Shock!

Negyven évvel ezelőtt jelent meg Phil Collins harmadik szólóalbuma, a No Jacket Required. A Genesis dobosából a brit progresszív csapat dobos/énekesévé, majd szólóban is sztárrá váló Collins az 1985-ös albummal lépett fel az abszolút csúcsra: a lemez megjelenését olyan sikerszéria övezte és követte, ami a mai napig párját ritkítja. Bár maga a főszereplő utólag kevésbé kedveli a bődületes sikerdalokkal telepakolt lemezt, a No Jacket Required így is egyértelműen kora egyik legfontosabb és legkerekebb pop/rock-produkciója volt. Sussudio, One More Night, Don't Lose My Number, Take Me Home: utazzunk hát vissza négy évtizedet az időben, amikor olyannyira Phil Collinsról szólt minden, hogy az már szerinte is túlzás!

„Bátorítottuk Philt, hogy valósítsa meg önmagát szólóban, és azt kívántuk, hogy sikeres legyen... de azért nem ennyire!" – foglalta össze utólag nevetve egy korabeli interjúban Tony Banks, hogyan érezték magukat Mike Rutherforddal, miután Phil Collins berobbant a legszélesebb popzenei köztudatba 1981-es Face Value szólóalbumának In The Air Tonight dalával. A brit progresszív színtér egyik alapbandájának másik két tagja okkal húzta fel a szemöldökét Collins önálló sikerei láttán: noha a Genesisnek sem kellett soha kegyelemkenyér után néznie, üzleti szempontból az ugyanazon évi Abacab album eredményei még azzal együtt sem közelítették a Face Value-éit, hogy az anyag egyébként a csapat történetének egyik legjobban fogyó munkája lett. Különösen igaz volt ez az Egyesült Államokra, ahol Phil gyakorlatilag a mennybe ment. A helyzet voltaképpen csak a következő dupla kör végére tisztázódott le: Collins az 1982-es Hello, I Must Be Going!-gal folytatta az önálló sikerszériát a The Supremestől feldolgozott You Can't Hurry Love diadala révén, és az 1983-as, simán csak Genesis című zenekari album eredményein, illetve a turné látogatottságán, a fogadtatáson már az is tükröződött, hogy szólóeredményei a triónak is új rajongói réteget hoztak.

Mindazonáltal egyértelműnek tűnt, hogy a következő évek nem a Genesisről szólnak majd nála. Collins producerként és/vagy sessiondobosként neves előadók egész soránál segédkezett ezekben az években Robert Planttől az ABBA-énekesnő Anni-Frid Lyngstadon és Adam Anten át egészen Eric Claptonig. Kicsit már ekkor is olybá tűnt, mintha a vízcsapból is Phil Collins folyna, ám 1984-ben még az addigiakhoz képest is soha nem látott sebességbe kapcsolt a gépezet. Az újabb szintugrás az év első felében következett be az Against All Odds (Take A Look At Me Now) című balladával, amely a Jeff Bridges, James Woods és Rachel Ward nevével fémjelzett, hasoncímű film – magyarul Esélylesők – betétdalaként bevette az MTV-t és a rádiókat. Noha maga a film nem aratott különösebb sikert, a még a Face Value anyagával együtt született, elfekvőből előkapart és csak úgy mellékesen véglegesített dal diadala minden képzeletet felülmúlt: Collins első szólószámaként felkerült az amerikai listák élére.

Phil ezekben a hónapokban már nyakig ült harmadik önálló albumának munkálataiban, és elég alaposan belemászott a Bob Geldof-féle jótékonysági Band Aid-kezdeményezésbe is. Ám ezekkel párhuzamosan újabb megkeresést kapott: „Mindig is imádtam az Earth, Wind & Fire-t, így amikor 1984-ben felkértek Philip Bailey Chinese Wall szólólemezéhez producernek, örömmel elvállaltam. Erre mindenki elkezdte Philipet faji alapon nyomasztani, mondván, nehogy valami fehér lemezzel rukkoljon elő... Így aztán bevonta a munkálatokba Nathan Eastet is. Eleinte kicsit döcögősen haladt a dolog, de aztán szépen összeállt a kép. Már nagyjából elkészültünk, amikor Philip rám nézett, és annyit mondott: egy dalt sem írtunk együtt az albumra. Így aztán jammelni kezdtünk az egyik este, és ebből állt össze egy verze meg egy refrén. Már aznap felvettük, nehogy elfelejtsük, ebből lett aztán az Easy Lover. Igazi kortalan nóta, egyszerűen fantasztikus. És utána hirtelen a hip-hop brigád is belém szeretett. Azt kérdezgették: ez meg honnan jött? Hiszen se nem fekete, se nem fehér zene, hanem inkább olyan érdekes, bézsszínű izé..."

