Shock!

Nem a nagy visszatérés utáni első nagy hurrában, nem is a másodikban, sőt, nem is a harmadikban jutottak el hozzánk, de azért végül szerencsére Budapest sem maradt ki a Guns N' Roses újjáéledő diadalmenetéből. Valahol szürreális belegondolni, hogy a mítoszszámba menő 1992-es koncert és a más okból, de szintén legendás 2006-os fellépés időben közelebb van egymáshoz, mint ez a mostani meg a legutóbbi, de ez inkább csak számmisztika. A lényeg, hogy itt voltak – és szerencsére a legrosszabb indulattal sem süthető rájuk, hogy nem tettek ki magukért a Puskás Arénában összegyűlt közel ötvenezer néző kedvére. Axl hangja természetesen képezheti vita tárgyát, de aki hakniról beszél egy több mint háromórás buli után, az valami egészen más mozit néz.

A Phil Campbell And The Bastard Sons nagyjából kihozta ebből az estéből, amit az előzenekar szerepe lehetővé tesz egy lakossági szórakoztatásra kalibrált stadionkoncerten. Sokszor leírtuk: egyszerre hálás és hálátlan feladat az ilyesmi, hiszen rengeteg embernek lehet bemutatkozni, a rengeteg ember javát viszont baromira nem érdekli, ki rohangászik éppen hangyaként a deszkákon a főattrakció előtt. Motörheades múltja miatt Phil nyilván azért nem nulláról kezdi a közönség érzékenyítését ezzel a csapattal, de azért az sem kérdéses, hogy törvényszerűen már csak levezetés lehet neki ez a sztori, más aligha.

A csapat mindenesetre ezzel együtt is meggyőzően nyomult, az új frontember, Joel Peters szépen eladta a show-t, a fattyú fiak pedig lendületesen körberajzották a fatert. Utóbbi egyébként nem nagyon akart ránőni az utódokra, de még azzal együtt is vonzotta a tekinteteket, hogy nem futott kétszáz kilométert a deszkákon, csak elmolyolgatott a gitárjával. Hiába, ez az, amit nem lehet tanulni, és színpadi karizma a neve... Megkockáztatom, hogy jó eséllyel még annak is gyorsan leesett, ki itt a főhős, akinek lövése sincs a Welsh Wanker feliratú gitárszíjjal nyomuló Phil előéletéről. A gitársound és a játék természetesen lassan nyolc évvel Lemmy halála után is összekeverhetetlen, sőt, a Bastard Sons saját dalai is jók, bár azért nem hallgathatom el, hogy a közönségénekeltetéssel felhizlalt Born To Raise Hell és a Going To Brazil így is mindegyiken lazán túltett, a háromnegyed órás műsor vége felé elsütött Ace Of Spades és Silver Machine meg nyilván teljesen más dimenzió. Kaptak tapsot meg ovációt amúgy rendesen, szóval aki megnézné őket kissé emberléptékűbb környezetben is, újrázzon augusztus végén Alsóörsön, garantáltan megszolgálják majd a bizalmat.

Törvényszerű, hogy elcsitult már az eufória a Guns N' Roses három főemberének 2016-os, újonnani egymásra találása óta. Az elmúlt hét év és minden idők egyik legsikeresebb turnéja hatására a világ ismét megszokta a korábban két évtizeden át elképzelhetetlennek tűnő helyzetet, miszerint a vörös meg a bongyorfejű megint egy brancs. Megkockáztatom, hogy akinek igazán fontos volt ez a sztori, az az elmúlt években már megnézte a zenekart Bécsben vagy Prágában, de nálunk akkor sem jártak még az újjáéledés óta, szóval a hatalmas érdeklődés és a nagy várakozás egyáltalán nem meglepő. Valahol mulatságos belegondolni, hogy a Guns jelenlegi felállása már stabilabbnak és tartósabbnak tekinthető, mint bármelyik korábbi, ám épp emiatt nem igazán tudok vitázni azon hangokkal, miszerint ideje lenne most már valami egyebet is letenniük az asztalra a véget nem érő ipari kaszáláson túlmenően is. Ugyanakkor csak ismételni tudom a bevezetőben írottakat: aki eljött ezen a fülledt szerda estén a Puskás Arénába, ténylegesen minőségi és csúcskategóriás szórakoztatást kapott a pénzéért, nem pedig cinikus, lélektelen haknit.

