Shock!

Vannak csapatok, amelyek megalakulásuktól kezdve menőnek számítanak, és változzanak bárhogy és bármekkorát, örökkön-örökké menők is lesznek. A Red Hot Chili Peppers az iskolapéldája lehetne ennek. Mindent egybevegyítő és saját maguk képére formáló zenei olvasztótégelyként talán nincs is benne semmi meglepő, hogy nagykanállal falja őket bárki, érkezzen bár a rock, a pop, a rap vagy épp a funk irányából, és így talán azon sem kell meglepődni, hogy a két és fél éve átadott új Puskás Aréna első hivatalos zenei rendezvénye is az ő nevükhöz fűződik. Nem sokan képesek megtölteni fullra egy ekkora hodályt, a Chili esetében viszont joggal bizakodhattak a szervezők: a '96-os Kisstadion-beli fiaskó emlékét is kitörlő, minden beszámoló szerint igencsak jól sikerült hat évvel ezelőtti Papp Laci-duplázás után mertek nagyot álmodni, és bejött a húzás. Hivatalos(nak tűnő) információk szerint 52 ezer (!!!) ember volt a Puskásban, és bár magam kicsit sokallom ezt a számot, nyilván nem számoltam át egyesével mindenkit, így készséggel elhiszem.

Persze az is extra figyelmet generált a koncert felé, hogy már megint visszatért a tékozló fiú: John Frusciante gitárművész pár éve harmadszorra is a csapat tagjává vált, és nincs okom kételkedni benne, hogy most már aztán végre tényleg rájött, hogy neki a három testvérével a helye, mint ahogy akkor sem fogok meglepődni, amikor öt év múlva újra lelép majd. Hazudnék persze, ha azt mondanám, hogy én magam nem örültem meg a hírnek, hogy Josh fiú balra el, John meg jobbról be, pláne, hogy nemcsak vele nem láttam még soha élőben a Chilit, hanem úgy általánosságban sem. Mint ahogy a vadonatúj Puskást sem, ezért aztán az első nyitózenekar, Thundercat produkciójának nagy részét a valóban impozáns stadion feltérképezésével-körbejárásával töltöttem, néha bele-belefülelve azért a produkcióba is. Utóbbi érdekesnek tűnő, ám igencsak kaotikus hangkavalkád volt egy basszusgitáros-énekes-előadótól, aki amúgy (és most tessék figyelni!) ugyanaz a személy, aki Steve Bruner néven majd egy évtizedig tagja volt a Suicidal Tendenciesnek is, igaz, a banda tán legkevésbé aktív időszakában.

Thundercat produkciója egyébként kifejezetten hangos volt, meg eléggé kásás is, úgyhogy csak remélni tudtam, hogy a későbbiekben ez változni fog, ami sajnos csak mérsékelten következett be. Bevallom őszintén, a második felszopó művész, a rapper NAS produkciója annyira távol áll tőlem, amennyire csak lehet, pedig hallottam már a koma nevét, saját közegében nyilván elismert, nagy név, csak hát az a közeg nem az enyém. Meg rémlik valami tizenöt évvel ezelőtti balhéja is, amikor egy magyarországi „fellépése" kicsit rosszul sült el, mivel hősünk valamin berágva, időelőtt és sietősen elhagyta a helyszínt, csak hát a fellépti díj meg valahogy a zsebében maradt. Na, ez sem tette rokonszenvesebbé, úgyhogy a fellépése túlnyomó részét a sörért való sorban állással töltöttem (cirka 40 perc alatt meg is volt, ezzel azért majd kezdeni kéne valamit!), igaz, így is jól hallottam a zenét, mert elődjéhez híven Nasika szintén nem nagyon tekerte le a hangerőt. A nálam szakavatottabbak – így például Főszerkesztő Asszonyunk – egyébként azt mondták, hogy kifejezetten jó és szórakoztató volt a produkció, én pedig hiszek nekik.

Aztán háromnegyed kilenc magasságában szép egymásutánban megjelent a páston a Red Hot Chili Peppers zenészfrakciója, és belekezdett egy laza kis koncertnyitó jammelésbe, hogy később a jó Anthony is befusson, és ekkor jött az első shock. Nem is az, hogy a turnén általában nyitószámként funkcionáló, és általam igencsak várt Can't Stop lecserélődött az Around The Worldre, pedig hát azért ez nem valami minőségi csere, hanem a hangzás miatt. Nos, az ugyanis a tényleges nyitódal alatt valahol a szörnyű és az értékelhetetlen között mozgott, és nagyon komoly aggodalmakkal töltött el a jövőt illetően. Hangos volt, visszhangos, csengett-bongott összevissza, a gitár szinte csak zúgott, a basszus pedig mindent maga alá gyűrt. Will Ferrell egyébként már rögtön ezután elsütött egy mini-dobszólót, hogy aztán a hangzás az együtténeklős és éppen ezért igen nagy ovációt kiváltó Dani California alatt még ne igazán kapja össze magát, talán csak a kuriózumként előkapott I Like Dirt közben kezdett javulni szép lassan. Eskü, nem akarok végig ezen lovagolni, egy ekkora helyen nyilván nem szólhat mindenhol jól a cucc, de azért elég beszédes, hogy a koncert után lényegében bárkivel beszéltem, bárhol is ült-állt-feküdt a jóember, kisebb-nagyobb mértékben mindenki panaszkodott a hangzás hiányosságaira.

