Shock!

Április 19-én jelent meg Billy Morrison harmadik önálló albuma, a sztárvendégek garmada által fémjelzett The Morrison Project, amely a brit zenész/dalszerző első önálló anyaga a kilenc évvel ezelőtti God Shaped Hole óta. A tizenkét dalt rejtő korongot olyan jeles előadók segítségével rakta össze a Billy Idol zenekarából és a The Cult soraiból egyaránt ismerhető Morrison, mint Ozzy Osbourne, Billy Idol, Corey Taylor, a Run-DMC, Al Jourgensen, Steve Vai, Steve Stevens, Linda Perry, Tommy Clufetos vagy John 5, és örömmel mesélt a kiváló anyagról. Billy láthatóan nem vesztegeti az időt: zoom-interjúnkhoz az előzetes egyeztetések során a reggel nyolc órai időpontot javasolta Los Angeles-i helyi idő szerint, amihez percre pontosan tartotta magát a beszélgetés napján. A friss és üde gitáros látványát és a zeneiparban kissé furcsának számító napszakot nem is hagyhattam szó nélkül.

Korán kelő típus vagy?

Egyértelműen! Már három órája fent vagyok és intézem az ügyeimet. Alapelvem, hogy az ember semmiben nem lesz sikeres, ha délig fekszik az ágyban!

A művészvilágban és a rocksztárok körében azért nem a hozzád hasonló gondolkodású arcok vannak többségben...

Nos, ebben igazad lehet, bár rocksztárnak semmiképpen nem vallom magam. Sokan pont a hozzáállásuk miatt nem jutnak egyről a kettőre ebben a bizniszben. Én csupán egy átlagos pasas vagyok, azt viszont biztosan tudom, hogy ha előre akarok lépni a táplálékláncban, akkor nincs mese, azért keményen meg kell dolgoznom. Ennek érdekében minden reggel fél hat körül kelek és egészen este tizenegyig teszem a dolgom.

Munkamániás vagy?

Bizonyos szinten igen, de ezért van jól menő karrierem. Ez már csak ilyen, semmit nem adnak ingyen!

Az új lemezed is komoly ambíciókról árulkodik, egészen kalandos anyagot rejt. Eredendően egy kísérletező kedvű albumban gondolkodtál vagy menet közben vált a korong ilyenné?

Ott kezdeném, hogy eredetileg nem is terveztem újabb szólólemezt készíteni, de valószínűleg pont ezért sikerült ilyen jól. Nem gondoltam túl semmit, nem ültem le azon agyalni, hogy milyennek is kéne lennie a korongnak, hány kislemezt szükséges kimásolni róla, és ezzel már idejekorán megszabadultam az ezzel járó nyomástól. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a covid-időszak alatt írtam meg az anyagot, tehát speciális helyzetben voltam. Tudod, ha az embert bezárják pár évre a házába, akkor mást sem tehet, mint pörgeti a kreativitását és alkot. Saját stúdióm van, így nem jelentett nehézséget állandóan riffeken és különböző témákon agyalni. Nem befejezett dalokat írtam, hanem egyre csak ontottam magamból a zenéket. Igazi zenefanatikus vagyok, imádom David Bowie-t, a hip-hopot, a metált, a punkot, és eleinte csak a saját szórakoztatásomra vettem fel a sokszínű ötleteimet. Az énekkel akkor még egyáltalán nem foglalkoztam, aztán mégiscsak eljutottam oda, hogy dalok formájába öntöttem és albumba rendeztem a feltornyosult anyagot. Lemezszerződést kötöttem, de teher így sem nehezedett a vállaimra. A helyzet az, hogy nem Billy Idolnak hívnak, hanem Billy Morrisonnak, a nevemet pedig sosem fogod látni a legnagyobb arénák bejárata felett. Nincs túl nagy tétje nálam egy lemeznek, nem nagyon izgat, hogy az emberek mit gondolnak majd egy-egy anyagomról, és pont ez ad művészi szabadságot nekem. Simán megengedhetem magamnak, hogy olyan experimentális lemezeket készítsek, mint ez a mostani, azt viszont mindig szem előtt tartom, hogy önellentmondásoktól mentes, konzisztens anyag legyen, ami kerek egészet képez.

Mostanában mindenki elhúzódó stúdiózásokról mesél a covid miatt. Nálad is ez volt a helyzet?