A fókusz persze a harmadik saját albumon volt, amellyel kapcsolatban Collins mindössze egyvalamiben volt előzetesen biztos. A Face Value és a Hello, I Must Be Going! központi témáját az énekes és első felesége, Andrea Bertorelli válása adta: a trauma és utóélete ihlette az énekes legnagyobb szólósikerei közül az In The Air Tonightot, az I Don't Care Anymore-t és bizonyos mértékig még az Against All Oddsot is. Mostanra azonban el akart távolodni a sötétebb, depressziósabb megközelítéstől: „Olyan dalokat akartam írni, amilyeneket korábban nem. Táncosabb lemezben gondolkodtam ez előzőeknél." Mindehhez frissítette a közreműködők listáját is, az elmúlt évek forgatagának köszönhetően történetesen a korszak legnagyobb sztárjaival: „A munka dandárját, a nehéz dolgokat megcsináltam otthon: átmásoltam tizenhat sávra a demóimat, és meghívtam vendégeskedni néhány havert. Peter Gabriellel nemrég dolgoztunk együtt, így Helen Terryvel együtt meginvitáltam vokálozni a Take Me Home-ban. Stinggel pedig szintén nem sokkal korábban melóztunk közösen a Band Aid révén, szóval együtt énekeltük el a Long Long Way To Gót. De jött Dave Frank is a New York-i szintipop-duóból, a The Systemből, a Sussudiót vele raktuk össze a gyilkos fúvósokkal együtt."

Mindez azonban nem bizonyult elegendőnek, így az eredeti tervekkel ellentétben Collins ismét bevonta a munkába a Genesis turnéi mellett az előző két szólóalbumon is gitározó Daryl Steurmert: „A demószakaszban én játszottam fel a hangszerek javát, de egy idő után beláttam, hogy szükségem lesz egy igazi gitárosra is." Stuermer: „Felhívott, hogy írt néhány új nótát, és megkérdezte, nem segítenék-e befejezni a demókat, mivel Phil nem tud gitározni. És hála a jó istennek, hogy nem tud!" Az album dandárja így Stuermer közreműködésével nyerte el végső formáját, de új igazolásként komoly erősítést jelentett a stábban a jellegzetes fazonú és játékú session-basszer, Leland Sklar is, aki szintén hozzátette a magáét a dalokhoz. A lemez majdani címét pedig szintén egy sztárbaráttal közös sztori ihlette, történt ugyanis, hogy Collinst és Robert Plantet Chicagóban nem engedték be egy étterembe: „Teljesen korrekt módon öltöztem fel: elegáns nadrág, tehát nem farmer, hozzá egy szép bőrkabáttal. De a bejáratnál közölték velem, hogy csak zakóban léphetek be az étterembe... Hiába mutogattam a bőrjakómra, nem mehettem be. Eléggé felidegesítettek..."

Az említett Easy Lover 1984 végén tört fel a listák élére az Egyesült Királyságban és szépen beindult az Államokban is, párhuzamosan a Band Aid-kezdeményezés jótékonysági Do They Know It's Christmas? single-jével, amelyben Phil szintén jelentős szerepet vállalt. Mindez tökéletes alapozást jelentett a harmadik Collins-szólólemeznek, a No Jacket Requirednek is. Nem túlzás egész pályás letámadásról beszélni: ezekben a hónapokban szó szerint nem lehetett úgy bekapcsolni a rádiót vagy kinyitni egy zenei magazint, hogy ne ez a fazonra mindennek, csak sztáralkatnak nem tűnő figura köszönjön vissza...

