitárszóló, mint az eredetiben...

Tamás: Mert ahhoz tudni kéne gitározni is! (nevet)

Laci: ..., szóval zeneileg nincs nagy truváj. Viszont Hobo ezt a dalt Deák Bill Gyuláról írta, rá optimalizálta. Mondhatjuk Billre azt is, hogy a mai napig ő jelenti Kőbányát. Így aztán arra gondoltam, úgy lenne jó a dal, ha átültetnénk a mi életünkre, hiszen mindhárman Debrecenben lakunk. Jó, Sidi gyüttment (nevet), de ez most mindegy. Átírtuk, megmutattuk Hobónak, aki viszont azt mondta az első változatra, hogy ez így szar, mert benne maradt egy csomó minden, ami Billre utalt. Azt mondta, csináljam meg tisztességesen, és írjam át az egészet a picsába. Például ne legyen benne a konyhás szöveg, amikor engem soha nem vittek el konyhásnak. Így ott például azt mesélem el benne, velem mi történt, amikor katona voltam. És a végleges verzióra már azt mondta: fasza, erről van szó. Ő javasolta, hogy a címe is legyen nyugodtan Cívisváros Blues. Nem kezdek most bele Debrecen ragozásába, abba, hogyan élte az életét Tomi a Fényes udvarban meg a Darabos utcában, vagy miket csináltam én a Határ úton, meg az egykori Citromszigeten, de aki ismeri a Tankcsapda történetét, netán engem, az tudja, miről van szó. És az a hangulat is benne van, ami az eredetiben. Hiszen miközben a belvárosi meg második kerületi elit számára Kőbánya mindig is lesajnált szarnak számított, addig Debrecen a keleti végeken egész Budapesthez képest volt lepukkant, tufa hely.

Tamás: A visszajelzések alapján az otthoni emberek értik és megkönnyezik a dalt, tehát mást ad nekik, mint mondjuk neked, aki nem debreceni vagy.

Sidi: Éppen ezért lehet, hogy december 29-én, a Főnix Csarnokban el is játsszuk! (nevet)

Tamás: Erre is büszkék vagyunk egyébként, mert köztudottan Hobo sem egyszerű eset, de az első pillanattól benne volt, akarta a sztorit. És amikor az első változatot visszadobta, arra sem azt mondta, hogy a kurva anyátokat, ez szar, hanem művészileg akasztotta meg, mert még jobbat akart. Szóval le a kalappal a hozzáállása előtt.

Laci: Kurva sok zenekar kimaradt egyébként, akár egy tripla lemezt is meg tudtunk volna tölteni csak a saját átdolgozásainkkal. Ezt most nem azért mondom, mert itt vagy, Feró, de ott van például az első két Bikini-lemez, ami nálam a mai napig ott van az első két Edda mellett. Amikor először kijöttek CD-n, egyből rohantam is megvenni, és mind a mai napig hatalmas kedvenceim.

Tamás: Azok voltak az első magyar rockalbumok, amiknek tényleg súlyuk volt.

Feró: A mai napig jól szólnak, de hát két hétig kevertük...

Laci: Szóval jó lett volna, de mivel ott a Ricse, a Bikini lemaradt. És mivel hammondos hard rocknak ott a P. Box, nem csináltunk P. Mobilt. De nincs rajta LGT, nincs rajta Piramis vagy Karthago, tényleg sorolhatnám sokáig. Csak tudod, lehet egy ilyen lemez akárhányszoros platina, ki lehet számolni, mennyi haszon van az 1490 forintért árult dupla CD-n úgy, hogy mindent mi csinálunk a stúdiótól a gyártáson át a terjesztésig.

Tamás: Itt még a jogdíjakat is be kellett fizetni...

Laci: Pontosan. Szóval ha valami nem a pénzről szól, hát ez az. Művészileg lenne értelme akár tripla albumot is csinálni, de gazdaságilag nincs.

Feró: Ma már a koncertezésből él mindenki...

Tamás: Így van, a CD csak promóciós eszköz.

Ha már koncertezés, pár szót ejthetnénk az áprilisi arénás koncertetekről is, ahol körszínpadon játszotok majd...

Tamás: Biztos megkapjuk majd itt is, hogy csak elloptuk az ötletet a Metallicától, pedig nem is ők alkalmaztak először ilyen körszínpadot, hanem a Def Leppard. Mint ahogy a forgó dobcuccomnál is megkaptam, hogy elloptam a Slipknottól az ötletet, miközben ezt sem Joey Jordison, hanem a KISS, aztán meg Tommy Lee csinálta először... De egyébként nem is ez itt a lényeg, hanem hogy önálló koncertet még sosem adtunk az Arénában. Többször is játszottunk már ott, de mindig más keretek között, és most, hogy odamegyünk, szeretnénk valahogy emlékezetessé tenni, valami tőlünk szokatlannal előállni.