Tény, hogy sokáig tartott, mire lemez lett a dalokból, de elsősorban azért alakult ez így, mert egyik dalt sem dolgoztam ki teljesen és eleinte nem voltak határozott céljaim velük. Még akkor sem vettem túl komolyan az ügyet, amikor szóltam Geordie-nak Manson bandájából, valamint Erik Eldenius dobosnak, aki zenésztársam Billy Idolnál, hogy jöjjenek át zenélgetni. Végül az történt, hogy a velük való jammelésből kisült hét komplett téma, minek láttán már kezdett világossá válni, hogy ebből lemez lesz. Persze egyből más üzemmódba kapcsoltam és nekiláttam a többi dalnak, az első körben elkészülteket pedig teljesen átírtam. A stúdiózás baromi szórakoztató volt, mert rengeteget kísérleteztem különféle loopokkal és EDM hangmintákkal. Állati jó móka volt, és ennek külön örülök, mert a stúdiózás nem mindig fenékig tejfel, sok esetben elvész belőle az élvezet és csak a görcsölés marad.

Elképesztő felállást hoztál össze erre a lemezre, hemzsegnek a rocksztárok a korongon! Valamilyen szinten bele is folytak a kollégák a dalok kialakításába vagy csak eljátszották a részeiket?

Először is, nem az volt a fő mozgatórugó, hogy minél több híres embert összecsődítsek az albumra. Nem a saját egómat akartam kielégíteni ezzel, hogy még menőbbnek tűnjek, amiért ilyen barátaim vannak, hanem meg akartam találni minden dalhoz a leginkább odaillő zenészeket. Mindig is ez volt a fő törekvésem. A lemez hat dalát magam énekeltem fel, a többinél viszont nem éreztem úgy, hogy a hangom igazságot tudna szolgáltatni nekik, ezért szükség volt mások bevonására. Az összes vendég baráti alapon jött, üzletről szó sem volt és mindenkinek csak az alapokat küldtem el, amire megírhatták a saját szövegeiket és énekdallamaikat. Tudod, hogy van ez: az ember nem kezdi ecsetelni egy Corey Taylornak, hogy miként énekeljen és ugyanez volt a többiekkel is. Ha azt akarod, hogy Ozzy, Linda Perry, Billy Idol, DMC és Al Jourgensen szerepeljen a dalodban, akkor hagyni kell őket, hogy önmagukat adhassák. Nincs szükség arra, hogy te magad kitaláld a saját változatodat belőlük. A gitárosoknál ugyanez volt a helyzet: el nem tudnám képzelni, hogy megszabjam Steve Vainak, hogyan gitározzon! Nevetséges lenne, nem? Mindenki azt csinált, amit csak akart, nem voltak kikötések, és szerintem azért is lett ilyen nagyszerű a korong, mert mindenki azt nyújtotta, amit a legjobban tud.

Az album hírét érthető módon az Ozzyval és Steve Stevensszel közös Crack Cocaine kapta szárnyra...

Pedig direkt nem ezt hoztam ki első single-ként, hanem a Drowning című dalt, de mit lehet tenni? Mindenkit az a darab érdekel a legjobban, amiben a Sötétség Hercege énekel!

Pár évvel ezelőtt Steve Stevens mesélte, hogy ti hárman összejöttetek dalokat írni Ozzy egyik lemezéhez, melyek aztán mégsem jelentek meg. A Crack Cocaine netán egy az akkori számok közül?

Pontosítanék, mert nem egészen így történt: Ozzy a legjobb barátom, Steve pedig a zenésztársam immáron tizenhat éve, egyszer pedig úgy esett, hogy hármasban elkezdtünk dalokat írni. Ez egy igen rövid sztori volt a 2010-es évek közepén, úgy két napig dolgoztunk együtt Steve házában, de nem Ozzy számára, hanem minden különösebb célzat nélkül. A Crack Cocaine viszont valóban egyike volt azon daloknak, amelyek akkor születtek. Pár évvel később egyszer felhívott Ozzy felesége és menedzsere, Sharon, és szóba hozta a dolgot. Azt mondta, hogy mindketten nagyon jónak tartják a számot és kezdeni kéne vele valamit. Arra gondoltak, hogy keverjem készre és jelentessem meg a saját nevem alatt. Nagylelkű ajánlat volt és éltem is vele, azt viszont nem akartam, hogy szimplán kislemezként jöjjön ki, mert összezavarta volna az embereket. Ha magában jelenik meg, azt az érzetet keltette volna, mintha csupán egy újabb Ozzy-dal lenne, én viszont azt akartam, hogy részét képezze annak a nagy egésznek, amit kitaláltam koncepcióként. Egyébként a Crack Cocaine volt az a dal, ami a legnagyobb lökést adta ahhoz, hogy lemezkészítésre adjam a fejem, úgyhogy hálás vagyok Ozzynak és Sharonnak, amiért mindezt lehetővé tették.