Nyilván nem véletlen, hogy noha némileg kilóg a Shock! alapprofiljából, épp erről a lemezről olvashatsz most ezeken a hasábokon: ennyi személyes érintettség talán belefér, de úgy alakult, hogy a No Jacket Required volt életem első, már saját magamnak felfedezett kedvence kisgyerekként. Néhány évvel a megjelenés után ismerkedtem meg vele, amikor Collins épp a Two Heartsszal tarolt a már Magyarországon is fogható MTV-n meg a rádiókban, nekem pedig nagyon megtetszett a dal. Szinte kozmikus együttállásnak éreztem, hogy egy családi barátnál beleütköztem a No Jacket Requiredbe, így aztán átvetettem magamnak – fun fact, de ez a '80-as évek végén történt, így emlékeim szerint ekkor láttam életemben először CD-t is, ami idehaza akkoriban még abszolút futurisztikus dolognak számított. Noha először némi csalódást okozott, hogy a Two Hearts nem szerepel a másolt Samsung kazettámon, nem telt bele sok idő, és megfeledkeztem erről: annyira megfogtak a hallottak, hogy végül már nem is hiányzott. Így aztán a következő időszakban ez lett életem első albuma, ami nem meselemez vagy valami hasonló volt, nem is csak úgy a szüleim révén hallottam a háztartásban, hanem saját, szabad akaratomból kezdtem el napi rendszerességgel, fanatikusan hallgatni. A fanatizmus ebben az esetben szó szerint értelmezendő: ha egy lemezt kellene megneveznem a gyerekkorom – tehát még a tinédzserévek hozta berockosodás előtti időszak – legfontosabb soundtrackjeként, bizonyosan csakis ez lehetne az.

A No Jacket Required a Sussudio fúvósok dominálta, tempós és lendületes r'n'b/pop/funk/akármi ötvözetével indul. Noha a dalt annak idején többen is bírálták egyértelmű és leplezetlen Prince-áthallásai miatt, Collins hangként és hangszerelőként is volt akkora karakter, hogy ezzel együtt is saját ízt adott neki. Sklar lankadatlanul gyomrozó alapjai és a játékos – gépi – dobritmusok óriási húzást adnak a dalnak, a fúvós szekció pedig egyenesen briliáns. Maga a cím puszta szójáték, nem jelent semmit, de jól cseng – könnyed alapozás a lemeznek, vagyis a Phil által előzetesen áhított táncosabb jelleg már a nyitásnál összejön. A zeneileg Stuermer által hozott Only You Know And I Know hangvételét tekintve egy fokkal morózusabb darab, a lendülete is rockosabb, bár Phil áradó dallamai mellett is elsősorban hasonlóan jellegzetes, lüktető dobolására érkező markáns szintetizátorok viszik benne a prímet. A drámai csúcspontot persze a „You told me, please, try to remember before I walk away..." rész hozza, ahol Collins nekiereszti a hangját – igazi libabőrt hoz.

Mint ahogy libabőrt hoz a Stinggel közösen rögzített, politikusabb témájú Long Long Way To Go is. Lassú darabról beszélünk, ám határozottan nem összebújós balladáról: a sajátos hangulat itt annak a bizonyos néhány gépi ütemnek és a billentyűs-szintetizátoros-effektes, szinte légies és álomszerű megközelítésnek köszönhető, ami azonnal megmarkol és felkap, hogy valahová nagyon messzire repítsen. Ahogy Collins kibontja a dallamot, attól persze nem nagyon lehet szabadulni, amikor pedig a refrénben Sting is beszáll mellé, még ezt is sikerül fokozni, de valójában minden fogóssága mellett sincs a dalban semmi tipikus. Ha ennyi személyes ismét belefér: vakuemlékként él bennem, amint olyan kilenc-tízévesen a székesfehérvári panelben hallgatom ezt egy este, bámulok ki az ablakon, a hold tejfehér fénye bevilágítja a lakótelep üres utcáit, és megszáll valami olyan boldog nyugalom, ami jellemzően csak egy kilenc-tízéves gyereket tud megszállni. De a lenyomata azért még ma is visszaköszön, ha meghallom a dalt. Ami amúgy teljesen valószínűtlenül, egyik pillanatról a másikra ér véget.

