Nem tegnap, és nem is tegnapelőtt történt, hogy az Anathema tagjai hangulatzenék készítésére adták fejüket, és pontosan ezért van az, hogy legtöbb hívük már így tekint rájuk, art rock formációként. Annyi bizonyos, hogy a liverpooli Cavanagh testvérek nagy utat tettek meg, a kezdeti death-es, doomos szárnypróbálgatásoktól az ezredforduló környékére eljutottak a neo-prog beütésű, klasszikus értelemben vett rockzenéig, mely megfelelő kiindulópontként szolgált ahhoz az elektronikával flörtölő, ambient hangulatú, sajátosan kiforrott világhoz, amit az elmúlt néhány stúdióalbumon alakítottak ki.
Ha az új lemez hallatán valakiben az fogalmazódik meg, hogy az Anathema végérvényesen letisztult, azt nem hagyták cserben az érzékszervei. A Distant Satellites egy saját identitásával abszolút tisztában lévő gépezetet láttat, annak minden előnyével és hátrányával együtt. A két évvel ezelőtti Weather Systems korongon maximális mértékben kikristályosodott Anathema sound ezúttal nem képes a releváció erejével hatni, mégpedig azért nem, mert semmiféle előrelépést nem mutat valóban nagyszerű elődjéhez képest. Persze, most lehet azt mondani, hogy már a Weather Systems is egy megállapodott zenekar képét vázolta fel, ami részben igaz, ám ettől függetlenül az egy minden szempontból izgalmas, különlegesen érzékeny anyag volt, ami egységességét és a rajta szereplő dalok minőségét tekintve a britek egyik legjobbja.
A Distant Satellites ugyan magabiztosan hozza az eltéveszthetetlen atmoszférát, a ködös, szürke szépséget, a költői fájdalmat, mégsem érzem annyira ihletettnek, mint az előző művet. Hiába rejt megannyi finomságot az albumot indító, reményvesztetten távolba vesző The Lost Song trilógia első két része, hiába Lee Douglas páratlanul gyönyörű hangja, ha ezt egyszer már megírták... A kiszámíthatóság pedig még soha, semminek nem tett jót, mondhatni, a művészet rákfenéje, ez a sekélyes igazság. Szomorú, hogy velük kapcsolatban kell leírni mindezt, hiszen ők valóban művészi fokon űzik eme hivatást.
Félreértés ne essék, a minőséggel és a professzionalizmussal semmi gond, csupán az önismétlő fordulatok zavaróak kissé, azonban a fenntartások ellenére is ki lehet emelni olyan dalokat, melyek feltétel nélkül szerethetőek. A magányos zongorás merengésből monumentálissá terebélyesedő Ariel egyenesen rabul ejtő, Lee Douglas nagy pillanatát hozza el a kompozíció. Az epikus méreteket öltő címadó tételt szintúgy nagyon eltalálták, de a rendkívül okosan strukturált, 6 perc fölé kúszó, drámai Anathema dal okán sem kell szégyenkezniük, Vinnie Cavanagh briliánsan hozza benne a szívszaggatott melódiákat. Érdekes, hogy a lemez vége felé mennyire áttevődik a hangsúly az elektronikus alapok felé, az utolsó 20 perc a mechanikusan kattogó ritmusok jegyében telik, melyek érdekes kontrasztot képeznek a zongorával és a vonósokkal.
Nyilván nem mindenki fogja keblére ölelni a Distant Satellites albumot, ahhoz túlságosan is határozott kontúrokkal határolták körül, ugyanakkor azt mindenkinek el kell ismernie, hogy időtálló, művészi igényességgel kivitelezett alkotás.
Hozzászólások