A Guns elég rendesen belevariált a koncertprogramba ezen a turnén, aminek őszintén örülök, és rögtön az elején elő is rángatták a macskát a zsákból. Az It's So Easy kezdés fixnek tekinthető, a Bad Obsession azonban minden, csak nem nyilvánvaló, ráadásul mélyebb énekregisztereivel mindkettő ideális bemelegítő terep W. Axl Rose-nak, akiről már itt, a kezdés idején is lerítt, hogy kifejezetten jó passzban van. Közhelyszámba megy, hogy nagyon jó hatással volt rá ez az egész visszatérősdi, de most még ehhez képest is feltűnően oldottnak és lazának tűnt, és ahogy haladt előre az este, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy a többiek is határozottan élvezik a bulit. Mindezidáig egyszer láttam a visszatért Gunsot, de a 2017-es bécsi koncerttel összehasonlítva sokkal több volt odafent az egymás közötti interakció, összekacsintás, az amúgy jellemzően fapofával játszó Slash pedig magához képest már-már szinte vadalmának tűnt, annyit vigyorgott. Vagyis a hangulatra az első perctől fogva nem lehetett panasz, és a banda lelkesedése természetesen villámgyorsan átragadt odalent is mindenkire, legyen szó népünnepélyre érkezett ötvenes háziasszonyról, kitartó motoros rockerről, tizenéves gyerekről vagy államtitkárról.

A modern kori Guns vélhetően attól tud ilyen zökkenőmentesen működni, hogy minden érintett felé enged egy kicsit, így gyorsan, már a műsor legelején elnyomták a Chinese Democracy címadóját meg a Slithert. Ezek mára sztenderdnek tekinthetők ebben a felállásban, és bár előbbit szeretem jobban, most érdekes módon a Velvet Revolver-nóta ütött nagyobbat. De azért persze mégis a szintén az aktuális turnéra leporolt Pretty Tied Upra emelkedtek magasabbra a kezek, hogy aztán végig ott is maradjanak a Welcome To The Jungle meg a Mr. Brownstone alatt. Én magam az Appetite nyitódala alatt éreztem először, hogy ezen az estén bizony semmi sem mehet félre: irgalmatlan elánnal dörrentették meg, amikor pedig a nagy „you're gonna diiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiieeeeeeeeeeee" süvöltés után Slash megeresztette az első tengely körüli pörgést, szabályosan elérzékenyültem. Még úgy is, hogy Frank Ferrer elég sokat bírált dobolása valóban tök más húzást ad a régi számoknak, mint sokan várnák. Sokan, oké, ez relatív – a harminc-harmincöt évvel ezelőtti MTV-slágerekre érkezőket baromira nem érdekli, inkább a vájtfülűbbeknek lehet probléma, hogy a dobosból éppúgy hiányzik Steven Adler ösztönösen kacsázó, lélegző groove-ja, mint Matt Sorum kiműveltebb ereje. Én túl tudok ezen emelkedni, mert Ferrer biztos alapokat hoz, de a debütlemez dalainál azért feltűnő a differencia, ez kétségtelen.