Laci: Technikailag elég nehéz megvalósítani ezt a körszínpados megoldást, viszont rockzenekari szempontból az a hozadéka, hogy az Arénában így lehet megcsinálni a lehető legnagyobb küzdőteret a mozgatható széksoroknak köszönhetően. Mert azért alapvetően mégis csak egy rockzenekar vagyunk, és ugyan sokan már idősebbek, családostól jönnek, ülve nézni a koncertet...

Feró: Rám gondolsz? (nevet)

Laci: ..., a többség azért mégis inkább megiszik két sört, és csápol, énekel, ugrál. Szóval lesz ülőhely is, de korántsem annyi, mint egy átlagos arénás bulin.

Sidi: Most már csak az a kérdés, hogy mi végig tudjuk-e állni! (nevet)

Tamás: Semmiképpen sem szokványbuli lesz! Sok látványelemmel készülünk.

Feró: Pár éve Bécsben voltam Bon Jovin. Eredetileg nem akartam menni, de aztán hívtak, én meg azt mondtam: mi bajom lehet? Aztán leesett az állam. Ott kezdődött, hogy 55 ezren voltak, és az a színpad... Egy kibaszott nagy amerikai autót formázott az egész, a szélvédő mögé vetítettek, lent pedig fejmagasságban tévéképernyőket helyeztek el. Ez volt a hűtőrács, és ott játszott a zenekar. Na, ezt mi nem érjük utol soha...

Sidi: Régebben, még a zanzibáros időkben mi is mentünk ki Zanzi Mikivel olyan bécsi Metallicára, ahol egy dobbreakre ment jobbról balra a piró, mi meg összenéztünk: na, ez volt a mi koncertünk teljes költségvetése! (nevet)

Tamás: Igen, ez sajnos tényleg igaz. Kérdezték legutóbb is a Főnix előtt, hogy tavaly megforgattátok a dobcuccot, idén is készültök valamivel? Igen, befestem pirosra a szakállamat! (nevet)

Feró: Az ember lát valamit, és egyből mondja: de jó ez a látvány, igen, ez nekem is kell. Aztán: mibe kerül? Á, nem is olyan jó! (nevet) Az fejenként ötven rongy, akkor inkább ne forogjon a dob...

Tamás: Ott volt mondjuk most a Red Hot Chili vagy még régebben a Főnixben az Iron Maiden, akik eljöttek Magyarországra olcsóbban bemelegíteni, bejátszani, mi meg örülünk, ha láthatjuk őket. Mire Bécsbe, Münchenbe érnek, már minden geg flottul megy, az emberek meg csak lesnek: hú, bazmeg, ez meg mi? Szóval ez egy összetett sztori. A közönség általában nem tud és nem is akar arányosítani, mert ingyen vagy nagyon olcsón akarnak kapni valamit, aztán jön a panasz, hogy nem szólt jól, satöbbi-satöbbi...

Feró: Jön az egyszeri rajongó, és reklamál: múltkor még csak két rongy volt, most meg már hat! Mi van, meg akartok gazdagodni?

Tamás: Nyilván az a cél, hogy jó árban adjunk valamit évről évre például a Főnixben, ami jól szól, de a lehetőségek limitáltak. Gazdasági alapon Magyarországon nehéz tartani a színvonalat, így – és ez most nem panaszkodás – valahol mindig szarból építünk várat. Ez a dikicselés, szurkálás megy, kicsit mindenhez értened kell. Említettük az előbb Jordisont, akinek a dobforgatásához felépítettek egy külön acélszerkezetet, amit cipeltek magukkal. Na, ehhez képest nálunk beállt a színpad mögé egy Manitou markológép, és ott forgatott vele a csávó, aki napközben mondjuk árkot ás! (nevet) Szóval a kettő között óriási a különbség. És hozzáteszem, még ebbe is majdnem belegebedtünk anyagilag, meg műszakilag is, mire beszereztük az összes szükséges engedélyt...

Sidi: Egy másik alkalommal meg Lacival kiemelkedtünk az intró után, úgy léptünk ki a színpadra. Ezt úgy valósítottuk meg, hogy hátul egy állt egy targonca, és almásládákon emeltek ki! (nevet) Közben végig néztem, hogy bazmeg, ha leesünk, itt nem lesz koncert! De a lényeg, hogy utólag visszanézve tök jól nézett ki, odalent meg senki sem tudja, hogy éppen egy almásládán állsz...

Tamás: Egy nyugati rockzenekar sosem értené meg, hogy te ott állsz nyolc-tízezer ember előtt egy almásládán, vagy Manitou-val forgatnak, miközben végig azon imádkozol, hogy ne ess le, és hatalmas lila foltok keletkeznek a válladon! (nevet) Ezek a magyar színtér sajátosságai. Ez ilyen, és ez a szövegekben is benne van.

Laci: Kelet-európai rocksztárok vagyunk! (nevet)