Beszéljünk a Drowning dalról is, ha már szóba került az imént! Ennek a szerzeménynek mi a története?

A Drowning akkor kelt életre, amikor Geordie-val és Erikkel elkezdtük kibogozni az ötleteimet. Egy riff jelentette a kiindulópontot, amiből fel is építettünk valamit, végül azonban totál más lett, mert utólag átírtam az egészet. Ennek ellenére mindkettőjüket feltüntettem a szerzők között, mert amit az elején hozzátettek, az nagyban meghatározta a végeredményt. A szövege arról szól, hogy milyen fullasztó érzés volt szembesülni azzal a rengeteg egymásnak ellentmondó információval, ami a médiából áradt a covid-időszak alatt. Az egyik percben még ezt a maszkot ajánlották, pár órával később már a másikat, a különböző oltásoknál dettó ez volt a helyzet. Engem is ugyanolyan mélyen érintett a pandémia, mint bárki mást, érzelmileg óriási hatást gyakorolt rám, úgyhogy mindenképpen ki akartam írni ezt magamból.

Számos dalból visszaköszön egyfajta speciális indusztriális érzésvilág, ilyen a Dystopia, a Puppet On A String, illetve a Ministry-főnök Al Jourgensennel és John 5-val összehozott The Ayes Have It...

Így van. Ahogy öregszem, a hatásaim úgy válnak egyre szerteágazóbbá. Amikor tizenkettő voltam, kizárólag a Sex Pistolsról voltam hajlandó tudomást venni, semmi más nem érdekelt. Azóta viszont felnőttem és az évtizedek alatt egyre csak szélesedett a látóköröm zenészként. Az ipari vonalra már a műfaj indulásakor ráálltam, a Ministryt például már 1992-ben volt szerencsém látni, de szemtanúja voltam annak a turnénak is, amikor a Nine Inch Nails nyitott a Jane's Addictionnek. A súlyos indusztriális hangzásokat mindig szerettem, alaposan magamba is szívtam belőlük sok mindent. Al Jourgensen közeli barátom, rengeteg dalt írtam neki az utolsó két Ministry-lemezre és a The Ayes Have It is az ő számára készült, mégsem használta fel valamiért. Viszont így természetesen adta magát, hogy ne dobjuk ki, inkább tegyük fel az én albumomra és énekeljen ő benne. Mondtam neki, hogy itt az ideje törleszeni valamit az adósságából, ha már annyi témát adtam neki korábban! (nevet) Al volt az, aki John 5-ot javasolta gitárosnak a dalba, noha személyesen nem ismerte. Nekem viszont jó cimborám, úgyhogy egyből fel is emeltem a telefont és szóltam neki, hogy jöjjön. John is nagy Ministry-rajongó, szóval nem kell csodálkozni, hogy a nóta olyan lett, mint valami kiadatlan Ministry-felvétel. Szerintem az a legnagyobb erőssége ennek a lemezanyagnak, hogy érződik rajta az az ösztönösség, ahogy készült: semmit nem számoltam ki előre, még a vendégek is teljesen spontán módon kerültek a képbe.

Ezekbe az ipari témákba jó adag punk is vegyül, nem?

Abszolút! A lelkem mélyén még mindig ugyanaz a punk vagyok, aki voltam. Ez soha nem fog megváltozni. A punkzene meghatározta az egész életemet, amikor először láttam a Sex Pistolst. a tévében. Egész Anglia felháborodott rajtuk, de nem értettem, miért. Elképesztő energia áradt a mozgalomból és egyből tudtam, hogy a részese akarok lenni, ebben a formában akarom hallatni a hangomat. A punk örökre a DNS-em részévé vált.

További különlegességek is vannak a lemezen, például a Just Like A Movie Run-DMC-vel és Persia Numannel. Őszintén szólva, ez elég váratlanul ért...

