Shock!

Hagyjuk, hogy ez most eredeti vagy nem eredeti ötlet, jó ötlet vagy nem jó ötlet, elcsépelt vagy nem elcsépelt húzás – megint a Tankcsapda csinálta meg itthon, és nem más. Azt is hagyjuk, ki szerint szabad a Tankcsapdának Bonanzát és ki szerint nem szabad a Wellhellónak Tankcsapdát játszani – szokás szerint nyilván ezt is mindenki jobban tudja az érintetteknél. A lényeg, hogy a Dolgozzátok fel! című dupla kiadvány megint tökéletesen bizonyítja: Lukácsék továbbra sem félnek meglépni olyasmiket, amiket mások vagy nem mernek megcsinálni itthon, vagy eszükbe sem jut. Ha valaki még mindig nem vette volna észre, a Tankcsapda ezért tud huszoniksz éve Magyarország elsőszámú rockzenekara lenni, nem másért.

A Mások dalai tőlünk című első lemezen – meglepő módon – a Csapda játszik különböző magyar előadóktól olyan dalokat, amik nekik sokat jelentenek. Sokszor leírtam/tuk már itt, hogy a szolgai utánjátszásoknak nincs sok értelme, ha valaki feldolgozást csinál, azt pontosan úgy kell megvalósítani, mint ahogy a trió teszi itt: merítsenek szintipopból, alternatívból vagy klasszikus hard rock/metalból, a végeredmény minden esetben csapdás lett. Vagyis zenét és szöveget tekintve sem féltek radikálisan hozzányúlni az eredeti szerzeményekhez, és többnyire ugyan megmaradt az alapkarakter vagy annak egy-egy eleme, tényleg a saját képükre formálták azokat. Vegyük például az egyik legjobban sikerült felvételt: ha valaki neadjisten nem ismeri a Mindenki valakié eredetijét, simán hiheti azt, hogy egy új Tankcsapda-számot hall, méghozzá kifejezetten jól sikerült darabot. Lukácsék sodró, lendületes debreceni rock'n'rollt kerekítettek Charlie dalából. Minden benne van, amitől az eredeti feelinges volt, de tökéletesen passzol hozzájuk is.

Ennél merészebb, de hasonlóan pofás darab az Ítéletnap, ahol nagyon átgyúrva ugyan megmaradtak egyes zenei alapmotívumok, de ha nem ismerném fel a szövegről az Ossian eredetijét, nem állítom, hogy egyből megmondanám, mit hallok. A speed metalos szerzeményből enyhe Neurotic-áthallásokat is rejtő, szövegmondós, visszafogott, de roppant feelingesen elkapott rocktémát faragtak. A Hol van a szó is elég jelentős átalakításon esett át, Laciék kezei között a '90-es évek első felét idéző, tankcsapdás punk'n'roll lett a Pokolgép lírájából – ez is üt, habár a fő kapocs szintén csak a szöveg az alapváltozattal. A Korál-féle Maradj velem már közelebb áll az eredetihez, de szikár, rockos alapokat kapott, és elég jelentősen más az összhatása is ebben a formában. A Bonanza Banzai Jelét a rockba ültetés eleve új irányba viszi, és ugyan érdekesen hatnak a szintetizátoros futamok a Tankcsapda jellegzetes hangzásképében, a végeredmény így is működik, az Induljon a banzáj! gegek is ülnek benne. A legjelentősebbet ugyanakkor a Jövőből jövő lövőn sikerült javítani, amit eredetiben meg sem bírok hallgatni (nincs még egy zenekar a világon, amelyet annyira nem voltam képes elviselni, mint a Kispált), ebben a riffgazdag formában viszont faszán passzol Lukácsék modernebb szabású, elborultabb dolgai közé.

Aztán persze akadnak hagyományosabb, az eredetihez közelebb álló változatok, amelyek ettől még csapdásan szólnak, mégsem bolygatták meg igazán a dalokat – itt jellemzően nem a Csapdával kortárs, hanem régebbi, rájuk is nagy hatást gyakorló örökzöldekről van szó. A Soha nem elég, a Nagyvárosi farkas, a Semmim nincs és az alapos ráncfelvarráson átesett Életfogytig rock'n'roll alapklasszikus, mind jól is sikerült, a Kőbánya Blues pedig még Cívisváros Bluesként, jelentősen átalakított dumákkal is megőrizte eredeti hangulatát és szabását. Az Auróra végletekig durvított Egy kis anarchiája is igazi kuriózum ebben a formában.

(D.Á.)

Roppant eredeti és jó húzásnak tartom a debreceni brigád részéről, hogy az általuk feldolgozott dalok faragása közben jutott energiájuk arra is, hogy a kiadvány másik felét is hasonló odafigyeléssel gondozzák. A második CD-n szereplő névsor talán meglepő lehet, de úgy gondolom, részben ez is volt itt a cél, és Fejesék saját, jól kigondolt koncepcióját hűen tükrözi az alábbi lista. Olyan előadók kaptak itt helyet, akik az eredeti szerzők szándékai szerint képesek a dalokat saját képükre formálni, szolgai utánjátszások helyett pedig egy valóban izgalmas, üdítő csomagot leszállítani mindazok számára, akik képesek a szemellenző levételére (legyen szó bármelyik táborról).