Nincs értelme kerülgetni a szobát elfoglaló elefántot, nagyjából a Jungle-nél vált először kézzel foghatóvá az a szintén közismert tétel, miszerint Axlnek bizonyos regiszterek egyáltalán nem mennek ma már. Hat éve Bécsben kimondottan jó napját fogtam ki hangilag, de most azért messze nem volt annyira a spiccen: a mélyebb, öblösebb fekvéseket és a hisztérikus rekesztéseket közel tökéletesen hozta, az alapnak tekinthető magasabb lágékban azonban hol csak a meleg levegő szakadt ki a torkából, hol azok a bizonyos kellemetlen, sipákolós falzettek. A probléma dalról dalra vált egyre plasztikusabbá, sőt, adott esetben egy-egy számon belül is igen hullámzóan produkálta a sorokat, ugyanakkor a megállás nélküli, mániákus rohangászás és mikrofonpörgetés közepette is nagyon igyekezett, ehhez nem fér kétség. Vagyis Vince Neil-féle lehangoló beleszarásról itt bizony szó sem volt, és ennek fényében az ember hajlamos szemet hunyni bizonyos kínosabb pillanatok felett. A továbbra is zseniális fizikai formában lévő Duff és a mosolygós, pozitív kisugárzású Melissa Reese vokáljaival ráadásul végig igyekeztek derekasan kipótolni, ami a frontembernél már nincs meg. Továbbra is meggyőződésem, hogy Melissa elsődlegesen emiatt van itt, mert billentyűfronton amúgy végig Dizzy Reed vitte a prímet.

A két új (ez is relatív...) dal közül a Hard Skool itt is működött, az ABSUЯD kapcsán meg inkább maradjunk annyiban, hogy élőben jobb, mint stúdióváltozatban, de szerintem senkinek sem hiányzott volna, ha nem erőltetik. Utána szerencsére gyorsan túl is lendültünk rajta a briliáns Slash-szólóval megkoronázott Double Talkin' Jive, a Reckless Life (minden idők egyik leggyilkosabb Guns-riffje, ha engem kérdezel) és a lazítós Down On The Farm hármasával, hogy aztán ráforduljanak a Rocket Queenre. Sajnos Axl kábé itt érte el a mélypontot, elég rendesen megszenvedett és alul is maradt a halhatatlan témákkal szemben, ellenben Slash és Richard Fortus váltott szólóblokkja a dal középrészében a koncert egyik abszolút fénypontját jelentette. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, itt mindenki levághatta, hogy Slashnek különösen sziporkázó napja van, talán nem is láttam még ennyire meggyőző formában, mint most. Ugyanakkor nem szeretnék úgy tenni, mintha ez az egész csak tőle működne ennyire jól, Fortus megtartása az Axl N′ Rosesból ugyanis egyértelműen a reunion legokosabb húzása volt. Technikásabb, modernebb játékával tökéletes ellenpontot képez Slash védjegyszerű futamaival szemben, ugyanakkor maradéktalanul ki is egészítik egymást, végig hihetetlen élvezettel figyeltem, ahogy megosztják egymás között az ikonikus szólókat. Ami a hangzást illeti, a küzdőtér jobb fertályán inkább jól szólt a cucc, mint rosszul, tökéletes nyilván nem volt, de én a magam részéről minden lényegeset hallottam.

Axl hangja amúgy kábé pont addigra fáradt el teljesen, hogy már kábé mindegy volt, a közönség ekkorra a zenekar tenyeréből evett. Az Estranged – Live And Let Die – You Could Be Mine hármassal ismét kiütéses találatot vittek be, a Stooges-féle T.V. Eye Duff énekével kellemesen könnyed színesítésnek bizonyult, az Anything Goes meg tényleg igazi kuriózum, hiszen ezt a '80-as évek óta ezen a körúton játsszák először. Bevallom, utána kissé megrettentem, amikor megszólaltak a This I Love első hangjai, Axl ugyanis ekkorra távolról sem tűnt alkalmasnak erre a kifejezetten nehéz énektémákat rejtő darabra, de a végén sikerült valami egészen sajátos bűvészmutatványt villantania vele: erő egy szemernyi sem volt benne, a dallamot azonban a korábban említett meleg levegővel is lehozta. Hogy ki érti ezt... Így aztán a Chinese Democracy nagy balladáját is a mérleg pozitív serpenyőjébe helyezhettük, az Axl által ukrán zászlós pólóban elnyomott, naná, hogy drámai és katartikus Civil War pedig újabb csúcspontot jelentett utána. Akárcsak Slash szólóblokkja, ami ezúttal szerencsére nem az elcsépelt Keresztapa-téma köré épült, hanem egy tüzesen bluesos alapra húzta fel, és egyenesen megalázó fölénnyel abszolválta. Pedig én aztán nem vagyok a cirkalmas szólóorgiák híve egy rockkoncerten...