És pont ez a lényeg! Képzeld el azt az albumot, ami az elejétől a végéig azt nyújtja, amire előzetesen számítasz! Az ilyesmi iszonyú unalmas! A hip-hop nekem ugyanaz, mint a punk rock: nem egy póz vagy egy divatos frizura, hanem világnézet, hitvallás. Amikor a Run-DMC és a Public Enemy berobbant, ugyanolyan veszélyesek és polgárpukkasztóak voltak, mint a punkok, a hatalmi elit pedig ugyanúgy berezelt tőlük. Ők is kiállták az idő próbáját és nem véletlen, hogy azóta már bekerültek a Rock And Roll Hall Of Fame-be. Darryl is egyike a barátaimnak, úgyhogy amikor előszedtem ezt a régóta elfekvő loopot, egyből rá gondoltam, ő pedig fantasztikus munkát végzett vele!

A Linda Perryvel készített Chasing Shadows balladáról is mesélj, kérlek!

Örömmel, mert nagyon büszke vagyok rá! Leginkább azért, mert Lindának nem szokása mások lemezein szerepelni. Baromi elfoglalt, folyamatosan ontja magából a mások számára írt slágereket, rendesen gyűjtögeti a Grammy-jelöléseket és a különféle díjakat, viszont vagyunk annyira jóban, hogy velem most kivételt tett. A dalt teljes egészében egyedül írtam, a zenét, a szöveget, a dallamokat és a zongorás hangszerelést is én csináltam. Létezik egy olyan demóverzió, amin még én énekelek, de a világ még nem érett meg arra, hogy azt hallja... (nevet) Finoman fogalmazva sem jó az a változat, igazából azért készült, hogy Linda lássa, mit is akarok kihozni belőle. Kissé félve adtam oda neki, mert arra számítottam, hogy azt mondja majd egy nagy sóhaj közepette: „Gyere át és megpróbálunk kreálni belőle valami értelmeset". De óriási meglepetésemre nem ez történt. Mindössze annyit fűzött hozzá, hogy „ez így jó, ahogy van, nincs más dolgom, mint elénekelni". Dalszerzőként hatalmas elismerés volt ezt hallani egy olyan szaktekintély szájából, mint Linda!

Nem gondolod, hogy ebben a dalban van némi Beatles- és Lennon-hatás?

Dehogynem, ugyanakkor David Bowie-jellegű érzetet is ad, az akkordmenet nagyon Bowie-s. Ahogy dúrból mollba megy át, az nagyon olyan, de az ilyen típusú váratlan akkordváltások is Bowie-ra voltak jellemzőek. Igazából Linda harmóniái tették Beatles-szerűvé a témát, amit persze abszolút nem bánok. Ha képes vagyok írni egy dalt, ami Bowie és a Beatles között félúton áll, és Linda Perry énekli, annál több nekem nem kell! (nevet)

Érintőlegesen említetted a lemezen felvonuló szólógitárosokat. Hogy ment az együttműködés velük?

Steve Vai és John 5 külön rögzítették a részeiket, elküldtem nekik a dalokat, ők pedig visszaküldték a szólókat. Modern technológia. Steve Stevens más tészta volt, sokat dolgoztunk együtt. Steve a felelős azért, hogy az idők folyamán magam is szólógitárossá váltam, illetve azért is, hogy jó gitáros lett belőlem. Ha másfél évtizeden keresztül állandóan egy színpadon állsz és rendszeresen együtt stúdiózol Steve Stevensszel, aki a világ egyik legjobbja, akkor akaratlanul is megindulsz a fejlődés útján, mert átragad rád csomó minden a profizmusából. Steve egészen fenomenális zenész, ráadásul olyan ember, akivel nagyon könnyű együttműködni. A legfontosabb vele kapcsolatban viszont az, hogy fogadóképes. Ezt abban az értelemben mondom, hogy hagyja a másik gitárost kibontakozni, nem akarja mindenáron ráerőltetni a másikra az elképzeléseit. A legtöbb szólógitáros nem ilyen. Ha mutatsz nekik egy riffet, akkor azt mondják, hogy „jó, jó, de mi lenne, ha inkább így és így játszanád?" (nevet) Steve-ben továbbá megvan a zenei alázat, mindig a dalok érdekeit tartja szem előtt, sosem magát akarja előtérbe tolni, ami szintén komoly erény.

Te magad mindig inkább ritmusgitárosnak és dalszerzőnek mutattad magad, mint szólógitárosnak. Egyetértesz?