Az I Don't Want To Know rockosabban menetelő tétel, itt ismét Phil viharos korábbi párkapcsolatai adják a központi témát a mézédes vokálokkal meg a dús, gazdag hangszereléssel. Érdemes figyelni, mennyire tökéletes harmóniában kíséri az énekdallamokat a refrénben a gitáron Stuermer, szimpla ötlet, de óriási. Kevésbé ismert darab, de meghálálja a törődést. A One More Night ezzel szemben az éra egyik emblematikus Collins-darabja: jellegzetes merengek-a-sötét-szobában-és-fújom-a-füstöt líra, zsigerileg nagyon mentek neki ezek a típusú balladák, ez is perfekt versenyző ebben a kategóriában Don Myrick óriási szaxofonszólójával. Kölyökfejjel ugyanakkor mégis a Don't Lose My Number volt az abszolút favoritom az albumról, utólag visszatekintve nem véletlenül, elvégre ez a No Jacket Required legrockosabb tétele a maga keményen húzó ritmusalapjaival. Stuermer játékosan fel-felszikrázó gitárja persze eleinte csak színez, a számon végigvonuló jellegzetes elfojtott feszültséget Phil tanítani valóan kanyarított dallamai adják meg, hogy aztán a refrénnél már alákenjenek némi habosítatlan torzgitárt is. A szám dzsesszes ízeket sem nélkülöző gitárszólójára a zseniális jelzőt sem félek használni: Stuermer is abba a sessionista kategóriába tartozik, aki a mezőny javát csípőből és lazán lezenélte. Érdekesség: a dal szövege nem igazán jelent semmit, Phil a mai napig nem tudja pontosan, ki is az a Billy, akinek semmiképpen sem szabad elveszítenie az énekes számát. Mindenesetre így is jól hangzik.

A Who Said I Would ismét fúvósokat ötvöz dús szintezitátoros megközelítéssel és némi egyszerre rockos, egyszerre kicsit karibi ritmusvilággal – ebben is rejlik nem kevés kirobbanni készülő energia, ami azonban végig a felszín alatt marad, és csak az oldalvizekre csatornázzák el. Épp ez adja meg a nóta különleges hullámzását. A Doesn't Anybody Stay Together Anymore-t a Collins környezetében rövid időn belül bekövetkező számtalan válás és szakítás ihlette. Ennek megfelelően a dal a maga idejében amolyan pillanatnyi benyomásként született, ám Stuermer dörmögő basszusa és a rá érkező szintetizátoros alapmotívum révén nagyon gyorsan helyet követel magának a lemez legjobb pillanatai között. És azt is érdemes megfigyelni, mennyire óriási dolgokat dobol itt a háttérben Collins, mert ez is baromi messze van mindentől, amit tipikusnak nevezhetnénk... Nem beszélve a középrész mézédes vokáljairól. Az Inside Out szintén nagy gyerekkori favorit volt, ami utólag talán meglepő, de bizonyára a nagyon ragadós, fejből kiirthatatlan refrén tehetett róla. Maga a dal amúgy inkább amolyan elmélkedős, félig-meddig lírai rocktéma, ahol a zongora is egyenrangú szerepet játszik Stuermer torzított gitárjával. Daryl csak úgy mellesleg ismét parádés szólót villant a végén.

A fináléra pedig újabb örök kedvencet tartogatnak a Take Me Home-mal. Utóbbinál a Collinsra jellemzően ironikus-tréfásra vett klip kicsit félrevitte a fókuszt, a dal témáját ugyanis eredendően a mentális betegségek jelentik, a fő ihletforrást itt konkrétan a Száll a kakukk fészkére adta. Rejlik ebben is némi felszín alatt lappangó feszültség, amit a szüntelenül kalapáló dobritmusok adnak meg a fokozatosan építkező és egyre vastagodó hangszeres szólamokkal meg Phil hipnotikus énektémáival – itt azonban fel is oldja mindezt a csodálatos ívű refrén, a háttérvokálokban a kristálytisztán hallható Peter Gabriellel. Első blikkre szimpla felépítésű, egyenes vonalú darab, és a mérgező melódiáknak köszönhetően nyilvánvalóan instant sláger is, ám valójában annyi minden történik benne zeneileg, hogy azt nehezen lehetne érzékeltetni. Gyerekként nyilván nem ilyeneken járt az eszem, de utólag nem nehéz párhuzamba állítani a dalt a Rush vagy a The Police korabeli dolgaival sem. Utóbbiak azonos fal ellentétes oldalát bontogatva jutottak el egymással szomszédos vizekre, és Collins is valahová ide érkezett meg ezzel a csaknem hatperces mesterművel. Óriási zárás. Még egy személyes adalék: akkor és ott, azokban az években annyira megbabonázott, hogy még valami kezdetleges magyar szöveget is költöttem rá kölyökfejjel. Hálistennek mára csupán pár mondatfoszlány maradt meg belőle a fejemben, de ha megölsz, sem fogom leírni őket... Az eredeti CD-kiadást egyébként egy We Said Hello Goodbye című, nem kicsit Beatles-hatású zongorás lassú zárta, de ez az én másolt kazettámon valamiért még ennek ellenére sem szerepelt akkoriban. A hangzásról meg nincs értelme sokat zengedezni, klasszikus megaköltségvetésű, '80-as évekbeli szuperprodukcióról beszélünk, amit egy kisebb vagyonért rögzítettek, és minden cent hallatszik is rajta.