Ha a hangzástól nem is, a látványtól viszont egészen padlót foghatott az ember. A pódium két szélén óriáskivetítők, ami még semmi extra, viszont igencsak impozánsra sikeredett, hogy lényegében az egész színpad egy hatalmas, hajlított ledfüggöny, -fal és -szőnyeg volt . Ez a látvány persze leginkább felülről szemlélve volt magával ragadó, ahogy ezerféle színnel villogott, kábé mintha a The Zephyr Song klipjében lettünk volna (ami amúgy sajnos szintén nem hangzott el). Volt viszont Scar Tissue, ami azért nagyon jólesett, pláne, hogy ezt követte a koncert lakossági etapja a Snow ((Hey Oh))-val és Tell Me Babyvel, amik közé becsempésztek ugyan egy élőben itt debütáló It's Only Naturalt, meg a turnén talán először itt játszott Don't Forget Me-t, de emelje fel a kezét, aki ne cserélte volna el őket egy Otherside-ra vagy egy Suck My Kissre. Hogy egy Higher Groundot már ne is említsek, de hát az nyilván sejthető volt, hogy a vércukros lemez előttről nem nagyon lesz semmi, mint ahogy kimarad a navarrós One Hot Minute, meg nyilván a Josh Klinghoffer-féle anyagok is. Utóbbiak talán nem is nagyon hiányoztak senkinek, talán csak Koroknai kolléga kivételével, aki bevallottan a The Getaway dalai miatt jött... nos, hát ő hoppon maradt.

A közönségre egyébként nem lehetett panasz, szar hangzás ide, bepunnyadás oda, minden egyes tételt ugyanakkora ováció, taps, éneklés és táncikálás kísért, úgyhogy szemmel láthatóan igencsak jól érezte magát az Eger lakosságszámának megfeleltethető populáció. Pont a legjobbkor jött hát a megasláger Californication (kábé csúcspont) és az új lemez húzódala, a Black Summer kettőse, hogy én is igazán jól kezdjem el érezni magam. Pláne, hogy felkonferálták legkedvesebb RHCP-dalomat, a Soul To Squeeze-t, és ekkor sajnos valami megtört. Az addig egyébként egészen jó napot kifogó Mr. Kiedis átment valami tök hamisba, amit ő is érezhetett, mert össze-vissza tekingetett, a füléből kiszedte a fülmonitort, és mintha Frusciante is egy teljesen másik dalt játszott volna. Hát, ez így sajnos teljességgel értékelhetetlen lett, kellett is utána a mindent vivő Give It Away, hogy valamelyest kiköszörülje a csorbát. Aztán vége, pedig kábé játszottak 80 perce (se).

Sebaj, hátra van még a ráadás, ami általában a By The Way/Under The Bridge kettőse szokott lenni, azokkal úgysem lehet tévedni. A hatvanévesen is kisgyerek Flea ráadásul kézen állva (!) érkezik vissza, rajta aztán tényleg nem múlik semmi, de a meglepi az, hogy a By The Way szépen lefut, az Under The Bridge meg nem gyütt. Elvileg szerepelt volna a setlistben, aztán valahogy mégis kimaradt, pedig hát csak az a legnagyobb slágerük mind a mai napig. A pöttyösgatyás Anthony még elbúcsúzik tőlünk, de valahogy úgy néz ki, mintha rekordsebességgel húznának el a turné eddigi legrövidebb koncertjéről.

Igencsak felemás érzéseim vannak tehát az eddigi legnagyobb volumenű, ám a hat évvel ezelőttiekhez képest minden visszaemlékező szerint jóval gyengébb Chili-koncerttel kapcsolatban. Mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt igazi élmény látni végre egykori nagy kedvenceimet (még ha már jó ideje el is váltak útjaink), ráadásul egy ennyire impozáns helyszínen. Ők aztán tényleg valódi világsztárok, ezen a szinten pedig szar koncertet nyilván már senki nem követ el. Haknit viszont igen.