Tényleg inkább ez az én utam, legalábbis a kezdetekkor ez volt. A gitárosok többsége átesik azon a fázison, amikor csak a technika és a sebesség motiválja, mindenki be akarja bizonyítani magának, hogy le tudja játszani Vait, Satrianit és Malmsteent. Én azonban sosem álltam be a sorba. Anatómiailag sem vagyok alkalmas arra, hogy sweep arpeggiókat tekerjek a gitáron, mert finom, vékony ujjak helyett nagy lapátkezekkel áldott meg az ég, de amúgy is a punk felől jövök. Számomra a Sex Pistols Anarchy In The UK dala testesíti meg mindazt az energiát, amit a gitározásban szeretek, szóval nekem a kvintelés a minden. A Cheap Trick, az AC/DC vagy a Wildhearts zenéjét is pont ezért imádom annyira, mert ezeknél is a dalok, a felejthetetlen kórusok és a kvintakkordok állnak középpontban, nem a villogás. Ez a mentalitás végigkísérte a fiatalságomat és ki merem jelenteni, hogy átkozottul jó ritmusgitáros lettem. Negyed évszázaddal ezelőtt viszont Los Angelesbe tettem át a székhelyemet, itt pedig rengeteg szólógitárossal hozott össze a sors, amihez alkalmazkodnom kellett. Érted, amikor a ZZ Top-legenda Billy Gibbonsszal jammelsz a színpadon és egyszer csak rád mutat, hogy „most Billy Morrison következik, ez az ő köre", akkor bizony össze kell szedned magad és bele kell állnod a szólóba. Ahogy említettem, Steve Stevensnek rengeteget köszönhetek, hogy magabiztos szólógitáros lett belőlem, ezt a képességet pedig ezen az anyagon is kamatoztattam. Úgy voltam vele, hogy ha már itt tartok és a saját lemezemet készítem, akkor miért is ne engednék meg magamnak pár szólót, csak úgy, szórakozásból? Persze senki ne képzelje azt, hogy millió hangból álló műremekek születtek a kezeim alatt, az nem én vagyok. Félre ne érts, csak felsőfokban tudok nyilatkozni Steve Vairól, Eddie Van Halenről és a többi nagy virtuózról, de nekem a szólógitározás Steve Jonest és a Never Mind The Bollocks albumot, a Cheap Tricket és Rick Nielsent, illetve Angus és Malcolm Young párosát jelenti. A szólóim ezekre az előadókra reflektálnak és ugyanúgy a dallamokra épülnek, mint az ő műveik. Kevesen vannak, akik ezt az attitűdöt és a virtuozitást képesek jól ötvözni, de Randy Rhoads például ilyen volt. Bármit el tudott játszani, a kisujjában volt a technika, mégis elsősorban a dallamérzéke tette halhatatlanná. Voltam Ozzyval Dél-Amerikában, hallottam, ahogy hetvenezren éneklik Randy ikonikus szólóit. Na, az hidegrázós volt! Az az igazi rock'n'roll!

Úgy tudom, hogy nagy híve vagy a modern stúdiós technológiáknak. A digitális hangzások és a hangminták mennyire összeegyeztethetők az általad képviselt nyers, őszinte rock′n′roll zenével?

Nézd, eljátszhatnám a sznobot, és mondhatnám, hogy semmi nem ér fel a régi analóg cuccok hangzásához, de nem teszem, inkább őszinte leszek: az egész világ telefonon hallgatja a zenét, végtelenségig összetömörített, rettenetes digitális állományok formájában, bluetooth-fülhallgatókon kereszül. Ennek tudatában akkor most felteszem a költői kérdést: van értelme analóg módon zenét rögzíteni manapság? Amúgy meg képes vagyok digitális eszközökkel analóg hangzású muzsikát gyártani, amit persze csak én hallok a stúdiómban, mert mire kiadom és a végfelhasználókhoz jut, addigra úgyis ugyanolyan borzalmasan kompresszálttá válik, mint minden más. Én még dolgoztam nagy stúdiókban 24 sávos motyón, még editáltam szalagokat borotvapengével, de ennek ma már semmi értelmét nem látom. Ha ki sem kell tennem a lábamat a házból ahhoz, hogy pillanatok alatt összerakjak egy profi felvételt, akkor minek kínlódjak elavult technológiákkal?

A zenehallgatást illetően sem maradtál régimódi? Nem hallgatsz vinyl-lemezeket?