Történetesen úgy alakult, hogy amikor az album 1985 februárjának derekán a boltokba került, az Easy Lover épp az amerikai listák második helyén csücsült – hogy aztán mindössze néhány héttel később a One More Night már az élen kövesse, párhuzamosan a Billboard Top 200 élére felkapaszkodó nagylemezzel. Phil ezzel egy időben még egy Grammyt is besöpört az Against All Oddsért. Ezek után utólag sem tűnhet meglepőnek, hogy a No Jacket Required egyenesen hét teljes héten át vezette az amerikai eladási listákat, a szupersztárság új szintjére katapultálva ezzel az énekest. Collins a Sussudióval újabb listavezető slágert produkált a tengerentúlon, majd a Don't Lose My Numberrel (4.) és a Take Me Home-mal (7.) két további Top 10-eset. Ezzel párhuzamosan a lemez Nyugat-Európában is láncát letépve rongyolt végig az eladási összesítéseken, és elég gyorsan nyilvánvalóvá vált: ez itt most nem pusztán „csak" egy sikeres kiadvány, hanem valami több annál. Igazi korszakos kulturális jelenségről volt szó.

Így esett tehát, hogy Phil Collins 1985. július 13-án már vitathatatlanul a földkerekség egyik leghatalmasabb sztárjaként lépett színpadra a Live Aiden – egyedüliként nem is csupán egyszer, hiszen a londoni gála után átrepült Philadelphiába. Igaz, utóbbi fellépés nem sült el túl jól, hiszen itt a saját háromszámos blokkja után még beült az alkalomszerűen összeállt Led Zeppelin dobcucca mögé is, és a rövid szett híresen hevenyészettre sikeredett. Utólag persze mindkét fél másként idézi fel a hátteret, abban azonban egyetértenek, hogy a performansz nem volt méltó a névhez. Jimmy Page: „Robert szólt, hogy Phil szívesen fellépne velünk. Mondtam, oké, de csak ha ismeri a számokat. Ehhez képest már a Rock And Roll kezdését sem volt képes hozni, szóval egyből láttam, hogy baj van. Úgy jött oda, hogy lövése sem volt a nótákról. Nyomtuk a Whole Lotta Love-ot, ő meg végig fogalmatlanul csépelte a cuccot és közben vigyorgott. Viccnek is rossz volt..." Collins: „Eredetileg arra készültem, hogy csak összeállunk és zenélünk, de az eredeti megbeszélés és a koncert között valami történt, akkorra ugyanis már mindenki a Led Zeppelin újjáalakulásaként hivatkozott a dologra. És ebben persze én lettem a nem megfelelő ember a nem megfelelő helyen... Robert nagy örömmel fogadott, de Jimmy egyáltalán nem. Egyből éreztem, hogy nem lát szívesen, és ha megtehettem volna, igazság szerint le is sétálok a színpadról. De akkor meg a mai napig arról beszélnénk, miért sétált le a színpadról a Live Aiden Phil Collins, szóval valahogy kibekkeltem... De tényleg katasztrofálisan sült el a dolog. Robert hangja sem volt éppen csúcsformában, mint ahogy Jimmy is teljesen szétfolyt. Nem miattam volt szar az egész."