Slash betétje tökéletesen megágyazott a Sweet Child O' Mine és a November Rain kettősének – és ugyan ki hinné, hogy két ilyen végtelenül túljátszott dal libabőrt okozhat így, ezredszerre is? De mégis... Mindkettő marha jól szólt, bár a fejre amúgy is nagymamásodó Axl az elsőnél kissé túllőtt a célon az otthonkaszerű felsővel. Ugyanakkor bármennyire is szeretem a Street Of Dreamset, a dal megközelítéséhez passzoló esztrádos vetítéssel itt eléggé átbillentünk a giccs oldalára a zuhogó eső után, főleg, hogy utána még rájuk pakolták a Jimmy Webb-féle Wichita Linemant és a nákknákkot is. Utóbbiakat ráadásul egészen rettenetes, Coelho-mémes háttérvetítés kísérte hátul kismadarakkal, rózsaszín naplementével meg angyalszárnyakkal. De így legalább Axl csillogó flitteres zakója is a lehető legtökéletesebben passzolt hozzájuk... Szerencsére a rendes műsoridőt záró, örök kedvenc Nightrain azért visszarántotta a szerelvényt a megfelelő vágányra. Óriási humorérzékről tanúskodik, hogy utána a ráadást a Comával indították, aztán a Don't Cry, a Patience és a Paradise City az utolsó energiamorzsákat is kifacsarta a jelenlévőkből. Muszáj külön hangsúlyoznom, hogy Axl még itt is végig lelőhetetlenül rohant, pózolt, vigyorgott, komolyan nem értem, hogy bírja fizikailag.

Mindezek fényében elhatároztam: még amiatt sem fanyalgok, hogy bár Slash belekezdett egy ponton az Only Women Bleedbe, a színpad szélén ücsörgő Alice Cooper végül nem jött fel egy kis vendégszereplésre. De kábé tényleg csak így lehetett volna még ennél is jobb hangulatú ez a koncert. Lehet, hogy Axl hangja már megkopott, és igen, tudom, a Guns csak Chris Weberrel és Rob Gardnerrel volt igazi Guns, viszont a nettó játékidő a végére megközelítette a kétszáz percet, szóval lehetőleg mindenki revideálja a nézeteit, aki üres haknit és hasonlókat emleget. Ha nyolcvan plusz tizenöt perceket játszanának, akkor is ugyanígy a mennybe menesztve söpörnék be a dollárszázmilliókat, ez a zenekar mégis a sokkal nehezebb utat választja, és minden áldott este kidolgozzák a belüket a színpadon – ezek után én most már tényleg csak egy új lemezt várnék, és maradéktalanul elégedett leszek.

(D.Á.)

Ha a Rammstein kapcsán azzal indítottunk, hogy sokáig váratták a magyarországi rajongókat, akkor mégis mit mondjunk a GN'R esetében? Annak pedig inkább tényleg ne számoljunk utána, hogy hány éve lépett fel legutóbb együtt a két meghatározó arc, Axl és Slash Budapesten. Arról nem is beszélve, hogy – hiába hívják hivatalosan már másként – ez valójában még mindig a 2016-ban kezdődött Not In This Lifetime turné, ami, úgy fest, ebben az életben nem is fog véget érni. Mi azért türelmesen vártunk, aztán valahogy csak eljutottunk 2023-ig és a Puskás Arénáig. Hja, a Guns mindig is a maga módján intézte az ügyeit, ezúttal azonban a monstre várakozás kifizetődni látszott, a zenekar az újkori idők legjobb formáját hozta ezen az estén.