Ezzel kapcsolatban sem fogok hazudni neked: habár rengeteg vinyl-korongom van, az összes a kamrában porosodik. Már nem veszem elő őket, lemezjátszóm sincs. Ebből a szempontból ugyanolyan vagyok, mint az átlag. Vagy az autóban hallgatom a zenéimet, vagy a telefonomon keresztül streamelem őket, vagy a rádió megy. Itthon nem szól zene, inkább a tévét nézem. Tudod, ha az embernek a zene a munkája, akkor már nem vágyik arra, hogy a szabadidejében is azzal foglalkozzon. A bankárok sem az árfolyamokat böngészik, amikor este hazaérnek.

2001-ben Billy Duffy felkérésére beszálltál a The Cultba, mégpedig basszusgitárosnak. Gondolom, az sem akármilyen kaland volt...

A The Cult az egyik legkedvesebb bandám és Billy Duffyt úgy negyven éve ismerem, még Londonban találkoztunk először. A The Cult számomra mindig is Billy és Ian Astbury duóját jelentette. Játszhatott akárki a zenekarban, az akkor is kizárólag kettejükről szólt. Olyanok ők nekem, mint Jagger és Richards, ezért a kultikus státuszért pedig alaposan megdolgoztak. Noha csak rövid ideig voltam velük, óriási élmény volt velük zenélni, mert a kedvenc dalaimat játszhattam számomra nagyra értékelt társakkal, mindezt pedig arénákban és stadionokban tettük. Azóta is szeretek basszusozni, de csak a stúdióban. Még egyszer biztosan nem indulnék turnéra basszerként, mindazonáltal ez a szerep hatalmasat lendített a karrieremen. A The Cult révén a nevem Amerikában is felkerült a térképre, ott is elismert zenésszé váltam, úgyhogy örökké hálás leszek Billynek és Iannek a lehetőségért!

Köztudott, hogy műgyűjtő és művészetpártoló vagy, leginkább a kortárs művészetet részesíted előnyben, illetve magad is festesz és komoly sikereket aratsz vele. Mesélnél erről?

A művészetért gyerekkorom óta rajongok. Gyűjtöm a modern művészet remekeit, ami egyfajta pénzügyi befektetés is számomra. A házam tele van ezekkel, képes vagyok órákig ácsorogni előttük és nézni őket a legnagyobb csendben. Szinte meditációval ér fel ez nekem. A saját műveimet viszont nem akasztom ki a falamra. Galériákban vannak kiállításaim és rendkívül sikeres vagyok, a világ minden tájáról érkeznek a megrendelések. Egyébként sosem gondoltam volna, hogy egyszer festőművész is leszek...

Hogy derült ki, hogy van érzéked ehhez?

Tulajdonképpen Ozzy volt az, aki ebbe az irányba lökdösött. Tudta, hogy mennyire odáig vagyok a művészetekért és állandóan mondogatta, hogy ki kellene próbálni magam ezen a területen is. Nem voltam biztos magamban, mert sosem tanultam ezt, igazság szerint elég hamar otthagytam a sulit. Az sem volt magától értetődő számomra, hogy tudok rajzolni, de Ozzy csak nem hagyott békén. Totál az agyamra ment, állandóan azt mantrázta, hogy festenem kéne, mígnem egyszer bementünk egy művészkellékeket árusító boltba. Fogtam magam, megvettem a legkisebb vásznat és a legalapvetőbb ecseteket négy alapszínnel, csak hogy leszálljon rólam. Éppen a Black Sabbath-tal voltunk valahol, úgyhogy visszamentünk a hotelbe és stílszerűen festettem egy koponyát, ami hasonló élménynek bizonyult, mint amikor megtanultam eljátszani a God Save The Queent a Sex Pistolstól. Katartikus volt és azóta sem hagytam abba. Ennek már tíz éve.

Mire vagy a legbüszkébb festőművészként?

Egyértelműen arra, hogy lóg egy képem Washingtonban, a Capitolium épületében. Fogalmazzunk úgy, hogy angol lévén nem adatott meg eddig, hogy a Buckingham-palotában legyen egy képem, de a Capitolium valamennyire kárpótolt ezért! (nevet) Hasonló büszkeséggel tölt el, amikor egy vevő visszajön és vesz tőlem egy második képet, mert az azt jelenti, hogy az elsővel sikerült mélyen megérintenem. Ez ugyanolyan, mint amikor írsz egy számot, majd valaki évekkel később odamegy hozzád és azt mondja, hogy a dal megváltoztatta az életét. Ezek nagyon nagy dolgok, ezekért a pillanatokért érdemes alkotni!

Az interjú először a Music Media Magazinban jelent meg.

Promóciós fotók: Jane Stuart