Mint a fentiekből is sejthető, Collinsnak a gigantikus sikerekkel párhuzamosan ekkorra megjelent egy ellendrukkeri rétege is. Az obskúrusabb magazinok rendszerint csak a kommersz popzene legutálnivalóbb megtestesítőjeként hivatkoztak rá – ehhez csupán hozzátett, hogy ezek a jellemzően alternatívabb, poszt-punkos hátterű orgánumok annak idején, progrock-dinoszauruszként már a Genesist is gyűlölték. Mindezt tetézve Collins akkurátusan bújta a magazinokat és ha valami nem tetszett neki, rendszerint hangot is adott ennek: „Egyszer például felhívtam egy kritikust Indianapolisban: halló, itt Phil Collins beszél, épp most olvastam a cikkedet... nem értesz ehhez az egészhez túlságosan, igaz? A mai napig pontosan emlékszem, ki és hogyan fikázott le. Egy kritikus San Franciscó-i újságíró például azt írta a koncertemről, hogy én vagyok a pop McDonald's-a. Én meg egyszerűen képtelen voltam felfogni ezt, hiszen előző este 15 ezer ember tombolt a bulin. Akkor hogy lehet, hogy ennek az egy csókának nem tetszett, amit lát? Ilyenkor elkezdesz azon töprengeni, vajon hol bujkálnak a közönségben ezek az arcok, és egy idő után a mániáddá válik a dolog... Tisztában vagyok vele, hogy hisztizsáknak tűnök emiatt. De közben azért persze élveztem a helyzetemet, és mai fejjel, kiegyensúlyozottabban visszatekintve azt is megértem, miért kritizáltak olyan sokan."

Phil sikerszériája tényleg karikatúra-szerűnek tűnt: az év őszén, csak úgy mellékesen produkált még egy amerikai listavezető dalt a Separate Lives című soulballadával, amelyet a White Nights – azaz Halálbalett – című háborús thriller betétdalaként énekelt közösen Marilyn Martinnal. Ezután, csak úgy mellékesen, az év decemberében színészként is debütált a Miami Vice egyik legnézettebb epizódjában (a sorozat egy évvel korábbi fellövésében az In The Air Tonight is ikonikus szerepet kapott). Miután pedig a szólókör befejeződött, egyből ráfordult a Genesis következő albuma, az Invisible Touch munkálataira. Utóbbi 1986 nyarán jelent meg, és ugyan minden korábbinál poposabb megközelítését a csapat keményvonalas fanatikusai rendszerint igen éles kritikával illették, a zenekar addigi leghatalmasabb kereskedelmi sikereit hozta. Ebben természetesen Phil sztratoszférába kilőtt népszerűsége és a slágeres, MTV-barát hozzáállás játszotta a főszerepet. Itt jegyezném meg: egészen óriási, ahogy Collins meg a Genesis a brit progszíntérről érkezve letarolta a '80-as évek közepének poppiacát, ha pedig még Peter Gabriel szintén 1986-os So mesterművét is idesoroljuk, tényleg mindent besöpört ez a brancs akkoriban, amit csak lehetett. És egyébként nem olyan nehéz ám megtalálni a kapcsolódási pontokat ezeken az anyagokon, hiába hagyta ott őket Gabriel annak idején elsősorban zenei nézeteltérések miatt... Szóval más utakon és egymástól függetlenül, de valahol mégis hasonló helyen lyukadtak ki a végére.