Miután a „klasszikus” időkben még nem lehettem ott, a korai 2000-es években létező változatot pedig nem tudtam komolyan venni, a 2016-os reuniont követően nagyon igyekeztem bepótolni a GN'R-koncertek terén meglévő elmaradásomat. Ez a budapesti már az ötödik koncert volt, amit láthattam Axléktől, közben a baseballstadion legfelső karéjától eljutottam az első sorig, az élmény tehát átfogó volt, lelkesedésem pedig töretlen. Mégis, amikor a vészterhes idők elmúltával bejelentették ezt a pesti koncertet, úgy voltam vele, hogy erre nekem már nincs szükségem, ne öljük meg a maradék illúziót, maradjanak szépek az emlékek. Azt láttam, hogy Axl az évek múlásával egyre vállalhatatlanabbul adja elő magát hangilag, és igazán nem szerettem volna tanúja lenni annak, amikor ez a nem éppen dicső folyamat a csúcsra ér.

Aztán elkezdtek szállingózni az első videók erről a turnékörről, jöttek a részben megújult tartalmú setlistek, és újból elkezdtem bizseregni, hogy csak látni kéne ezt még egyszer. Az aznapra időzített dicsőséges futballesemény keltette káosz miatt nagyjából úgy estem be a kezdésre, mint anno L.A.-ben az első koncertre, és aztán nagyjából 10 perc alatt eldőlt, hogy én itt ma nem fogok fanyalogni. Oldalt, elöl, ahol ülni volt szerencsém, szinte kifogástalanul dörrent meg a banda, a Red Hot Chili Peppers hangosítóinak ellenőrzőjébe újfent bevéstünk egy egyest, és megpróbáltunk úriemberesen lelkesedni. A nehezen kezelhető embersűrűségen kívül legfeljebb az rontotta kicsit az élményt, hogy a gitárok megszólalása eléggé erőtlennek bizonyult, ami később hol jobbá vált, hol pedig újra ugyanolyan lett, mint az első daloknál.

Igaz ez az énekre is, ha nyílt terepen lettünk volna, azt mondanám, a szél fújta mindenfelé a hangokat, de itt inkább úgy tűnt, mintha egy spicces hangmérnök szórakozott volna a potméterekkel, akár egy konkrét dalon belül is. Mindegy is, igazából csupán meglepő volt ez, sokat nem sopánkodtam rajta, hiszen Axlék konkrétan az én kéréseimnek megfelelően rakták össze a setlistet. Az énekesnek rendre komoly problémákat okozó (de azért, némiképp érthetetlen módon műsoron tartott) Locomotive helyett a sokkal jobban fekvő és sokak által üdvözölt Coma került vissza, a legkorábbi érából pedig a Reckless Life jött, amelynek riffje hallatán annak idején beleszerettem a GN'fnR-ba. Fülig érő szájjal hallgattam a Bad Obsessiont, a Pretty Tied Upot és a Down On The Farmot is, egyik sem egyértelmű választás, de mindegyik remekül szólalt meg.

Egy efféle Össztársadalmi Eseményen persze mindenkit ki kell szolgálni, nem kizárólag a csemegékre leső rajongókat, és készséggel elismerem, hogy a 200 perces, harmincegy dalos (!) szett a rádiós lejátszásokon szocializálódott hallgatókat bőven megviselhette. A kezdeti össznépi lelkesedés elültével csak a hatodikként érkező Welcome To The Jungle-nál éreztem, hogy rendesen felébred nyáresti szendergéséből a tömeg, utána a Mr. Brownstone-t is sokan szerették, majd a Hard Skoollal egy újabb büféblokk vette kezdetét sokak számára. Már bőven a szett közepén jártunk, amikor a Rocket Queen – Estranged – Live And Let Die – You Could Be Mine sorral elkezdett best-of jelleget ölteni a műsor. Nálam ez így volt rendben, a mellettem ülő ötvenes házaspár erre az alkalomra bandanát öltött férfitagja viszont jónéhányszor bebólintott már addigra, a feleség pedig konokul egy pontot bámulva, egyértelműen megbánta, hogy engedett a rábeszélésnek.