Majka és Curtis mindjárt remekül megadja az alaphangot, eleve a 'Méreg mintha csak rájuk várt volna, ők pedig azonnal bizonyítják is, hogy a buggyosgatyás gettóharcos vonalon is bőven van létjogosultsága Lukácsék klasszikusának. Az extra rapbetétet is kapott dalt esetleg csak indokolatlanul túlhúzott komolykodással lehetett volna elrontani, szerencsére ebből csak elviselhető mennyiség van itt jelen. Az amúgy vélhetően kisujjból felnyomott átdolgozás pedig helyből pontosan olyasmi, ami valóban sok új arccal ismertetheti meg a Tankcsapda nevét, és azok a tömegek vélhetően az eredeti nótát is kajálják majd.

Kowalskyék az Egyszerű dalban is a legszimplább megoldáshoz folyamodtak, ez a laza, maximálisan rádiókompatibilis munka egy tökéletesen rájuk jellemző, kellemes munkadarab, amit pont akkor dob fel Busa Pista rapje, amikor már talán besokallnánk a limonádétól. Rendben van ez is.

A Brains feldolgozása a Rock and Roll... illetve itt a Drum 'n' Bass rugójára igazi basszustámadás, az elvárható minőségben. A dal a Méreghez hasonlóan roppant hálás darab, ami gyakorlatilag bármilyen zenei környezetben megél, így ebben a stílusban is pofás, fülbemászó schláger. Plusz pont, hogy itt sem érződik a túlgondolás.

A Wellhello testhezálló választással (Fiúk ölébe lányok) élt, és ezt a tőlük megszokott áramvonalas, lazának tetsző, de valójában patikamérlegen kimért produkció formájában tálalják, és végeredményben teljesen saját arcot adnak az eredetire. A sok helyen hirdetett valódi zenekari jelenlétet továbbra sem érzem náluk, ez azonban komoly elvárás szintjén fel sem merült nálam. Görcsmentesen, jókedvvel zárják az első blokkot, amiben összességében valódi meglepetésfaktor nélküli, hangulatalapozó feldolgozások találhatóak.

Ákos egyszemélyes Agyarországához igazából csak úgy tudok közelíteni, ha paródiának fogom fel az egészet, hiszen ez a templomi kórussal felmagasztosított, amúgy végtelenül földhözragadt nóta (meglepetésre csak minimális átalakításokkal a szövegben) így egészen szürreális hatást kelt. A Nemzeti Ikont saját bevallása szerint fia inspirálta, akinek fejlődő szókincsét a 2001-es lemezen Lukács jótékonyan fejlesztette, a kölcsön pedig most e formában jár vissza. Bánfalvi Sanyi mondjuk biztosan elsírta magát ennek hallatán.

Alvinék a Mennyország Touristból viszont pontosan olyan punkos, alapra vett átdolgozást faragtak, amire tőlük számítani lehetett. Szerethető, a kelleténél talán laposabb rutinmunka ez, megint egy csontig elkoptatott sláger, igazi jutalomjáték a Mókusoknak. Leander társulata viszont megtestesít mindent, amit Alvinék nem: rettenetesen zsibbasztó ez a folyamatos erőlködés, görcsölés, az elhasznált panelekből az eminens tanulók módszerével építkező feldolgozás így aztán a legkevésbé sem közvetíti a Lopott könyvek borult, jó értelemben vett tábortűzbe-bámulós hangulatát. Idővel csúnya aranyér-panaszokat vizionálok Leandernek, de persze ne legyen igazam.

A Magna Cum Laude esetében (Örökké tart) a Kowánál leírtakat tudnám megismételni. Szintén nincs túlgondolva itt semmi, és amit hallok, az nagyon is jól esik nekem a lemeznek ezen a pontján. Tóth Gabi kellemes meglepetés az Adjon az éggel, ahhoz képest legalábbis dicséretes visszafogottsággal, majdhogynem alázattal szerepel itt, hogy saját dalait rendszeresen szétkiabálja. Ezek a hang-színek itt viszont remekül mutatnak a vásznon, és még a gépi alapok sem tolakodóan műviek. Melldöngetés nélküli, szép munka ez Gabitól, és főleg ebben a mivoltában váratlan. Az Ektomorf esetében a Leandernél elmondottakat tudnám ismételni, de minek. A Bárány pedig kimondottan rájuk van szabva, de sajnos puszta görcsös akarás marad az egész.

Calidora ft. Lotfi Begi projektnéven Oberritter Dóra indítja a korong záró, jóval fékezettebb habzású fejezetét az Azt mondom, állj „chillout" verziójával, és bár itt az édes-habos vokál és a fasza minimálgitáros részek is a helyükön vannak, összességében hiányérzetem van. Több a szirup, mint a tartalom. Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint ellenben tökéletes végszót hoznak, valódi egyszálgitáros drámát, amiben Vera nagyon a határán táncol annak, hogy sok legyen belőle, de végül mégis elkerüli ezt a csapdát. A Múlikra, a méltatlanul keveset emlegetett Connektor album gyöngyszemére bátran rá lehet csodálkozni újra.

Két bónusztétel szerepel még a lemezen, mindkettő korrekt módon hozza a modernmetalos sablonokat, de ennél sokkal fontosabb, hogy egy kalaplevételre késztető ötlet nyomán a zenekar roadjai, a Tankcrew, illetve a nyilvános felhívás nyertese, a Pennhurst szerepelnek itt, és talán mondani sem kell, mekkora ajándék ez mindkét brigádnak.

(K.B.)

Nyilván ember nincs a földön, akinek például a második lemezről egyszerre és egyformán tetszik minden, de ez nem is baj, épp ez a lényeg. Aki meg tényleg őszintén kiakad 2016-ban azon, hogy nem kizárólag rock és metal hallható a lemezen, az meg is érdemli. Mint a fentiekből is látszik, ez egy kimondottan erősre sikeredett cucc.

(D.Á.)