Ami Philt illeti, az Invisible Touch után egyből folytatódott a szólóverkli az 1988-as Buster soundtrackkel – ebben a vígjátékban szintén ő játszotta a címszerepet –, majd az 1989-es ...But Seriously lemezzel. Utóbbi Nagy-Britanniában és Németországban még a No Jacket Required eredményeit is felülmúlta. Hogy aztán egyből, szünet nélkül kövesse a Genesis következő érája a szintén hihetetlenül sikeres, 1991-es We Can't Dance lemezzel. Ha valaki azt mondja utólag, brutális túlzás ez így, jól látja a helyzetet, még azzal együtt is, hogy a színvonal végig hihetetlenül magas maradt. De maga Phil sem vélekedik másképp: „Igazából tele voltam bizonytalansággal. Mindig azt kérdezgettem magamtól: biztosan nem tarthat sokáig ez az egész, tuti nincs valami tévedés ebben az egészben? De ezután is csak jöttek és jöttek az újabb sikerek. Azt hiszem, az volt a legkeményebb, amikor a szervező Harvey Goldsmith javaslatára két országban is színpadra léptem a Live Aiden: Londonban felpattantam a Concorde-ra, majd egy helikopterre, és Philadelphiában is játszottam. Kibaszott felvágósan jött le... De akkor nem így tekintettem erre az egészre, egyszerűen csak élveztem a melót. Sokkal inkább a zenéről szólt a dolog, mintsem a hírnévről. Az is lehetséges, hogy túlzás volt minden egyes lemezborítómra az arcomat tenni, de igazából ez sem egóból alakult így. Én inkább úgy néztem a dolgot, hogy itt ez a furcsa kinézetű faszi Angliából, ez az alacsony, puhos, kopasz fószer, aki most a Genesisben is énekel... Igazából abszolút működőképes koncepció volt. De tény, hogy mindig, mindenütt ott voltam, mindenki rólam beszélt, és nem feltétlenül pozitívan. Egyértelműen túl sok volt belőlem. Az Entertainment Weeklyben írta később a Dance Into The Light lemezem kritikájában az újságíró: biztosra veszem, hogy még Phil Collins is tudja, mennyire unja mindenki Phil Collinst... Ma már persze tudom, hogy az állandó jelenlétem sokakat felbosszantott akkoriban. Mivel ide-oda ugráltam a Genesis meg a saját dolgaim között, szó szerint folyamatosan ott voltam az emberek arcában. Közben persze csak remekül éreztem magam és kihasználtam a kínálkozó lehetőségeket."

A szédületes karrier aztán az 1993-as Both Sides lemezzel lassabb fokozatba kapcsolt, hiszen az új évtized kisöpörte az előző éra nagyjainak többségét a csúcsról. Phil Collins is átigazolt azon előadók sorába, akikre mindig megbízhatóan megteltek az arénák a világ minden táján, ám az aktuális slágereket már nem ő szállította. Így sem nagyon lehetett oka panaszra: az 1981-től idáig terjedő korszak tényleg páratlan sikerszériát hozott, és ezen belül is a No Jacket Required jelenti a csúcspontot. Az album csak az Egyesült Államokban tizenkétszeres platina, de több mint kétmillióan illesztették a gyűjteményükbe Nagy-Britanniában, illetve egyenként több mint másfél-másfél milló ment el belőle Németországban és Kanadában is. Vagyis testvérek között is a '80-as évek egyik legsikeresebb lemezéről beszélünk, amelyből világszerte összesen több mint 25 millió példányt értékesítettek. Az 1985-ös felhozatalból mindössze a Dire Straits Brothers In Arms albumából adtak el többet nála.

Érdekes ugyanakkor, hogy Phil utólag már nem érzi annyira magáénak a '85-ös anyag minden momentumát: „Talán a No Jacket Requiredot kedvelem a legkevésbé az összes szólóalbumom közül. Akkoriban mindenképpen frissíteni akartam a stábon, csupa olyan emberet bevonni a melóba, akik valami olyasmire képesek, amire én nem. De a végeredmény épp emiatt nem lett annyira önazonos. Később már sokkal jobban ragaszkodtam hozzá, hogy csakis rám jellemző dalokat játsszak. Azon a lemezen több dalban én is csak szereplőként vagyok jelen." Daryl Stuermer viszont nem osztja ezt a vélekedést: „A No Jacket Required tipikusan olyan lemez, ahol minden a megfelelő időpontban áll össze a lehető legtökéletesebben. Óriási összhangban dolgozott rajta mindenki. Nekem a mai napig az a kedvenc Phil Collins-lemezem, mert egyszerűen egyik dalból sem hiányzik semmi. Simán végig tudom hallgatni elejétől a végéig, anélkül, hogy egyetlen dalt is léptetnék, és ezt elég kevés lemezről tudom elmondani."

Már csak az életkori vonatkozásokból is fakad, hogy valószínűleg egyetlen másik lemez sem égett belém annyira mélyen a világon, mint ez. Mivel egy ennyire korai és alapvető kedvenc esetében szinte lehetetlen elvonatkoztatni a személyes érintettségtől, a fent részletezettebb okokból nálam természetesen mindig ez marad tőle az etalon. Ám ha megpróbálom objektíven szemlélni a dolgot, akkor is azt mondom: a No Jacket Required a szólókarrier legkiegyensúlyozottabb, legváltozatosabb, legerősebb munkája.