Essen szó a legfontosabb, az este minőségét alapjaiban meghatározó dologról, Axl teljesítményéről. Röviden: egészen váratlanul jó volt. De amikor éppen mégse annyira (halld: This I Love), akkor is eladta magát a rengeteg vigyorral és a folyamatos rohangálással, én pedig megvettem ezt tőle. Egy énektanár talán a fejét fogja a produkció közben, nekem viszont az számít, hogy a zenész élvezze a színpadon töltött időt, és ez Axlnél most kifogástalanul megvalósulni látszik. 2016 óta egyetlen alkalommal sem láttam ekkora beleéléssel énekelni, mintha az utóbbi időben újra felfedezte volna a saját zenéjében rejlő örömforrásokat, így aztán (naivitás vagy sem) elhiszem azokat a hangokat is, amelyek „hamarosan” érkező új dalokról suttognak. Az énekes láthatóan hajlandó most beletenni a GN'R-be azt a pluszt, amit az Axl/DC-be anno beletett.

A lelátóról úgy tűnt, a többi zenész a szokásos fapofával tolta le a bulit, néhány mosolyt csíptem csak el tőlük, de ebben nincs semmi meglepő, miközben alaposan megdolgoztak a pénzünkért. Duff és Melissa vokáljai nagyon jól jöttek, a két gitáros felszabadultan, komolyabb mellényúlások nélkül játszott, és még a klasszikus idők mozgáskultúrájából is hoztak részleteket. Egyértelműen látszik, hogy teljesen más vonalon gondolkodnak, mint mondjuk a Rammstein, akik egyre grandiózusabb színpadképekkel ellensúlyozzák a korukból adódó hiányosságokat, itt a zenészi teljesítmények állnak a középpontban. Mindez persze nem indokolja a pirotechnika teljes hanyagolását és ezt a kétségtelenül hatalmas vásznon elővezetett, de rettenetesen amatőr hatást keltő háttérvetítést. A lényeg viszont pazarul átjött, legalábbis ha engem kérdezel. Oké, a Civil Warnál már éreztem, hogy kezd megfáradni bennem az élmény, el is mentem sörért a gitárszóló alatt, pedig esküszöm, nem szokásom, viszont a derekam megköszönte. Az idei koncertek felépítésének ismeretében csak az lehetett valódi talány, hogy mit hoz a banda a ráadásra, és persze, hogy nem lett papírforma, egy power ballada (Coma) után még két ballada (Patience, Don't Cry), közel három óra után, ezt is csak a GN'R meri meglépni, és aki még ekkor is ébren volt, azt végül egy eksztatikus Paradise Cityvel rázták gatyába. Döbbenetes volt látni, de a 61 éves Axl Rose a végső meghajlásnál olyannak tűnt, mint aki bírná még ezt egy órával tovább is, és valójában a közönség kifáradása miatt kell most befejezniük. Nyilván lehetne mindezt töményebben, direktebben is elővezetni, de tiszteljük meg az előadót azzal, hogy elfogadjuk: ez így is jó. Sőt, nagyon jó.

Semmire nem számítottam, de kellemesen meglepődtem: ez a lassan negyvenéves intézmény még mindig tud maximális hatásfokon üzemelni. Harminc évvel ezelőtti önmagamnak pedig csak annyit üzennék: megéri várni.

(K.B.)

Fotó: Guilherme Neto